Szerző: Mária Németh

látod, telnek az évek, de mintha az idők kezdete óta egymásban élnénk, csodás életeink párhuzamos átszállóhelyei között, az alkonyati égboltra boruló csillagok között, most fogom kezed, bennünk hallgat a csend, nem vonít ez a földi élet minden villanása, testünk csak fény, csak ruha ezen a vázon, egybeforrt lélek ez, most felnyúlsz hajadhoz, mozdulatodban a lágyság, maga a mozdulat, így maradsz, én büszkén csodállak minden pillanatban, rád terítem a csendet, puhán, óvatosan, hogy meg ne sértsen, simogasson, szerelem valamikortól valameddig, talán csak a felhők értik ezt, a csodás fák, a leomló avar így az őszben, lábunk előtt a folyó mely örök és időtlen, s évek telnek évre, de mi megmaradtunk, ágyéktól ágyig, szakadékig, a vágy viharában gyalogosan, ránk esteledik, tollam végéről lecseppennek a szavak, pacát ejtenek a fehér papírlapon, apró, táncoló betűk árulkodnak rólam, az ajtók már kinyitva, csikordul a kiskapu az útra melyre járunk, kápolnáink csendjébe vonulva meditálunk, csonkig égnek a gyertyák, lobognak értünk holnapra, újabb s újabb napokra, s utazunk másvilágok naprendszere felé, hisz már régen nem kellenek a szavak, tegnapok, holnapok ölelkeznek bennünk, tárt karokkal vár a végtelen szárnyalás, hisz ismerjük a múltat, az utat, átsző bennünket a végtelen képzelet

a csontokat kiforgatja már föld, jövőnket a múltunkhoz kötötték, önmagát sem találja ez a letisztult hang bennünk, ahogy visszatalálunk egymáshoz, Istenhez, a hangok felemelkednek, egy sikoltás a csak a néma közönség felé, a szavakon túli érzések felé, a beteljesedés felé, érzéseink éhesek, oly gyakran nyújtották át hamis próféták a mesterséget, majd magunkra hagytak, ahogy a dolgok mélyére hatolunk, szavak, amelyek eggyé tesznek, várok tehát, hogy tudjam a feszült csendben újra élni mindent, hisz megszülettél, erre a földre, tanulni, mindenáron

valami mélyen, nagyon mélyen, a gyermeki lét, a kettévágott élet, a remény tartományai

megtaláltuk a szavakat,
álmaink homokjába írva,
vittük az álmot messze
egyre csak beljebb,
miközben a télhez fehéredünk,

s földre rogyunk, szerelmünk
asztalára terítve minden,
se én, se te,
egy világ vagyunk mindörökre,

járni tanítjuk az időt
mely taszít ide-oda,
sötét szavakkal szólunk
minden éjszakánkon,

szelekben, harcokban,
állunk a nappal mint tövissel
a rózsa, és ahogy lebukom a
mélybe érted,

kapuk nyílnak, de te nem menekülsz,
egymásban lakunk, hazatérünk,
voltunk s vagyunk,

szenteld meg ezt az órát,
viseljük csendben magunkban
a fényt, hogy kezeink átöleljék
egymást

Forrás: Lélektől lélekig