https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Viktor Szosznora: Könnycsepp az erdőben

    Fészkéből földre hullt
    a szárnyatlan madárfióka.

    De lábra állt, csőrével csipegetve útnak indult.

    Táplálta földi féreg. Torkába repült a szúnyog.

    Erősek lesznek csontjaid, madárka. Fölszállsz,

    piciny, tollaska lélek, a magasba.

    Holnap: szerelmi viadal vár, morzsa-harcok,

    hófúvás, nap verése – egyszóval az élet…

    Júniusvég. Tücsöklovasság

    topog a fűben. Halovány még a szamóca.

    A földi éjben gombák fészkelődnek.

    Leveleket lapoz az ágak ujja.

    A harmat holdasan ragyog. A békák

    a pókokat ugatják mohapárnán…

    S a légy? Surrogva száll, akár a labda.

    Hová tart? Hol merészen a zenit felé,

    hol meg hajszálrugóként visszapattan.

    Min tépelődik? Hogy – még fészke sincs?

    Hogy – mindig egyedül van? Hogy – csak állva alszik?

    Én sem tudom. De csitt, ti Földnek, Égnek

    teremtményei… Ott valaki jő…

    Úgy láttam, könnycsepp bandukolt a fák közt.

    De ki hullatta el? Az erdőbe ki küldte?

    Mint meztelen nő, csupaszon ment és mezítláb.

    S úgy fénylett, mint a szem. De hova párolgott az arc?

    Borzadva görnyedett a teste – itt a vég.

    Valaki elejtette őt, de ő maga

    könnyet hogy ejt? Hisz nincsen néki másik

    könnycseppje, hogy az ösvényre peregjen!…

    Mire nyomába értem, eltűnt. Én pedig

    fejem csóválva ballagtam tovább:

    miért a tűző napra ment? Hiszen a nap halál.

    ***

    Forrás: Lélektől lélekig

    orosz, világlíra

  • Romhányi József: Hogyha nap volnék…

    Hogyha nap volnék,
    csak teérted kelnék…

    Hogyha madár volnék,
    neked énekelnék!

    Hogyha szellő volnék,
    muzsikálnék lágyan!

    Hogyha virág volnék,
    illat volna vágyam!

    Ha méhecske volnék,
    édes mézet hoznék néked eleségül!

    S hogyha őrült volnék,
    elvennélek feleségül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ismeretlen szerző: A farkas és a rózsa

    Hogy került oda, senki sem tudta, de egyszer csak ott volt a tisztáson. Egy gyönyörű virág. Egy fehér rózsa.

    A farkas vette észre először.

    – Milyen szép! – gondolta. – Milyen kecses!

    Aztán lassan a többi állat is felfedezte.

    – Milyen egyszerű! – mondta a páva. – Semmi szín, semmi különlegesség!

    – Közönséges! – rikácsolta az öreg, csúf és kopasz keselyű. – Hát hogy néz ez ki?

    „Mind ilyenek vagytok – gondolta a farkas a fák közül. – Nem veszitek észre magatok körül a szépet és a jót.”

    A társasághoz hamarosan csatlakozott a vaddisznó, a róka és a medve is.

    – Ez meg micsoda? – fanyalgott a róka. – Semmi keresnivalója nincs itt.

    – Csúnya! – röfögte a vaddisznó. – És ráadásul útban van.

    A rózsa bánatosan lehajtotta a fejét. Szirmai közül, mintha csak egy könnycsepp lenne, egy harmatcsepp hullott a földre.

    „Hát nem látjátok, hogy fáj neki? – gondolta a farkas. – Miért kell bántani?”

    – Nem szeretem a virágot! – dörmögte a medve. – Tépjük ki!

    Azzal lehajolt, hogy leszakítsa a rózsát, de egy tövis megszúrta az ujját.

    – Nézzétek! – bömbölte, és magasba tartotta a mancsát. – Megszúrt!

    – Szóval még veszélyes is! – jegyezte meg a róka. – Ki kell irtani!

    A vaddisznó felhorkant, rávetette magát a virágra, és kíméletlenül a földbe taposta. A többiek megtapsolták.

    A farkas üvölteni tudott volna tehetetlen dühében.

    „Elpusztították, csak azért, mert más volt, mint ők!”

    Megvárta, amíg az utolsó állat is távozik a tisztásról, aztán előjött a fák közül. Odament az összetört, meggyalázott virághoz, és gyengéden felemelte a földről. Óvatosan a szájába vette, és elügetett vele.

    Otthon, az odúja előtt egy kis gödröt kapart a rózsának, és belefektette.

    – Isten veled, kis virág! Nem érdemelték meg, hogy nekik nyíljál…

    Miközben betemette a sírt, úgy érezte, lelkének egy darabja is ott maradt a földben, a rózsa mellett.

    Másnap reggel, amikor kilépett szerény hajlékából, nem akart hinni a szemének. A fehér rózsa ott pompázott az odúja előtt, szirmain apró gyémántokként csillogtak a harmatcseppek.

    A farkas csak állt némán, a virágot nézve. Hirtelen furcsa melegséget érzett a szemében: életében először sírni kezdett.

    Ismeretlen szerző

  • Jan Twardowski: Siessünk

    Siessünk szeretni az embereket,
    olyan gyorsan mennek el,
    cipő marad utánuk meg süket telefon,

    csak ami nem fontos, az cammog, mint a tehén,
    ami igazán fontos, oly gyors hirtelen történik,
    utána a csend normális, egészen kibírhatatlan,

    mint a tisztaság, amely legegyszerűbben
    a kétségbeeséstől születik,
    amikor valakire gondolunk nélküle maradván.

    Ne légy nyugodt, hogy van időd,
    mert a bizonyosság bizonytalan,
    elveszi érzékenységünket, mint minden szerencse,

    úgy jár egyszerre a kettő, mint a pátosz és a humor,
    mint két szenvedély,
    mely egynél mindig gyengébb,

    oly hamar mennek el,
    mint júliusban elhallgató sárgarigó,

    mint egy esetlen hang,
    vagy egy ügyetlen meghajlás,

    becsukják szemüket, hogy lássanak igazán,
    nagyobb kockázat egyébként megszületni,
    mint meghalni,

    mindig túl keveset és túl későn szeretünk.

    Ne írj róla túl gyakran,
    de írj egyszer s mindenkorra,

    és olyan leszel, mint a delfin szelíd erős.

    Siessünk szeretni az embereket,
    oly gyorsan mennek el,

    és azok meg, akik nem mennek el,
    nem mindig térnek vissza,

    hisz soha nem tudni a szerelemről,
    hogy az első az utolsó,

    vagy hogy az utolsó – első.

    Sajgó Szabolcs fordítása

  • Tornay András: Sosem találkoztunk

    Sosem találkoztunk,
    s mégis már évek óta hordozlak némán.
    Sosem beszélgettünk,
    mégis ismerősként nevetnénk a tréfán.

    Mindig találkozunk,
    szavaid bennem találnak végállomásra.
    Mindig beszélgetünk,
    én leszek válaszod szerelmi vallomása.

    Őrizd meg önmagad –
    vigyázz rá, csak nekem.
    Őrizd meg a szirmaid,
    s én üveg mögé teszem.

    Rejtsük el még egymást,
    várjunk még a hajnalig.
    Én megküzdök majd teérted is,
    megharcolom harcaid.

  • Miroslav Válek: Csak úgy

    Csak úgy,
    mintha véletlenül akadnánk össze
    sűrű, vad esőben körözve
    a körúton, mint egy hajó fedélzetén,
    csak úgy, mellékesen
    ennyit mondok: „Szeretlek.”

    S te ennyit: „Ó, úgy, mint bárki más!”
    Micsoda magaláztatás!

    Történhetne ez augusztus havában,
    nagylombú fák alatt.
    Megszégyenülten
    himbálnám kulcsaim az ujjamon,
    s „menjünk haza” – ezt mondanám neked,
    csak úgy,
    véletlenül.
    És szinte csak mellékesen.

    Talán pont fél négy lenne, szerda délután,
    és egy üzlet előtt állnánk, szivem,
    hol emberek sürögnek-forognak,
    s bent emléktárgyakat lehetne venni
    és fennhéjázó orrú léghajókat.

    Azt súgnád halkan és vigyázva:
    „Igen? s hová?”

    Megkérdenélek, ó, szívem virága:
    „Mi lelt, mi lelt, az istenért!”

    „Ó, semmi – mondanád –
    csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen
    és szinte csak mellékesen…”

    Ó, merre, hol vagy?
    Azon rémüldözöm most egyre,
    hogy majd találkozunk egy éjszaka,
    ha dúl a nyári hőség,
    mikor a hold az ablak előtt áll,
    sápadt-halottan, mint kit álom delejez meg,
    és én megrettenek,
    hogy újra, újra
    megint csak sírni kezdek.

    Mikor teázom,
    s mikor kávét darálok,
    vagy amikor felöltöm a kabátom,
    szavad fejembe fészkeli magát
    és gúzsba köt és újra meg újra átfon:

    „Hová?” „Ki tudja, hová? A nagyvilágon
    bárhová, csak hozzád közel lehessek,
    miként az ág az ághoz,
    hogy hozzád oly közel csevegjek,
    mint hab a habhoz a derűs-sugáros
    alkonyatban, mikor röpítve szálldos
    velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül.
    Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül.”

    Végh György fordítása

    szerelem, vágyakozás, találkozás

  • Fáy Ferenc: Melengető

    Az arcod itt már nem beszélik,
    csak én szoktam dadogni még,
    mikor a lábamhoz terítik
    s mondják, mondják az estikék.

    Átlépsz a fák csodálkozásán
    mellemre szikkadt földemen.
    Kék pára vagy meséim száján
    s az őszt veled melengetem.

    Téged beszélnek fent a fényben
    a lomhán szálló reggelek,
    s estéim csillag-hűvösében
    szemed rőzséi fénylenek.

    S átúsznak rajtad régi fáim,
    az érted félő félelem,
    engedd didergő éjszakáim
    öled lombjába rejtenem.

    Lapul az ősz. Viszlek a számban,
    s még magamtól is féltelek,
    s a szeptemberi búcsúzásban
    föléd terítem csendemet.

  • Szergej Jeszenyin: A farkas halála

    Múltam csodás birodalma,
    elülsz, mint sors szele,
    a falut nyakon ragadta
    a város kőkeze.

    Rémült, hófödte határon
    felcsap a kongó iszonyat.
    Jöjj hát, fekete halálom,
    már néked adom magamat.

    A város, a szörnyű minket
    elitélt, mint múlt szemetét.
    A mező bánatba dermedt,
    nyög póznáktól a vidék.

    Ránk ült erezett-kezü ördög,
    rokona ez a durva vasút.
    Minket nem először döntött
    le a földre, veszejtve falut.

    A szivemnek, akár a kés most,
    állati jogok dala –
    a vadász így űzi a farkast,
    beszorítva szűk satuba.

    A vad megingott… fák komorultak…
    Kezek fegyver ravaszán…
    Ugrom s kétlábú támadómat
    darabokra tépi pofám.

    Drága vadállat, üdv tenéked,
    küzdesz, míg kés leterít,
    hiszen engem is űz, aki téged:
    vas-ellenség bekerít.

    Miként te, vagyok ugrásra készen,
    győztes füttyét fülelem:
    bevérzem ellenségem
    s magam is halálba vetem.

    S ha majd a hóra zuhantam,
    mely betemet, eltakar,
    bosszúból értem harsan
    a túlsó parton a dal.

    Erdődi Gábor fordítása

  • Reményik Sándor: Álmodsz-e róla?

    Álmodsz-e róla, mondd?
    Eljár-e hozzád olyan suhanó,
    Nesztelen léptekkel, mint életében?
    Érzed-e édességét közelének?
    Barna haját,
    Fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét,
    Lélek-kitágította pupilláját,
    Lezárt ajkát, a keskenyvonalút,
    Mely hallgatni, jaj, régen megtanult,
    Jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban:
    Haját, szemét, arcát, ajkát, alakját
    Álmodban látod-e?

    S azt a nehány apró, keserű ráncot,
    Miket az elfojtott betegség,
    S övéiért örök aggodalom
    Olyan korán szántogatott
    Vonásainak finom földjébe mélyen, mélyen?
    Hát ritka mosolygását látod-e?
    S még ritkább nevetését,
    Mely, ha kibuggyant, mindíg könny buggyant vele,
    Mintha mondaná:
    Nevetés közben is fáj a szív –?

    Álmodsz-e róla, mondd?
    Álmodnod kellene.
    Hiszen vele élted az életed.
    Feleséged volt, életed fele.
    S szeretted,
    Szeretted százszor erősebben nálam.
    Mert bírtad, s merted életedhez kötni
    Életét, ahogy férfimódra kell.
    S boldog voltál, és boldog volt veled – – …

    Vagy – én szerettem jobban mégis, én,
    Aki nem mertem karjaimba vonni,
    Mert tudtam: nem lehetek semmije,
    Álmok szőnyegét teregethetem csak
    Szegény, megfáradt lábai elé?

    Álmodj róla!
    Álmodnod kellene!
    Éltél hiszen annyit a közelében!
    Lényének ezer apró részletét
    Ismerted, mely nekem rejtve maradt.
    Tudtál ezer nem-sejtett édességet
    S lelke rejtett, pókhálós zugait,
    Hol mégis őszi napfény bujdosott
    S a pókfonálon csillogott a harmat
    S ezüstrezgéssel reszketett a dér:
    Te tudhattad talán csak – egymagad.

    Mit ismertem én? Pár nagy vonalat.
    Vajjon e pár vonal volt lényege?
    Nekem freskó volt – neked mozaik.
    Álmaidban még összerakhatod.

    Álmodj hát, rettentőn kifosztott ember!
    Gazdagok lehetnek az álmaid!
    Az álmaidban még gazdag lehetsz!
    Láttad annyi drága hétköznapon,
    S jóban-rosszban oly bensőségesen
    Osztozkodtál vele…

    Osztoztam én is, ó igaz,
    De csak kivételes nagy ünnepen.
    Nem bírtam, nem mertem és nem akartam
    A két karomba zárni.
    Féltettem összhangját a szíveinknek,
    Féltettem őt az élet vad kezétől,
    S féltettem kényes, önző magamat.
    Elengedtem hát, hogy megőrizhessem,
    Mint pók a fonalat –:
    Helyette – róla szőtt álmaimat!

    Álmodsz-e róla, mondd?

    Én, amíg bús fölénnyel
    És képzelt diadallal
    Csak hagytam peregni az életet –
    Álmodtam róla szakadatlanul
    Tündéri szépeket.
    S kiálmodtam magam.
    És most nincsenek többé álmaim.
    Se nappal nincsenek, se éjjelente.

    Mit nem adnék pedig,
    Ha láthatnám egyetlenegyszer bár!
    Érezném édességét közelének!
    Barna haját, vadgesztenye-szemét,
    Mellyel most játsznak őszi angyalok –
    Lélek-kitágította pupilláját,
    Egy-egy barázdát arca drága földjén,
    Egy mosolyát, ha láthatnám! – Egy könnyét
    Ha érezném forrón kezemre hullni!
    Aggódnánk együtt és nevetnénk együtt,
    S fájna szívünk nevetés közben is!

    Álmodtam róla egész életemben,
    Kiálmodtam lelkemet, magamat.
    S álmaimban most meg nem látogat
    Soha, soha!

    Álmodsz-e róla, mondd?
    Mert ha álmodsz, hiába veszteséged:
    Kettőnk közül Te vagy a boldogabb!

  • Reményik Sándor: Maradj velem!

    Maradj velem – hisz nem kívánok semmit
    Tetőled, csak hogy néha lássalak.
    Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be
    Néhanapján nagy árvaságomat!
    Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,
    S ha én is szólok: rossznéven ne vedd –
    Szeresd versem rendetlen ritmusát
    S számláld rendetlen szívverésemet!
    Különben maradj hites uradé – –
    Különben maradj Krisztus uradé – –

    Az egyiktől is ennyit kértem én.
    A másiktól is ennyit kértem én.
    Te tudod Isten: bűn volt-e vajjon
    Ez a könyörgés és ez a remény – –?
    Elvitted egyikét a föld alá,
    És más tájékra most a másikat.
    Itt hagytál engem tehetetlenül
    Könyörtelen csillagaid alatt.

    Hisz néha fényes híd a messzeség,
    De máskor mégis nagyon-nagyon kell
    A biztonság, hogy kéznyujtásnyira
    Itt van valaki – kell egy kis „közel” –
    A néhanapos drága lehetőség:
    Az egy-város, a szomszéd-utca kell.
    S egy hozzámhajló röpke pillanat,
    Mely megsimítson, mint virágos ág.
    Elmúlhat tőlem különben örökre:
    Mit szerelemnek szólít a világ.

    Maradj velem! Leszáll az én napom.
    Bagoly huhog szálló napom felett.
    Maradj velem! E jajra ki felel:
    A világ végezetéig veled?!
    Maradj velem! Oly örök ez a kérés!
    És tiszta, mint a hó kristályai.
    Maradj velünk: Jézust is erre kérték
    Alkonyba-hulló tanítványai.

    1937