Szerző: Mária Németh

  • Idézet

    „Mert nem lehet csak a valóságnak, a célszerűnek élni…

    Valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is. Az emberek legtöbbje nem bír a szépség káprázata nélkül élni. Valami kell, ha más nem, egy hatásos képeslap, mely – vörös és arany színekben – a naplementét ábrázolja vagy a hajnalt az erdőben.

    Ilyenek vagyunk.”

    Márai Sándor

  • Parancs János: A kivívott magaslaton

    A 80 éves Vas Istvánnak

    Kevés ami tudható,
    és kevés ami remélhető,
    elfonnyadhat a virágzó,
    fiatal cserje is,
    lángot vethet,
    szikrázva föltámadhat
    a holtnak hitt rózsatő

    Ki vagyok én? kérdezi
    nyiladozó értelmével a gyermek,
    ám egyértelmű válaszra nem lel,
    megvénülve se láthat
    csak imbolygó mécsvilágot,
    beomló falak közt parázsló,
    reszketve kihamvadó csillagot

    A bőven ömlő források kiapadnak,
    a dúsan megrakott magtárakból
    a gabonát – csontról a húst -,
    csipegetik láthatatlan csőrök,
    föl-fölbukkan már a váz is,
    a veszendő, pőre szerkezet

    Bolond volna mégis, aki most hátrálna,
    aki föladná kivívott magaslatát,
    e kopár fennsík az ég elérhető,
    legalsó lépcseje, a semmi várfoka,
    onnan belátható a világ kicsinyes,
    céltalan és önző torzsalkodása,
    onnan már megbocsátható tévedése

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy János: Monológ

    látod, telnek az évek, de mintha az idők kezdete óta egymásban élnénk, csodás életeink párhuzamos átszállóhelyei között, az alkonyati égboltra boruló csillagok között, most fogom kezed, bennünk hallgat a csend, nem vonít ez a földi élet minden villanása, testünk csak fény, csak ruha ezen a vázon, egybeforrt lélek ez, most felnyúlsz hajadhoz, mozdulatodban a lágyság, maga a mozdulat, így maradsz, én büszkén csodállak minden pillanatban, rád terítem a csendet, puhán, óvatosan, hogy meg ne sértsen, simogasson, szerelem valamikortól valameddig, talán csak a felhők értik ezt, a csodás fák, a leomló avar így az őszben, lábunk előtt a folyó mely örök és időtlen, s évek telnek évre, de mi megmaradtunk, ágyéktól ágyig, szakadékig, a vágy viharában gyalogosan, ránk esteledik, tollam végéről lecseppennek a szavak, pacát ejtenek a fehér papírlapon, apró, táncoló betűk árulkodnak rólam, az ajtók már kinyitva, csikordul a kiskapu az útra melyre járunk, kápolnáink csendjébe vonulva meditálunk, csonkig égnek a gyertyák, lobognak értünk holnapra, újabb s újabb napokra, s utazunk másvilágok naprendszere felé, hisz már régen nem kellenek a szavak, tegnapok, holnapok ölelkeznek bennünk, tárt karokkal vár a végtelen szárnyalás, hisz ismerjük a múltat, az utat, átsző bennünket a végtelen képzelet

    a csontokat kiforgatja már föld, jövőnket a múltunkhoz kötötték, önmagát sem találja ez a letisztult hang bennünk, ahogy visszatalálunk egymáshoz, Istenhez, a hangok felemelkednek, egy sikoltás a csak a néma közönség felé, a szavakon túli érzések felé, a beteljesedés felé, érzéseink éhesek, oly gyakran nyújtották át hamis próféták a mesterséget, majd magunkra hagytak, ahogy a dolgok mélyére hatolunk, szavak, amelyek eggyé tesznek, várok tehát, hogy tudjam a feszült csendben újra élni mindent, hisz megszülettél, erre a földre, tanulni, mindenáron

    valami mélyen, nagyon mélyen, a gyermeki lét, a kettévágott élet, a remény tartományai

    megtaláltuk a szavakat,
    álmaink homokjába írva,
    vittük az álmot messze
    egyre csak beljebb,
    miközben a télhez fehéredünk,

    s földre rogyunk, szerelmünk
    asztalára terítve minden,
    se én, se te,
    egy világ vagyunk mindörökre,

    járni tanítjuk az időt
    mely taszít ide-oda,
    sötét szavakkal szólunk
    minden éjszakánkon,

    szelekben, harcokban,
    állunk a nappal mint tövissel
    a rózsa, és ahogy lebukom a
    mélybe érted,

    kapuk nyílnak, de te nem menekülsz,
    egymásban lakunk, hazatérünk,
    voltunk s vagyunk,

    szenteld meg ezt az órát,
    viseljük csendben magunkban
    a fényt, hogy kezeink átöleljék
    egymást

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Jutalom

    Mikor zöld szemeid kékké változnak,
    s testeden verítékfilm ragyog,
    forró leheleted szám perzseli,
    és ajkad pirosan duzzad,
    hallani izgatott, halk sóhajod,
    bőrömön selyem-bőröd érezni:
    édes jutalom ezt nekem
    látni és karjaidban átélni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Benyó Judit: Őshagyaték

    Szerelem –
    vér, s vágyhalak a testben,
    a tengermélye neszben.
    Szerelem –
    szemünk vétkes bíbora,
    a meredek hegy orma,
    ölünk őshagyatéka;
    Szerelem –

    jóillatú, friss széna,
    önfeledt elragadtatás,
    csukottszemű gyönyör-élet,
    darázs-vágy, mérgezett ének.
    Szerelem –
    életjegy erős testeden!

    1969
    Forrás: Lélektől lélekig

  • Utassy József: Immáron ötven

    Immáron ötven
    esztendő szakadéka
    tátong mögöttem.

    De hol a palló,
    az az egyszál, amin én
    idáig jöttem?!

    Ing-leng törötten.
    Valóságos csoda, hogy
    embert nem öltem!

    Csak jöttem, jöttem,
    ballagtam sarki fényben,
    caplattam ködben,

    s nem könyörögtem
    soha senki fiának,
    nem könyörögtem – – –

    Állok itt gyöngyben.
    Ajkamon csönd lakatja.
    Törd fel, Szerelem, törd fel!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Hajnal kertjében

    A betűk, szavak fölött hangok rezegnek
    Szövétnekük titkos dallam…
    Belőle születnek, belőle élnek,
    És végezetül belehalnak…

    Lassan kibontja haját a nappal,
    Merengek rólad áhítattal.
    Ölelem a csendet, mintha te volnál,
    Térdelek eléd mátkám, Fényoltár.
    Simítom homlokod: Ébredj! Ébredj!
    Nézd, itt a reggel, s én veled fénylek!

    Fények fészkéből, keleti meséből,
    Hajnal gerincén lapulva,
    Éber áhítattal osonok hozzád a Nappal,
    Ébredés mámorát csenni,
    Sóhajod fényén pihenni titokban,
    csendben, hogy szívünk összeérjen,
    hogy szívünk összecsengjen…

    Egyetlen pillanat! Ennyi az egész!
    A többi? Tűz hátán, égve
    Csillagnak szökik az égbe.
    Látod? Ilyen a hamis isten!
    Elragad azért, hogy elveszítsen.
    Az égbe repít, csillagos mezőkre,
    Hogy flegmán visszadobhasson a Földre…
    Maradj inkább velem!
    Szeress, szeretve! És végezetül
    Feszülj a keresztre! Ott a helyünk!
    Karjaink tárva felfeszülni a szivárványra!

    Szívébe fulladt utolsó álma,
    Testét bezárta rideg faláda.
    Fények hátán játszik
    Fenn az angyalokkal,
    Hiába is sírom vissza
    Könnyező dalommal
    Nem válaszol, nem jön,
    Csak nagy égi szárnya
    Suhogtat le áldást
    az árva világra.

    Ég és Föld között, pórázon feszítve,
    Bensőnk majd szétszakad,
    Felhősülnek, és hullanak ránk szavak,
    Hogy békét, nyugalmat nyerjünk,
    De nem hagyja azt sóvár testünk, lelkünk.
    Mindkettő mást akar: a másikat.
    Közös út, csak alázattal születne,
    s erre nem képes a beste lélek és test,
    pedig a végén mindig győz az ég,
    s a felhők mögött mindig ott a Nap,
    s a szavak csak hullanak, hullanak,
    kilépnek álmaink mögül, a bensőnk
    végletekig feszül, szakad, a helyén üres
    cserép marad, hiába ragyog ott fönn a Nap,
    simogat a remény, hullanak alá a szavak,
    s születik újabb költemény: derül-busong,
    majd fagyos közönybe dermed,
    hogy oldódjon ismét,
    és serkentsen szerelmet.
    Lelkét csábítja az égi tető,
    Testét elnyeli a temető…
    Mi lesz utána? Senki sem tudja, csak a
    Nap marad, s hullanak a szavak…
    Van, aki érzi, van, aki érti..
    Az egyik éli, amíg más féli…
    És ami voltunk, maroknyi por marad,
    Fölötte kő, amire írják, ki is volt ő?
    És mennyit élt, meddig haldoklott,
    Mennyit remélt?

    Micsoda rabság!
    Fényed a lánca!
    Cellája a szíved tornáca!
    Rácsain lelked harmata csillan!
    Raboskodnék itt holtomiglan!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: A daloló lány

    A daloló lány
    szavában
    ott fénylik
    a Duna ezüst szalagja,
    a búzaföldek csendje,
    a bor aromája,
    az első
    vajúdás szent
    tűzkínú perce,
    szín, fény,
    szüreti mámor,
    a ballagó
    csordák esti mélasága,
    a csatába
    indulók néma remegése,
    a tenger mélysége, a
    csillagok magassága
    és az a
    hang,
    amit együtt és mindörökké
    csak az
    Alföld napja dalol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Esti hangulat

    Játszi’ széltől borzongnak a fák,
    Halk suttogással temetik a mát.

    Fecskepár száll az alkonyég alatt,
    A tücskök bús koncertet tartanak.

    Az égen már egy kis csillag kigyúlt,
    Ragyog halványan, mint a messzi múlt.

    Tövisbokorban alvó kismadár pityeg.
    Mit álmodik? Vajon ki fejti meg?

    Én hallgatom a csend ezer szavát,
    Ülök némán, reszketve, mint a fák.

    Most jó. Nem érzem gyötrő vágyaim,
    Fű, lomb, virág, mind jó barátaim.

    Messze űzik a földi kínokat,
    Szelíd kezük gyengéden símogat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ábrányi EmilNINCS VÁLASZ

    Öreg bölcs, mondd csak: Míg mi a halottat,
    A szenvedőket telehintjük könnyel:
    Az Isten, aki mindnyájunknak atyja,
    Mért nézi mindezt jéghideg közönnyel?
      – Nem tudom!

    Talán azért, mert tudja jól az Isten,
    Hogy nincs halál, s örökké tart az élet?
    Hogy más alakban támadunk föl ujra,
    Ha régi formánk széttört, semmivé lett?
      – Nem tudom!

    Ismertem embert. Nem tett soha rosszat.
    Nemes, nagy lelkén nem volt soha szenyfolt.
    S csapások érték, hogy csaknem megőrült!
    Mért szenvedett így, hogyha bűntelen volt?
      – Nem tudom!

    Ismertem embert. Maga volt a gazság.
    De életét bőségben, vígan élte,
    S fénylett rá folyvást a szerencse napja!
    Ha hitvány volt, az Isten mért kimélte?
      – Nem tudom!

    Vagy van talán igazság, túl a földön?
    Van angyal, végzést lángbetükkel író?
    Van, aki lát, hall és itéletet mond,
    Különbet, jobbat, mint a földi bíró?
      – Nem tudom!

    A vénség elhal, sírba dől. Helyén van.
    Korhadt, kiélt. De jó uram, felelj meg
    E bús kérdésre: Mért hal meg a bájos,
    Friss, édes jószág – mért hal meg a gyermek?
      – Nem tudom!

    Egy eb döge s halott Napóleon közt
    Nincsen különbség? Úgy elpusztul éppen
    A fényes lángész, mint a ronda állat,
    Mely túrt, sarat túrt teljes életében?
      – Nem tudom!

    Hát életünknek nincs más célja, mint az,
    Hogy porrá váljunk, temetői röggé?
    Legyek módjára röpködjünk a fényben
    Pár évig – aztán rothadjunk örökké?
      – Nem tudom!

    Biztos, hogy végül megfagy az egész föld!
    Ha mindezt tudja és előre látja:
    Mért küzd, mért épit, mért tanúl az ember?
    Felelj meg erre, bölcsesség barátja?
      – Nem tudom!

    Ó szép öreg bölcs! Mielőtt kilobbansz
    S hulládon férgek milliói rágnak –
    Mondd: érdemes volt a világra jönnöd?
    Mondd: van-e célja az egész világnak?
      – Nem tudom!

    1890