https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Sík Sándor – Szóló sziklák között

    Állottam a völgy fenekén,
    Szédületes sziklák szorosán,
    És néztem a mélyből
    Az égreszökő magasokba.
    Haragoszöld fenyveseken túl
    Meredek, nagy szürke falak,
    Tarkahomlokú, roppant sziklaapák
    Meredeztek elő
    Idegen magasokba.

    Nekem, állónak szűk út szorosán,
    Bújó völgy sárborított fenekén,
    Szirtekközi szélben
    Szólottak a sziklák.

    „Mit akarsz köztünk,
    Por gyermeke, szólj.
    Férgek fia, föld unokája,
    Mit akarsz a magasban,
    Sártaposó?
    Ez itt az erők kőszáli világa,
    A keménység kőbirodalma,
    Ez a sziklavilág.
    Itt semmi sem él,
    Füvet se, fenyőt se találsz,
    Ez itt a halál testvérbirodalma.
    Itten csak a felhők
    Bús tábora jár,
    Csak a förgetegek,
    Szilajon rohanó szelek ajka dalol
    Rettentő énekeket,
    Miket emberi fülnek
    Meghallani nem jó.
    Hangjukra a vér tüze megfagy,
    Fátyol fut a szemre,
    Kemény köveken
    Megcsúszik a láb.

    A sziklavilág nem az embereké.
    Ez itt az erők kőszáli világa;
    Férgek fia, sár unokája,
    Mit akarsz te közöttünk?”

    Így szóltak a sziklák.
    Felszökve helyemről
    Felkúsztam a kőmagasokba,
    És szívtam az ormi szelet,
    S megtelt a szívem
    A kemény nagyság,
    Az égreszökő nagy erők
    Érzéseivel.
    S leszálltam a völgybe,
    S hallottam verni völgynek
    Lágy szíve erét.
    És zöld puha pázsit ölén
    Csörgő kicsi forrás
    Kristály vize mellől:
    Az égreszökő magasokba,
    A sziklavilágba
    Úgy néztem föl, mosolyogva.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Ha számbavetted…

    Ha számbavetted mind a vétkeid
    Szemed ha metszőn önmagadba látott:
    Az ismeretlen sok-sok bűnödért
    Még mondj el egypár miatyánkot!

    Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
    Mert végtelen a vétkeinknek száma
    S talán nem az a legölőbb csapás,
    Mit sújt az öklünk tudva, odaszánva.

    A legsikoltóbb seb talán nem az,
    Mit oszt a kardunk nyílt, lovagi tornán
    S tán az se, mit suttogva, hátmögött
    Ejtünk kajánul, titkon és orozván.

    A legsikoltóbb, legégőbb sebek
    Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
    Mely indult jóakarat ösvényén
    És öntudatlan gúnyba tévedett.

    A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
    Indulnak egy elejtett szó nyomán,
    Mit elhallgatni – véltük – nincs miért,
    S mit elhallgatni jobb lett volna tán.

    S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
    Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
    S virágoskertből sivataggá lesz,
    Mert azt az igét nem mondottuk ki.

    Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
    A léptünk rajta döngve áthaladt,
    Semmit se tettünk – csak nem vettük észre –
    És eltapostuk, mint egy bogarat.

    Ó, végtelen a vétkeinknek száma,
    Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
    Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
    Szüntelen egy virágot tör le lábunk.

    Ha számbavetted mind a vétkeid,
    Szemed ha metszőn önmagadba látott:
    Az ismeretlen sok, sok bűnödért
    Még mondj el egypár miatyánkot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Ne szólj

    Ne szólj, a szavak elrongyolódtak,
    ütött-kopott ószeri limlomok, még ha egy
    Júlia vagy Rómeó vagy mit tudom én ki
    viselte is volna vallomásul; ne szólj, nem szólok
    én sem. Mert mi lesz, ha egyszer kimondjuk
    azt a könnyen kimondható szót, mit mondunk majd
    azután, mivé lesz a kimondhatatlanság öröme,
    lesz-é fokozás, ha egyszer kimondjuk,
    nyilvántartásba vesszük s hivatkozunk rá,
    ha minden kötél szakad, vagy ha
    csak éppen összezördülünk valamiért?
    Nem vagyok fennkölt, se cinikus, sem parasztian
    prűd, csak babonás talán, akár a sámánhitű ősök,
    akik féltek néven nevezni istenüket.
    Ne szólj hát, minek oda a szó, hol egy tekintet,
    egy mozdulat többetmondó. Hagyd meg nekem azt a hitemet,
    hogy egy ki nem mondható nevű istenség kegyelméből
    s az ő dicsőségére élek e földön;
    a soha-nem-elég, a mindent-megismerni-akarás
    motorjával agyamban, szívemben végzem
    ember voltommal járó kötelességemet,
    és örömeim között is szótlanul ahhoz a
    legfőbb megtartóhoz imádkozom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Az asztal és a székek

    Ha egyszer ülni is elfelejtenének az emberek,
    valamikor, amikor az ülést is kinőjük, mint ahogy
    kinőttük a négykézláb járást, mondom, ha egyszer
    ülni is elfelejtenének az emberek, s eddigi ülő-
    alkalmatosságainkat már csak múzeumokban mutogatnák,
    s végül már ott sem; s ha mégis az öregedő
    emberiséget megkísértené az ülni-vágyás, mint valami
    megmagyarázhatatlan atavisztikus reflex, hogy körül-
    üljünk egy asztalt szótlanul, csak azért, hogy
    együtt legyünk, ki-ki a maga öntörvényű magányával,
    de mégis együtt: csak el kell mennünk majd a Zsíl
    partjára, a Hallgatás asztalához – ott várnak a székek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor – Idézet

    „Vagy szeret az ember, vagy szeretik: ezt a váltóáramot a természet kérlelhetetlen következetességgel szervezte meg. Az összhang legtökéletesebb és legszerencsésebb formája, mikor az egyik különösebb lázadozás nélkül tűri, hogy a másik szeresse.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán – Évek, évek, évek

    Jaj, kedvesem, mi történt? Elaludtál.
    Nem is tudom, hol. Az erdőn, a kútnál.
    Álmodban ének csendült, angyalének
    és megrohantak azalatt az évek.
    És most felülsz, sírásra áll a szád,
    számolgatod az éveket magadban,
    a sok szúrós bogáncsot a hajadban.
    Ki tette ezt veled? ki szórta rád?

    Én vagyok a hibás, mert nem vigyáztam,
    nem voltam éber őrződ, hű s kemény,
    elkóboroltam messze, fákat ráztam,
    felhőkbe néztem, jaj, mit tettem én!
    Ott kellett volna állnom, hessegetnem
    az éveket, az erdő száz koboldját,
    kik a bogáncsot az alvóra hordják,
    de látod, látod, ők elcsaltak engem.

    Pedig hát nézz szét, hisz alig aludtál,
    tavasz van most is az erdőn, a kútnál,
    fűszál, falevél nem vénült meg egy se
    és nem hiányzik egy se, mind megvannak.
    Nem emlékszem, lett volna csak egy este,
    egy délután! Egy napja sincs még annak,
    hogy a kezed az én kezembe tévedt.
    Egy nap se múlt, csak évek, évek, évek, évek.

    Elaludtál és senki nem vigyázott
    és most nekifognék és téveteg
    kezekkel szedném, szedném a bogáncsot
    hajadból, ha tudnám… Az éveket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila – Nagy ajándékok tora

    Ökölnyi nagy rubinkövet adok,
    Akaszd nyakadba s nézd, hogyan ragyog
    Szíved fölött, a melled közepén,
    Csodáld, hogy izzik, mint parázs, a fény.

    Szememből földre koszorút szövök,
    Mint istennőhöz, hozzád úgy jövök,
    Utad selyemmel, rímekkel verem,
    De rajt’ ne járj, mert ott sóhaj terem.

    Ha szomjazol, hát asszúbort adok,
    De pár sötétlő könnyet benn hagyok,
    S ha érzed, hogy az íze keserű –
    Azért csak idd, nincs édesebb nedű.

    Ha tested fázik, lelkem rád adom,
    Két vállad bársonnyal betakarom.
    És reszkető agyam, ha éhezel –
    Szükségbe nálam soha nem leszel.

    S ha fáradt tested megpihenni vágy,
    Nyugodj karomba – nincs puhább faágy,
    S mert kell majd egyszer mégis oltalom:
    Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom.

    Fogadd el, vélük bármit is tehetsz,
    Azért hozzám kegyetlen nem lehetsz.
    Ha nem jönnél is, mind tiéd marad,
    Nem kéri vissza gyönge pillanat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Romhányi József – A papagáj szónoklata

    Egy ritka bátor
    papagáj kitört a rácsos kalitkából.
    Kint magához intett
    néhány cinkét, pintyet,
    hogy mint szabad szellem,
    szónoklatot tartson a rabtartók ellen.
    És mert gyakorlott lett régen a beszédben,
    el is kezdte szépen,
    a Nagy Igazságot rikoltva szét:
    Gyurrrika Széép!!!!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rainer Maria Rilke: A csend

    Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem –
    hallod-e: zúg…
    Ugye, a magányost, bármije rebben,
    figyelik a dolgok: hogy mire jut?
    Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
    zaj ez is, mire megközelít.
    Hallod-e, kedves, újra kinyitnám…
    …de mért nem vagy itt?

    Moccanok épp csak – a selymes csendben
    ott van a lenyomata; örökre látszik
    a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
    a messzeség feszülő függönyén.
    Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
    a csillagok.
    Ajkamra illatok itala árad,
    és távol angyalok karának
    csuklói derengenek felém.
    De akire gondolok:
    Téged nem látlak.

    Tandori Dezső fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Világ csudája

    Azt hittem, hogy világ csudája vagy,
    őrjöngés, álom, nyíló végtelen,
    ma azt tudom, hogyha nem vagy velem
    nem vagyok, nem játszom, nem létezem,
    felhők fehérje a szemembe fagy…
    Azt hittem, hogy a világ csudája vagy,
    de annál sokkal fontosabb.

    Forrás: Lélektől lélekig