Nekem már régóta tetszik egy bak,
bármilyen fapofa, fura alak.
Hiába mondják az okosabbak:
a szerelem vak,
a szerelem vak.
Tiltanak tőle, ez ingerel csak.
Ő lesz az apja a gidáimnak!
Bár most egy fűrésszel él ez a bak.
A szerelem vak,
a szerelem vak.
Ha e sete-suta sztori
bosszant valakit,
hallgassa a kolostori
láma dalait.
Értelmet a slágerekben ugyan ki keres!
Ha szerző bakot lő, épp attól sikeres.
Forrás: Lélektől lélekig
Futó sorból rontva kidőlten,
Nem is vagyok talán már,
Nem is lehetek az Időben.
Jóság rohamaim is fogytán
S úgy nézek messzeségbe,
Mint vén juhász hajolva botján.
Igen: bot, egy kicsit koldusbot,
Hideg és fáradt nézés
S otthagyott, szegény ősi jussok.
Ki társam lenne, nekem nem kell
S vágyottam nem vágy társul
S aggulok éhes szerelemmel.
Se jó, se rossz, se bús, se víg már:
Becsületes válasz megy:
Kár volna érted, hogyha bíznál.
Engem kinullázott az Élet,
Én már dacból se adnék
Bárkinek is meleg hűséget.
Csoda-percnek kellene jönni
S mert nem bízok csodákban:
Csókollak, de el kell köszönni.
Forrás: Lélektől lélekig
Nagy ismeretlen, ó mondd meg nekem,
Magányos-e a szörnyű végtelen,
Egyedül állasz a világ fölött,
Mint óriás rab, örök száműzött?
Mikor teremtő szent láz tüze éget,
Nem kutatod-e át a mindenséget,
Hogy valakire lelj, aki megért
S veled csodálja lelked remekét?
Nem dobban-e meg óriás szíved,
Mikor szavadra egy világ siket
S csak tűnő törpék néznek lábaidra,
Egek egébe néző örök szikla?
Talán szíved nincs. Közönyös szemed
E mély világ titkára rámered
S mint kevély jéghegy, csillogva úgy néz le
Hervadt rózsára, eltiport vetésre?
Forrás: Lélektől lélekig
Ha tóra nézel, égre látsz,
vonuló nagy vizekre.
Napot fáraszt a vén halász,
fölé feszül az este.
És fúj a szél, és leng a nád,
egy sirály vízre csattan.
Micsoda csók, micsoda vágy,
micsoda alkonyat van.
Forrás: Lélektől lélekig
Mi ez? Hol vagyok én?
Hogy kerültem ide
Megint?
Falak, falak:
Égigérő falak
Vesznek körül
Elrendelés szerint.
Kéz nem nyúl rajtuk át.
Hang nem hat rajtuk át.
Egy csillag sem üzen.
Tán vétkeimből nőttek e falak –
Köztük vakon vergődöm,
Némán és süketen.
Tűrnék, Uram, tudod
Békességgel más, nagy fájdalmakat –
Csak ezeket elvennéd,
Csak ezeket elvennéd!
E vastagodó kripta-falakat.
Adnál erőt elveszteni magam –
Vagy szabadulni: erőt a karomba.
Voltam szabad,
Most újra rab –
Élhetek-e tovább
Így, befalazva önmagamba?
Voltam szabad –
Az egészség mámorát kortyolgattam,
Szürcsölgettem a munka gyönyörét,
A szeretet ős-ózonát.
S falak, falak…
Valakinek, aki szeret,
Aki tiszta, aki szabad
És aki lát:
Add kezébe a jerikói trombitát
Forrás: Lélektől lélekig
Tegnap még szégyenlős növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
szőkeségük élet-adó hatalmát,
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgonabokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt – hát mit akarnak,
de csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy maholnap a faleveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a sétatéren fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
Szerettem volna neked adni a virágokat.
De aztán csak ez a vers maradt.
Mert mire hozzád érnek:
elhervadnak a remegő őszirózsák.
Forrás: Lélektől lélekig
„Ha egy ember véletlenül a másik
lábára lép a zsúfolt piactéren,
úgy magyarázgat. („Nagy a torlódás itt,
bocsásson meg, alázatosan kérem.”)
Ha öcskösével teszi ezt a bátyja,
pardón-t mond gyorsan. Ezzel elintézte.
Ha az apa lép a kölyök lábára,
semmit se szól, mintha nem venné észre.
A legnagyobb udvariasság mentes
a formalitásoktól, és a teljes
bölcsesség tervezetlen, de kiárad,
mint a folyók. Tökéletes szerelmet
nem lehet demonstrálni, és a teljes
őszinteség nem nyújt garanciákat.”
Forrás: Lélektől lélekig
Piros dróton ült a fecske,
piros dróton lila folt,
mert a fecske lila volt.
Ült a dróton egymagában,
ibolyaszín kiskabátban,
lila volt a háta, szárnya,
földre hullott lila árnya,
gyufa-vékony, lila lábon
álldogált a piros ágon,
lila volt a szeme csíkja
lila, mint a
lila tinta.
Április volt, jött az este,
meg sem mozdult az a fecske.
Április volt, április,
én hagytam ott végül is.
Lila csőr,
lila toll,
most is ott ül valahol.
Forrás: Lélektől lélekig
Anyuban azt nem bírom,
hogy mindenre tud mondani
valami okosat.
Ha azt mondom,
hogy minden olyan unalmas,
hogy semmi kedvem suliba menni,
hogy utálom Kerstint,
hogy szorít az új trikóm,
ő már mondja is,
hogy majd megjön a kedvem,
hogy tegnap még szerettem Kerstint,
és hogy vegyél fel másik trikót!
Az ember még csak nem is unatkozhat
nyugodtan.
Forrás: Lélektől lélekig
… amíg remélsz.
Mondj bármi bolondot
Akarj vad kalandot
Játssz gyermeki hévvel
Igaz szenvedéllyel
Tomboló életed
Fékezd meg énvelem
Vigyél pusztulásba
Semmi nincs hiába
Most üvölts az éjbe
Kongass egy harangot
Kérj még vagy parancsolj
Fájó titkot regélj
Úgyis csak addig élsz,
Míg vad dalt zúg a vér.
Szeretni holdasodj
Lelkem éjjelére,
Úgyis csak addig élsz,
Míg örök vágyat adsz,
Míg örök vágyban égsz,
Addig élsz, míg remélsz.
Forrás: Lélektől lélekig
