Szerző: Mária Németh

  • Sztevanovity Dusán: Gyémánt és arany

    Annyi minden van, mit úgy szeretnél
    Néha bánt, ha tudod, távol a cél
    Vagy tán épp a cél előtt
    Tűnik úgy, most fogytán van erőd
    S te mégis továbbmész

    Lehet égbe nyúló csúcs, ami hív
    Néha oly magasra vágyik a szív
    Sűrű útvesztőkbe érsz
    De a csúcsra gondolsz
    És csapdáitól többé már nem félsz

    Mert te is fényre vágysz, mint minden, ami él
    De mikor célhoz érsz, és boldog lehetnél
    Máris új tervre gondolsz, máris új útra indulsz
    És az életben épp ez a szép

    Oly sok ember merész álmokat sző
    De a siker árát sokallja ő
    És csak arra vár, hogy majd arra jár a Fortuna
    De kár ebben bízni

    Mert a gyémánt és arany fénye szép
    De tiéd ez a fény akkor lehet csak
    Ha érte a mélybe lemész, érte mész
    Hát indulj, és hozd fel onnan
    Fénye kárpótol majd minden nehéz percért

    Nem csak gyémánt és arany lehet szép
    Téged tán egész más után hajszol most a vágy
    Indulj hát, hidd el, nem lesz nehéz az út
    Mit végigjársz, ha gondolsz rá
    Hogy jön, mit úgy vársz
    Érdemes volt
    Akkor meglátod, hogy érdemes volt
    Tudom, rájössz, érdemes volt
    Harcolnod így

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Látogató

    – Honnan uram ilyen bozontosan?
    – Az ántivilágból jöttem, uram.

    – És ott mit hagyott?
             – Ó, nagyon sokat!
    tejelő kecskét, fölnyergelt lovat –
    és ráadásul királyságomat.

    – Mi hozta? Hintó? Gépkocsi? Vonat?

    – Nem látja fölmart, véres talpamat?
    Gyalog jöttem én, uram, csak gyalog:
    hiszen az ön költeménye vagyok!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Imádság

    Uram, rövid pár évre add csak
    A szavak csengő színezüstjét,
    Vert aranyát a gondolatnak,
    Képek suhanó selymét nékem,
    Hogy csendbe rejtsem, álomba zenéljem
    Mind, mi nekem fáj s szívemen át másnak.
    Tudjam: mögöttem százak, ezrek állnak,
    Némák, akiknek én vagyok a nyelve,
    Tüzes nyelv. Kar, értük fegyverre kelve,
    Árvák, akik nevében én beszélek
    S ha elnyelik szóm puszták, sötétségek,
    Tudjam: egy világ kínja kihallgatlan.

    Hadd dolgozzam selyemmel, vert arannyal
    S ki magam itt bolyongok tépve, árván:
    Hadd legyen minden sorom súlyos márvány,
    Márványba rótt sok-sok mély jelbetű.

    A száz sziklába befalazott kincset
    Hadd hordjam össze egy roppant halomba,
    A szerteszálló sok-sok kósza jajszót
    Ezer hangon búgó egy fájdalomba,
    Szakadjon le az idegenség fátyla:
    Aki engem lát, bennem magát lássa,
    S kik rongy létem ma méltó gúnnyal nézik,
    Az égből orzott láng, én Istenem.
    Égessen be a szívök közepéig!

    Pár évet adj csak. Akkor én, Uram,
    Kezedbe adom vissza minden vágyam,
    Mert mind betelt. És nem éltem hiában.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Ember, állat

    Egy lovat vert egy ember a Tiszánál,
    Szelíd sömlyék közt, borús ég alatt.
    Szegény, vert állat nyerített s a száján
    A hab fehérlett és a gondolat
    Az ember vak agyában csak derengett.
    Szegény vak ember, míg te egyre verted
    Szegény lovat, én sírtam tehetetlen
    S az égre, földre néztem és kerestem
    Az Istent, aki jó, aki hatalmas,
    A megváltásra gondoltam. Kereszten
    Halt Krisztus. S győz az ostor, dárda, kardvas.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Egyed Emese: Memoriale

    mert nem kérdezted, hogy vagyok,
    hogy megy sorom az erdőn innen,
    merre fordulnak álmaim,
    van-e béke, ami segítsen,
    ötlet, játék, ami feloldjon
    vas vizek kútjai között;

    nem firtattad, mi nő a kertben,
    mi fogy a polcon, mi a szívben:
    kisarjadt bennem a harag,
    hogy méltatlanul vártalak,
    hogy elsiettem a jövendőt,
    mint horgonyvetést a hajó,
    hogy lombját vesztett percet erdőt
    faggathatnék, de mire jó,
    de mire, de kire, hová –

    nem kérdezlek, te sem kérdeztél.
    Elindultál karom közül,
    és lám a szóvivő szél megtér,
    a bú hegye egeret szül,
    a bú forrása szökni próbál –

    visszanéztél a fordulónál,
    mire gondoltál, mire nem?

    (Csönd gyűl felmagzó füveken,
    kérdések kalászai érnek,
    küldöm a holdat, ha eléred,
    ha megérted… Vitorla vásik
    jó kikötők jó fároszáig.)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Egyed Emese: Közben

    Egy sivatagra gondolok: ott laksz a szélén.
    Egy rövid lábú lóra, szűk nyereggel,
    lobog a szél sörénye, köd patája
    dobogtat botló ritmust vad világba,
    vak hajnalba, homályos délbe.

    A levesed kopár asztalra téve.

    Egy sivatagban várakozni, futni.
    Szikes puszták gyöpébe kapaszkodni.
    Tudja a kánya, sejti nyúl, evetke:
    a paripa zabláját levetette,
    patkója nem volt, patkószegeit
    még messzi patakok rejtegetik,
    még verni sem kezdték zsémbes kovácsok.

    Májusi hó kerget vissza a házba,
    homokbuckák közt fagy szekere, lángja,
    hol hallgatsz?
    Hazudik a sejtelem,
    vagy jós szorongás bánik el velem,

    mert sokszor látlak, homokfüggöny rejt el,
    míg várlak szárnyaszegett szerelemmel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    „Örvendj a hóvirágnak, az ibolyának és a búzavirágnak. Az erdő csöndjének. Ha egyedül vagy: annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy egyedül: annak, hogy nem kell egyedül légy. Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és örvendj annak, ami ma van.”

    Wass Albert

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    „Ami fontos, azt nem felejted el soha.”

    Márai Sándor

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    „Hinni akarom, hogy erősnek és boldognak kell lennünk, mert csak így segíthetünk az embereken a bajban. Aki csak vonszolja az életét, és összeroppan a súlya alatt: senkin nem segíthet.”

    Albert Camus

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Megállt időben

    Utolértek temetetlen halottaim
    az elhagyott évek.
    Sebekkel nyílnak elém az emlékek,
    korbáccsal ébresztik ifjúságom,
    dalos madárszívem, börtönbe zárt álmom.
    S előbújnak a múltból a képek,
    arcok, hangok, szerelmek, ölelések.
    Emlékek nyája csoportosul
    lélek mezején, délibábosul álmaim egén.
    Tarkómon érzem ősök tenyerét,
    kínjaik kérgén virágzó reményt.
    Megáll az idő, s a rohanó szavak
    tehetetlenül elém omlanak.
    Építsek belőlük sziklavárat?
    Gátat az idő ostromának?
    Utódaimnak szerény lakot?
    Sivatag szélére templomot, aminek
    tornyában szívem harangja kondul?
    Halottaim majd utolérnek,
    nekifeszülnek kötelének,
    zsilipét nyitják a végtelennek
    és temetetlenül eltemetnek.

    Forrás: Lélektől lélekig