https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Emily Dickinson: 511

    Ha őszre várnám jöttödet,
    Elűzném a nyarat,
    Gazdasszony hessent így legyet,
    Arcán derűs harag.

    Ha év múltán jönnél megint,
    Gyúrnék hónap-golyót,
    És külön lenne mindegyik,
    Egy hónap – egy fiók.

    Ha századok telnének el,
    Számlálnám ezt a rajt,
    Míg nem temetné ujjaim
    Van Dieman földje majd.

    Ha tudnám, hogy a vég után
    Élted lesz éltemé,
    Héjként lökném odébb, s kapnék
    Az öröklét felé.

    De nem tudom, mennyi is az,
    Ami még hátravan,
    És ez gyötör, mint gonosz méh,
    Mely zaklat untalan.

    Fordította: Tábor Eszter

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: ILLÉS

    Ez a villám nyoma,
    E szénné égett, bús-fekete rom.
    Az ember önmagának követelte,
    Az Isten azt felelte: „Nem adom.

    Ez itt próféta-fa.
    Nem fogja látni a letarolt erdőt,
    Rábocsátok egy izzó-tüzes felhőt,
    Magamhoz ragadom.”

    Az ember önmagának követelte,
    Az Isten azt felelte: nem adom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Megváltás haiku

    Egyetlen egyszer
    halhattam csak meg érted.
    Élned neked kell.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: A türelem bilincse

    Üzenem:
    Vedd magadra a türelemnek
    Rozsdás bilincsét
    S ha talán rossz a zár,
    Várj, míg megigazíthatom.
    Bilincsem voltál,
    Bilincsed voltam,
    Bilincs volt egész életünk,
    Szerelmünk és Napunk,
    Kikapóságunk és hűségünk,
    Csókunk, elernyedésünk, lángunk,
    Téves, sok esküvésünk,
    De jó bilincs volt,
    Derék béklyó
    S rabok voltunk volna mindétig,
    Ha nincs rabság és nincs bilincs.
    Vedd hát az utolsót,
    A legszerelmesebbet,
    A türelem bilincsét
    S várd, hogy mihamar
    Kegyetlenül lezárom,
    De várd,
    De akard a végső rabságot,
    Minden élet s öröm tetejét:
    A türelmet,
    Akarom,
    Üzenem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A PÁRT VÁLASZOL

    Ember, hogy ne légy csupaszon,
    erőidre és terveidre
    láthatatlan páncélt terítve
    valaha még védelmet adtak
    neked is a legfőbb hatalmak,
    a hiúság és a haszon.

    Most itt dideregsz csupaszon.
    A hiúság, amért megölted,
    magával vitte az erődet,
    s mert haszna nincs semmi igaznak,
    ami maradt lelkedben, az csak
    az érdektelen szánalom.

    Én is így járok, csupaszon.
    De nekem semmi az igazság:
    járom a nagyobb érdek útját.
    Csak az megváltó, aki használ!
    Te nem mozdulsz? Nem is akarsz már
    segíteni a barmokon?

    Akkor mégse vagy rokonom.
    Te! te kívül vagy a világon!
    Nem is nevetsz a butaságon!
    Nem is lázadsz ellene! – Ember,
    most már tudom, hogy idegennel,
    az undor és az unalom

    magányával vitatkozom!
    Ki kellett volna oltanod rég
    az életedet, s hogy bírod még,
    azért bírod csak bizonyára,
    mert tudásod képmutatása
    eddig megvédett utadon.

    Vigyázz! Készítem ostorom:
    mert gyenge vagy a hitre, tettre,
    mert nem figyelsz az emberekre,
    mert érdektelen vagy, beteg vagy,
    mert igazság vagy, szörnyeteg vagy
    s számodra nem lesz irgalom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Akit egyszer megláttunk

    Ezernyi idegen szemre
    Vet naponként képet az arcom
    S ezer idegen arccal alszom,
    Kik a szemembe temetvék:
    Ezer rémlés és száz emlék.

    Ki rámtekint, kit megnézek,
    Egymást talán már sohse látjuk,
    Nem öleljük, de meg se bántjuk,
    Egyik erre, másik arra
    Emléket visz nem akarva.

    Hűvös szemek légiói,
    Hiába tűntök messze-messze,
    Nagy titkokkal bele van edzve
    Szemünkbe, kit egyszer láttunk:
    Egymással éltünk és háltunk.

    S ki rámtekint, kit megnézek,
    Akármilyen undorral tettük,
    Egymást örökre elszerettük,
    Mert az utolsó látásig
    Álmunk: a másik, a másik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Már járt…

    Már járt a villám a fejem felett,
    S bújtam előle vén fenyő alá
    Jó helyre ép…
    Egy csattanás:
    Lobogtunk volna mind a ketten:
    Én és a kihez menekedtem.
    És lettünk volna egy halom hamu,
    Két élet hamuja.
    Bottal piszkálta volna valaki:
    Melyik az ember és melyik a fa?…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Boszorkánytánc

    Parazsat loptam, lángot fogtam:
    ölelgetlek félálomban.
    Minden éjjel táncot járok,
    így szokták a boszorkányok.

    Parazsat őrzök, lángom lobban,
    lobog a tűz már, éleszd jobban…
    szoknyám pördül, sarkam koppan,
    tölts poharamba, ne hagyj szomjan!

    Pattog a szikra, nincs aki bánja,
    gyullad a szalma, átcsap a házra,
    ég a világ is, oltani kéne,
    hajnalodik már… itt van a vége.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kajirbekulu Gafú: Kuttabaj forrása

    Gyermekkorom óta vagy, te hűs forrás,
    Szomjas utas reménye e csobogás.
    Leánykarcsú hegyet, mint a selyemöv,
    Csak te ölelsz csörgedezve, soha más.

    Bár ittak, de szomjuk oltván nem tudtak
    Rád vigyázni, lásd, mielőtt elhagytak,
    Ételüket, edényüket eldobva,
    Beszennyeztek, aztán útnak indultak.

    Kiveted a mocskot némán, szótlanul,
    Jót és rosszat is vendégelsz konokul.
    Csobogsz, tisztulsz folytonosan, szelíden,
    Teremtettek jótevőnek, holnapul.

    Ősi medred nem hagyod, a meglevőt,
    Utas révén messzire jut táp-erőd.
    Mindenünk vagy. Kiket éltetsz, nem óvnak.
    Nem értem a vized mellől felkelőt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nádasdy Ádám: Féltérden

    Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság
    rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád,
    s azt képzelnem: pont én kellek neked.
    Nem is oly rég úgy jártam még az utcán,
    hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám –
    most meg a cinkosommá tettelek.

    Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem:
    találsz-e te gyönyörűséget bennem –
    úgy elfoglal, hogy megtaláltalak.
    Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca,
    de te járattál olyan iskolába,
    ahol ilyesmiket tanítanak.

    Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam
    arcod sosem, mint hogy magam kivágjam
    s gyökértelenül sodródjam feléd;
    énnekem fáznom kell és epekednem,
    nem úgy, mint aki ül a tenyeredben
    s megszokta szépen markod melegét.

    Én szolgáltalak volna áhítattal,
    melletted álltam volna éjjel-nappal:
    nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed,
    a kíséreted nagyon kell szavamhoz.
    Szemem téged keres, ha elkalandoz;
    a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet.

    Forrás: Lélektől lélekig