Szerző: Mária Németh

  • Orvosi diagnózis női módra:

    Nincs jobb orvos egy nőnél – csak dühítsd fel, és még azt is megmondja, mibe fogsz belehalni… 😁

  • Vendégség-tipp:

    Soha ne menj üres kézzel vendégségbe! Legalább egy éthordó legyen nálad!

  • Miért szakítottatok?

    – Te együtt maradnál olyannal, aki lerészegedik és kisbaltával kerget?
    – Dehogy maradnék!
    – Ja. Hát ő sem maradt

  • Szabó T. Anna: Elveszíthetetlen

    Nem igaz, hogy az élet rút, kegyetlen,
    sok öröm van, elveszíthetetlen.

    Van öröm, amely mindörökre tart,
    nem árt neki szó, se tűz, se kard,
    se fagy, se szélvész, átok vagy nyomor,
    mitől a világ oly’ sokszor komor.

    Van öröm, amely soha nem apad,
    s ez az öröm: add másoknak magad,
    míg élsz, magadat mindig adhatod!

    Adj szót, vigaszt, ha van falatot,
    derűt, tudást, vagy békítő kezet,
    mindez tiéd; vesd másba, s nézheted,
    hogy nő vetésed, hozva dús kalászt,
    s meggazdagítva lelked asztalát.

    Csoda történik: minél többet adsz,
    te magad annál gazdagabb maradsz.

  • Nagy László: Ősszel

    Mennyi csöndes szépség, mennyi tünemény!
    Állok a kökényes halom tetején.
    Cigarettám füstje vékony lobogás,
    merengek, míg végig sajog a parázs.

    Vörös erdőkön át idekéklenek
    sötéten a vaskos rendeki hegyek.
    S mintha dúlna harc, ott túl a halmokon:
    égi fényt az égre szór a Balaton.

    Két szemem bogára mégis itt időz
    közel a mezőben, korán jött az ősz.
    Embernek, madárnak ami drága volt:
    levelenként földre pilléz már a lomb.

    Termőnövényeknek sorsa már betölt,
    nedvek elapadnak, elpihen a föld,
    lesüllyed az ég is, de az én szívem
    most akar teremni, azért nem pihen.

    Serényedem egyre, így vagyok erős,
    csak gyümölcsözésben lehetek én hős,
    olyan fa, mely bírja, ha a jég ömöl,
    az én szelíd szívem nem fél semmitől.

  • Dsida Jenő: Csak egy…

    Csak egy van, aki lelkemet megérti,
    Aki felfogja sóhajtásimat,
    Csak egy van, aki örökre a régi,
    Csak egy van, aki titkon megsirat;

    Ki csókot adott, mikor nem is kértem,
    És hozzám szól csak egyre, hangtalan,
    Csak egy van, aki imádkozik értem –
    És az is olyan nagyon messze van!

  • Baranyi Ferenc: Az elhagyott asszony árnya

    Elárvult fészek nyárfaágon,
    szívemmel bélelt, jó meleg.
    Erőtlen fészek, mert a párom
    nem fogta vissza: el ne szálljon,
    ha hívták őt a gyors szelek!

    Szálanként hordtam össze fészkét –
    ne lengjen sorsa, mint a nád.
    Kóbor madarak szállva nézték
    a fészek-építő merészség
    maradandó diadalát.

    Kisfíammal a puszta fészek
    alján didergünk, lesve őt.
    Mi célja volt az építésnek,
    mit ér, ha célja semmivé lett,
    ha nincs remény, hogy visszajön?

    Mikor felhő terült az égre:
    testünk szárnyával födte be.
    Szárnya alatt csak szívverése
    bujtott magosba-röppenésre:
    „Ha szárny a szárnyad – szállj vele!”

    Úgy féltem én e szívveréstől,
    mint a haláltól nagybeteg.
    Féltem: meghallja párom és föl-
    repül a fészek-menedékből,
    ha hívják toborzó szelek.

    Mégis elment, jeges magosba
    onnét, hol meleget kapott.
    Szárnyából visszahull a tolla
    a béleletlen nyárfasorra,
    mintha szórnák a csillagok.

    Lehullt tollából azt a fészket
    továbbépítem holtomig,
    s kisfiunkat, aki nem vétett,
    éltesse jótékony igézet,
    hogy apja fészkében lakik.

    És ő megtépett szárnnyal is száll
    kegyetlen csillagok felé,
    a magasság medrébe kristály-
    egek húzzák, ereje sincs már
    visszanézni, hogy nézem-é?

  • Kamarás Klára: Ne kérdezz soha

    Ne kérdezd a nevem,
    Ne ismerj meg soha,
    Ne lehess mostoha
    Hozzám: azt szeretném!

    Csak egy a tömegből,
    Annyi legyek, több se.
    Menj el hát örökre:
    Ma még én se bánom.

    Ne kérdezd a nevem,
    Mert ha megismernél,
    És mégsem szeretnél,
    Nagyon, nagyon fájna.

  • Baranyi Ferenc: Szent Mihály útján

    Párizsban a Hortobágy poétája
    percig feledte a magyar ugart,
    (Szent Mihály útján korzózott a nyár és
    dalolt a Szajna-part),

    de otthonról az ősz, a gond utána
    szökött egy pillanatra nesztelen,
    s a költő őszi kedvvel ment tovább a
    Boulevard Saint Michelen.

    Szívében akkor íve tört a nyárnak:
    a Gare de l’Estre fázósan vonult,
    s – föl-földobott kő – ősz-kopár hazája
    földjére visszahullt.

    … Párizs nyarában könnyed volt a szívem
    akár a Szajna-parti énekek,
    nem jött az ősz, nem háborgatta semmi
    a faleveleket,

    csupán valami ősi nyugtalanság
    emléke borzolt lombok ágbogán,
    hogy még a legszebb nyárban se feledjem:
    merről üzent az ősz egy délután,

    hogy még a messzi nyárban se feledjem:
    hol a hazám.

    (Párizs, 1967)