Verseket nem azért írunk és olvasunk, mert az menő.
Azért írunk és olvasunk verseket, mert valamennyien az emberi fajhoz tartozunk.Az emberi faj pedig tele van szenvedéllyel.
Az orvostudomány, a jog, a közgazdaság: ezek mind nemes dolgok,
kellenek a létfenntartáshoz.De a költészet, a szépség, a romantika, a szerelem:
ezek azok, amiért érdemes élni!
Forrás: Holt költők társasága (film)
Szeretem a verseket
Mikor egy bécsi művész verseit szavalta, Berlin, 1923.
Berlini Bábel zsivajába
Besüvöltött a hangod.
Hallgattunk, mint vasárnap reggel
Pusztában a zengő harangot.
Ging – galang… ma hívó szavadra
Virágosan templomba jöttünk.
Nagy lobbanások örök magyarja
Égő szemmel, némán köszöntünk.
És egy percre remegő csendben
Messzi pusztává tágult a város.
Földerengett bohón a múltból
Szülői ház, rét, lomb, akácos…
Zúgva sikolt az „Egy gondolat…”
Csaták füstje, bíbor véreső,
Szárnyaszegett száz magyar álom,
Könnybe, búba, gyásztóba vesző.
A kalapált német lelkeken
Átsuhant a tarka délibáb,
S vágtattak a képzelet rónán
Aranyszőrű táltos paripák.
Idegenek hullattak eléd
Sok kései piros virágot.
Hazátlanok kincsét adom én:
A dacos, szép szomorúságot.
Forrás: eternus.hu
Losonczi Annának adassék e pár sor;
Lelkem e levélre rálehelem százszor.
Botor bizalommal máskor is így tettem,
Csokorba számodra vérvirágot szedtem.
Végbeli mezőkön döntő büszke torna:
Mintha nagy szerelmem vallomása volna.
Sebet érted kaptam, hej, pedig elégszer –
Vérpiros rubinnál ragyogóbb ez ékszer.
Összefűztem bíbor gyöngysorba, füzérbe;
Odaadtam volna, de senki se kérte.
Híveim elhagytak, jussom elpörölték,
Lelkedben a lelkem orozva megölték.
Gonosz vagyok, mondták, hitehagyott, pártos…
Talán mert a vágyam vissza-vissza szálldos?
Rossz vagyok lovagnak, lantosnak is hitvány:
Lelkem ott felejtém szemed kéklő titkán.
Kiáltják a bűnöm, hogy a szívem máglya:
Szép arany hajadnak perzseli a lángja.
És benne szavadnak ezer hangja támad,
Új hurú kobzomon régi tüzű bánat.
Mert a lantom ifjú, csak a nóta régi:
Ügyesebb, erősebb virágom letépi.
…bókoló beszédre sohase hajoltam,
Lágy citera helyett sikoltó kürt voltam.
A dalom elröppent, hitem elcsatáztam;
Szerelemért magam soha nem aláztam.
Bocsásd meg, az ajkam ha keményre fordul,
Pedig ittas vagyok áldott égi bortul.
Dalom tied; ha kell, véremet is ontom –
Csak téged szeretlek, bár sohase mondom.
Tied a jövendőm, tied dacos álmom…
Losonczi Annának levelem ajánlom.
Forrás: eternus.hu
Szeretője vagyok a nyárnak
S dalolója az éjszakának.
Ha pengetem szívemnek húrját,
Megkönnyezem az ég azúrját.
Kitör olykor a fájó dallam,
Mikor a rügy bimbóba pattan.
Verem a mellem nyakra-főre –
S ráborulnék egy rózsatőre.
Gyötör folyvást a vér, az álnok,
Incselkednek a pajkos álmok.
A lelkem bugó, bús Lehel kürtje,
Láncolt erőm a Sámson fürtje.
Hatalma rajtam nincs Delilának,
Heroldja lettem a régi mának.
Úgy epedék életre, másra,
Mint a kaszás szép aratásra.
Férfi lettem tavasztól nyárig,
Forró hitem válóra válik.
Élesre fenve az ősi szerszám,
Péter-Pál napját lessük ezerszám.
Piros nyarát, tenger virágot…
Eddig éljek, csak erre várok.
Szemfödőmet éj keze szője…
Be bolond a nyár szeretője.
Forrás: eternus.hu
Az ifjúság tüze bennem ég,
Szilaj a lángja;
Szent áldozat, enyhe füstje kék;
S mint a harmat, úgy lebeg
A forró nyári napsugárba’.
Szép sorsomban lett bús valóság
Kain meséje;
Kegyetlen erény és hazug jóság,
S mégis örök – egy a vér:
A két testvér ős szenvedélye.
Pogány álmom volt: büszke Bábel,
S szemben állt velem
Másik magam: istenes Ábel.
És a tornyot, ő meg én,
Néztük, néztük soká, csendesen.
Mámorosak voltak csatáim,
– Futotta vérbül! –
Ébredt bennem a régi Kain,
Már-már sújtott a karom:
Hátha jobb lesz a másik nélkül?
Ölelésre lankadt, hiába
Lázad örök-óta;
Szilaj gyermek, heves és kába;
Ez is, az is: a lelkem,
Nagy oltártüzek hordozója.
Forrás: eternus.hu
Közeledünk. A hajnal mosatlan szövetjén
az áldott táj még alszik, ugatnak a kutyák.
Terül a sötétség, üt a vigasztalanság,
sötét a szomorúság, lenyom a szomjúság.
Szülőházam is itt volt, az ifjúságom itt telt,
magas, erős fiúvá testem is itt szökött,
mezítlen fázó gyermek, kit anyja sem vigasztal,
fázott a talpam váltig, a rongy s a sár között.
Vajon mit szól anyám majd? Sikolt-e? Sír-e? Vár-e?
Sok éve messze mentem. Négy éve messze ment
a fiú, aki anyja kenyeréért küzdött. Kenyérért.
Akinek van, nem tudja, mit jelent.
A bőr a csontra száradt. Ki látott ily soványat?
A hangom oly rekedt lett. A szem kialudt.
Ó, olyan az ember, mint az az esőcsepp,
melyet szél kapott fel s vad viharba fújt.
Munkástáj. Sötétség, megbúvás, alázat,
csurgatják üresség s baj szenteltvizét.
Tán örökké menned kell, hogy ki tudj érni innen.
Haragos vidék ez. Csukott száj. Borús ég.
Gábor Istvánnak
Forrás: eternus.hu
Éles tél támad ránk,
fogytán van a hagymánk,
elégett a zsírunk,
hétfői nap sírunk,
se kútunk, se vedrünk,
fekete a keddünk,
szerdai nap kezdtünk,
estig igyekeztünk,
csütörtök a napja,
ki kezdte folytassa,
mindig vén a péntek,
öregebb a szombat,
jó a munkásnépnek!
Mezei tüzeknek
láttán melegedhetsz,
telepi alkonynál
kötelet, ha fonnál,
elfutó szíjjúnál
hiába is rínál.
Jer velem idődből,
jer e hosszú böjtből,
majd akad, ki visz rád,
kevés ruhát, tisztát.
Gyűl a nyomorúság,
gyűl s a gyári népnek
fogyasztja a húsát.
Menj el a vidékről,
vonulj el az égről,
messzi országutak
régen elindultak,
rínak a megvert nők,
pusztulnak az erdők,
jajgatnak a rétek,
a gyári vidékek.
Nyugton akkor ülnél,
ha megsüketülnél,
hisz’ a szülőfölded,
– vasról, üres zsákról –
holtodig üvölthet!
Forrás: eternus.hu
Megöregszik az idő,
víz jár altatónak,
megbutul a kerti kő,
sáros lesz a hónap,
meglátogat a sár,
szél fúj a kabátban,
kenyértelen a kosár,
a dél puliszkátlan.
Kövér házban gyűl a láng,
óvatos a pénzes,
vizes láz terül alánk,
vizes és penészes.
Ezer ősz óta fáj így,
ez az elhagyottság,
a kehes, rühes, irigy,
rondító konokság.
Az ember hűlésbe tapos,
melle vért ereszt át,
szeget üt a lakatos,
az asztalos deszkát.
Rongyos, foltos, véresek,
minden megfullasztott!
Nyugdíjasok! Béresek!
Munkások! Parasztok!
Forrás: eternus.hu
Mint az útszéli víz, maradok,
mint az útszéli víz, megyek,
nézz belém, megragyogok,
s eltorzulok veled.
Mint az útszéli víz,
füvetlen, dísztelen,
élek magányosan,
élek egyszerűen.
Ízem érezheted,
a színem láthatod,
magad itathatod,
a lábad moshatod.
Sima, ha simogatsz,
süket, ha megcsaholsz,
megérthetsz, ha akarsz,
elérsz, ha lehajolsz.
1935.
Forrás: eternus.hu
Szétkotorta tűzhelyünket
vézna léc,
ha felszítod tüzeinket
elalélsz,
meg ne lesd zord álmainkat
felrivallsz,
el ne dudold dalainkat,
belehalsz!
Forrás: eternus.hu
