Megállani bátran – nem egész világgal, –
Önmagunkkal szemben egy szoba zugában
Néha gyönge lelkünk ó be igen átall.
Megállani bátran és felelni büszkén:
Még valaki volnék, még nem akarok, nem,
Tüzeket orozni más valakik üszkén!
Megállani bátran és a kis szobában
Megtalálni mindent, magunkba merülve,
Mindent, ami a nagy, mély világra rávall!
Megállani bátran, vagy leülni gyáván,
Vagy átkot sziszegni, vagy csak befordulni
Könny és remény nélkül bús, idegen párnán.
Forrás: Lélektől lélekig
Én nem akartam sohasem.
Nekem nem olvadt ereszem,
ha március jött, s szerteszét
tördelte a szomszéd jegét.
Én nem akartam emberi
sorssal, mint hinta, lengeni
mélyből magasba s újra le;
tengerbe vágytam szüntelen:
fövénybe fúrni hátamat,
hallgatni, mint a nagy halak,
és nem bukni a fénybe fel,
és nem követni éneket,
ha lengenek a fátyolok,
ha zengenek a távolok.
Én nem akartam sohasem,
s most olvadt testtel, részegen
sodorsz sodroddal, szerelem.
Látsz ismeretlen szívemig,
forgatod fénylő csontjaim,
pörgeted súlyos súlyomat,
mosdatsz magadban, áradat,
szemem kútjába fényeket
dobsz, nyelvemre beszédeket.
Én nem akartam, szerelem,
szájadból inni sohasem,
s most tikkadt szájjal keresem
hűvös szád ízét, szerelem.
Sószagú, zúgó felszínen
lebegve – néha – a vízen
lefele fordul a szemem,
s a némaságom keresem,
mely lenn maradt a víz alatt,
őrzik szigorú kardhalak,
s körötte hunyt szemű csigák
s fehér korallok alszanak.
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor először láttalak – pezsegtek
a kertek, frissen habzottak a fák,
és apró, négyágú virágkeresztek
fürtjét himbálta az orgonaág.
Mikor másodszor – mézes illat áradt,
kölesföld, nyár, a hold: fehér üveg.
Te takargattad borzongón a vállad,
mellettem furcsán átjárt a hideg.
Mikor harmadszor – félszeg csend szakadt ránk,
szégyenkezett a gyengéd mozdulat,
foszlott a nyírfalomb, szelek kavarták,
s hófényű felhők közt a tél suhant…
Mi változatlan? Miben bízhatom hát?
Felelj nekem, te őszi rozsmező!
Csak halk moraj. Csak az ereszcsatornát
veri, veri a visszhangzó eső.
Aztán a sugárszarvú holdív újra
felizzik ázott asztagok felett…
Egy biztos és örök – az ember útja,
akárhogyan, akárhová vezet.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Sokszor bizony csüggedni látlak, és
csüggedek én is. Oly rövid az út!
Bennünk lakik a halál s levegővé
porló percekké őrli napjainkat,
és ha, a múltba látva, sejtjük is,
hogy évezredek szellemei mind
agyunkban kísértenek, az ilyen
jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú
alázat a szívünk; de legalább
tudjuk: nem éltünk egész céltalan
s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,
kit télre feltüzelnek: örökös
kételyünk írja szemeinkbe: „Első
tudás: tudni, hogy gyengék, – második:
tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”
Forrás: Lélektől lélekig
Van lelkünk, van.
Ám egyikünknek sincs folyton-folyvást
és mindig.
Nap nap után,
esztendő esztendőre is
eltelhet nélküle.
Olykor csak a gyermekkor
félelmeiben, rajongásában
telepszik meg egy időre.
Olykor csak a felismerésben,
hogy megöregedtünk.
Csak elvétve segédkezik
olyan keserves tennivalóknál,
mint bútorokat tologatni,
bőröndöket cipelni vagy
órákig gyalogolni egy szűk cipőben.
Űrlapok kitöltésekor
vagy húsdarálás idején
rendszerint szabadnapos.
Ezer beszélgetésünkből
egyben ha részt vesz,
és még ez sem törvényszerű,
hiszen többre tartja a csendet.
Ha testünk szaggatni kezd és kínozni,
lopva távozik a szolgálatból.
Válogatós fajta:
nem szívesen lát minket tömegben,
a fölényért vívott harcunktól és
zavaros ügyeinktől a hideg kirázza.
Az öröm s a bánat előtte
nem két külön érzés.
Csupán ha egybekapcsolódnak,
lesz jelenvalóvá számunkra.
Bátran számíthatunk rá,
ha végképp elbizonytalanodtunk,
és mindent tudni akarunk.
Az anyagi világ tárgyai közül
az ingaóra a kedvence és
a tükör, mely akkor is szorgoskodik,
ha senki felé nem pillant.
Honnan toppan elő s faképnél
mikor hagy ismét, nem árulja el –
ám hogy megkérdezzük, feltétlen elvárja.
Úgy fest tehát, hogy egyfelől
szükségünk van rá,
de valami okból neki is
szüksége lehet ránk.
Forrás: Lélektől lélekig
Lurkó, merre kószálsz
melyik csillagon?
Hol lehetsz? A vándor
szelet faggatom.
Bárcsak fölbukkanna
szöszke szép fejed
megláthatnám újra
akit szeretek.
Azt mondanám akkor…
Mit is mondanék?
Nem tudom, csak érzem
ragyogna az ég.
Mint a kiscsikó
úgy ugrálna szívem
még álomnak is szép
hát el sem hiszem.
Forrás: Lélektől lélekig
veszítve lettem névtelen
sorsot cserélve védtelen
hittem hogy hordok magzatot
hittem hogy te én vagyok
helyetted meghalhatok
sorsod halántékon ért
lettem életre ítélt
ettől és eddig írt és élt
ülünk ítélet utáni csendben
halál utáni szerelemben
egymás mellett a fallal szemben
Forrás: Lélektől lélekig
Gázok és gőzök
köztük főzök.
Körülöttem füstös üstök:
készül a früstök!
Izmaim már merevek,
úgy kavarok-keverek.
És sűrű cseppet izzadok,
hogy hízzatok!
Lassan rotyog az üstben a kása.
Fenyegető tűzhányónak mása.
Most még belekóstolok,
– Nem jó a túl sós dolog.
S azt sem tűrik szótlan,
ha az étel sótlan.
Boldog tudat: főzni így jó reggelit,
mely majd annyi üres gyomrot megtelít.
Már kész! Jó, hogy bevégeztem,
mert magam is megéheztem.
Nagy jellemem lássátok:
nem eszem a kásátok!
A konyhába bemegyek,
kis kenyérkét leszelek.
S remélem, hogy nem látszik a falon át:
vágok hozzá, egy jó darab szalonnát!
Forrás: Szeretem a verseket
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként beragyogja a lelkünket. Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit, és létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. De mit tegyek, ha nem érinthetlek szellőként, sem friss forrásvízként, s nem vethetek rád óvó árnyékot, mint a dúslombú fa? Ember vagyok és fizikai valómban nem lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal vagy a kinyújtott kezemmel. Lehet, hogy mire az érintésem eljut hozzád, a testem már régóta az enyészeté.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak, és az érintéshez nincs más eszközöm, csak a szó. A szó, amely túl van a tér és idő határán, és a csendből forrásozik.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Mert nem lehet szólni. Minden szó a teljességet töri darabokra. Csak a csend igaz. A csend a teljesség, a csend az időtlenség, a csend a változatlanság. Minden szó az időtlen teljességcsendből időt teremtő szárnyalással kél és ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt, elkülönült cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull. Minden szó a teljesség gondolatszürke tükrének egy-egy cserépdarabkája. Minden szó az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása. Minden szó hamis, mert az egészet részbesűrítetté, az időtlent időbeágyazottá, a változatlant változás-látszatúvá varázsolja.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden szó a csend törődése, minden szó a csend odaadottsága. Mert minden szó, teremtés. Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik. Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés teljesség. Minden szóban a teljesség van jelen.
Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.
Forrás: Lélektől lélekig
Az álmaimból és reményeimből
színes, süppedő szőnyeget fonok.
És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
a munka édes, sürgető, konok.
Beléfonom a jelen bús magányát
ciprus-színével is kegyetlenül.
Amely fölött az őszi alkonyatban
lágy tétován fehér galamb repül.
Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
nagyboldogan terítem majd eléd:
menj végig rajta s érezd meg a lelkem
különös, vágyó, rezgő ütemét…
Forrás: Lélektől lélekig
