https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • William Shakespeare: XXIX. szonett

    Ha, vesztve nép és Szerencse kegyét,
    Árvultan sírok kivert voltomon,
    És zaklatlak, hiába, süket Ég,
    S nézem magam és sorsom átkozom,
    S irigylem a reménykedőbbeket,
    Különbeket és tapsoltabbakat,
    Ezt, mert többet tud, azt, mert verse szebb,
    S fő-kéjem öröme is szikra csak:
    Akkor, magam már-már megvetve, rád
    Gondolok – s lelkem (mint a hajnali
    Pacsirta, mely a föld árnyain át
    kitör) az ég kapuit zengeti;

    Mert édes emléked is annyit ér,
    Hogy balsorsom sem adnám trónokért.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXVIII. szonett

    Hogy legyek hát megint derűs kedély,
    Ha az áldott pihenés elkerül?
    Ha nehéz napom nem könnyíti éj,
    S napra éj s éjre nappal nehezül?
    Mindkettő, bár ellenséges hadak,
    Gyötrésemre barátként összefog,
    Ez, hajszolva, az meg panaszomat
    Keltve, hogy tőled mind messzebb jutok.
    Hízelgek a napnak: beragyogod,
    Ha felhőfoltos is a végtelenség;
    S a fekete éjnek: te csillagok
    Nélkül is megaranyozod az estét.

    De a nap kínom napról-napra nyújtja
    S éj edzi éjről-éjre szomorúbbra.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Guillaume Apollinaire: Búcsú

    L’Adieu

    Letéptem ezt a hangaszálat
    Már tudhatod az ősz halott
    E földön többé sose látlak
    Ó idő szaga hangaszálak
    És várlak téged tudhatod

    Vas István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rákos Sándor: Önarckép

    1953–1964

    Madárnak kellett volna lennem.
                        és elröppennem
    De kő vagyok, ólommal erezett.
                        Ólomszárnyon lebegek.

    *

    A mézem is – darázsgyüjtötte méz.

    *

    Hiába intem magam bölcsességgel,
    hogy legyen elég a pillanat terhe,
    mikor egész multam s egész jövőm
    hegyes szögekkel a szívembe verve.

    *

    Bátrabban élj! Félelmeidet győzd le!
    Ilyen hős légy, ha nem lehetsz más!
    Mert alig van biztosabb erőforrás,
    mint a legyőzött félelem.

    *

    Meghajszolt állat, elbotlik a test,
    az értelem kibúvókat keres,
    de míg lendülne hajdan büszke szárnya,
    belátja már, úgyis minden hiába.

    *

    A pokol tornácára vettetett,
    helyük nem találó lelkek közé.
    Bűn nélkül mondtak rá ítéletet.
    Nem pörölt. Hagyta, hogy megkötözzék.

    *

    Vaskorban éltem. Éles pengék
    hasogatták födetlen mellemet.
    Bocsássatok meg, kik megöltetek –
    ha bocsánatos bűn a bűntelenség!

    *

    A soha-meg-nem-alkuvás
    dühét-gyönyörét
    karszti bokrok
    tőletek tanultam.

    *

    Elszántan, mivel minden perc utolsó,
    papírlapnak feszül a homlokom –
    így építem föl sorsomat soronként.

    *

    Az örökifjú, meztelen égbolt
    borul az ember vágyai fölé.

    *

    Szívemet már megigazítsd,
    félelmeimet elcsitítsd.
    Partodon, melyet béke csöndje mos,
    lehessek végre otthonos.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tatiosz: Tartalékok

    Mindenből kettőt tartsunk kéznél, ami az élethez kell. Ekkor az életünk is kétszer annyit fog érni.

    Két mosolyunk, két kedves szavunk legyen egy helyett. Megkettőzött szeretet, türelem, jóindulat – az élet mindennapos kellékei.

    A jóból, a kellemesből tartalékunk legyen, hisz kétszeresen kell azt osztogatnunk.

    A természet bölcsen gondoskodott az egyről: társat rendelt mellé, hogy törékenységétől megóvja. A férfihez nőt, a nőhöz férfit. Az emberhez embert. A szeretethez szeretetet.

    Mindenből kettőnk legyen.

    Így ha apadna a szeretet, fogyna a türelem, csappanna a jóindulat, ott a tartalék a kezünk ügyében. Tudjuk, hogy hol keressük őket, és boldogságunk is megduplázódik.

    (Részletek Tatiosz A szeretet kézikönyve című művéből.)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: A finále

    Öreg leszek, vénebb a téli napnál,
    kedvem sötét lesz és hajam fehér.
    S mint a csitult patak a torkolatnál,
    lankadt szívemben meglassul a vér.

    Ha harmat-hűssel ér az este, fázom,
    nem melegít az elzúgott tusa,
    s ha támadok, az ugrást elhibázom,
    mint Akela, a dzsungel farkasa.

    Csak csöndre várok és komor követre
    s barlang-homályba visszaroskadok.
    Míg zeng az erdő s forró ütközetre
    rohannak boldog, ifjú farkasok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rejtő Jenő: Furcsa esték

    Most néha-néha álmodozni szoktam,
    nevetséges ez nagyon, de szép.
    Az ember alkonyatkor meghatottan
    álmodik csendben egy-két bús mesét.

    Hogy – teszem – lassan elmúlik az ősz,
    vagy mondjuk nyárral álmodik szegény,
    vagy meglát Téged, amint csendben jössz,
    és mondjuk sír is éjnek idején.

    Vagy hogyha éppen utópiát vágyom,
    megcsókolom lágyan a kezed,
    vagy néha-néha megcsókollak szájon –
    bolond, bús kis álmocskák ezek.

    És ránk borul az éjjel édesen,
    és látom, hogy nekünk mindent lehet,
    az ilyenek nem álmok, kis szívem,
    ez már egy bódult, lázas őrület.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jékely Zoltán: Tavasz-hívó

    Ha szereted a tavaszi füvet,
    finom cipellőd kerülgesse szépen;
    ne taposs rá a hegyről lejövet,
    őrizzen meg bennünket jóemlékben.

    A kerítés tövében kis virág
    – neked adom; az idén ez az első;
    s az utolsót is neked nyújtom át,
    ha majd az ideje annak is eljő.

    Az erdőszéli fák között kopog
    s tavasz-hívót rikolt a tarka-harkály;
    alattunk száraz ág s levél ropog,
    éhes tavaszi tűznek jó takarmány.

    Ott fenn a réteken még szerteszét
    a napnak ellenálló hódarabkák,
    mintha vetkőző szórta volna szét
    mindenféle ruhadarabját.

    Hallod, hogy kántál a rigó!
    A hegyekben most bújnak ki a medvék,
    s a park Flórája – válla, mint a hó –
    nyírfák között épp emelinti leplét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Arcod tavaszában

    Forog a négyszögletes mennyezet fölöttem,
    magába itta pillantásomat.
    Forognak kint a fák, mint tű hegyére fölszúrt
    szenvedő bogarak.

    Megint a halál mellől pörget vissza
    egy boldog forgószél a közeledbe.
    Testem kudarcait a reményed legyőzte,
    s élek most egy tenger nyugalmával borítva.

    Jó napot kívánok a homlokodnak,
    a kétségbeesés ága verte,
    jó napot kívánok a kezednek,
    a jég narancsát számba tette,
    s a lábad jött, áradt a lábad,
    mint két folyó, ha medret otthagy,
    virágszál ringott rajtuk s félénk csillag,
    üdvözlet futós lábaidnak.

    Hirdettem: van utam külön
    a világ zavarában s örömében,
    de gyöngeségem most elárult,
    s nem élhetek, csak arcod közelében.

    Csak arcod tavaszában ismerek rá
    a földre, mely megújul s élni enged.
    Erdők úsztak a fájdalommal szembe,
    éneklő erdők s fölismert szerelmed.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Verssel vigasztal valaki

    Hallod? verset olvas valaki nekem a telefonba,
    vigasztal halottaimért,
    magamért,
    havazást ígér homlokomra,
    havat a közös fekhelyünkre,
    ágyra, erdőkbe, tegnapi virágok csontváza fölé
    s gyógyító csöndet egy szelíd pincében,
    hol földarabolt szilvafatuskók
    égnek majd lobogva,
    az asztalon bor lesz,
    kenyér
    és vöröshagyma,
    éles kés fénye, mint a túlvilágé
    s az időtlen, fehér pincefalon
    a jövő századok felé vonul
    egy seregétől elszakadt hangya.

    Hallod? amit mond, neked is mondja:
    nagy, fekete szárnyakkal
    ne csapkodj bele az éjszakába,
    gyászba, koromba,
    nem vagy te angyal, se kondorkeselyű,
    egy édes ország egyetlen lakója vagy,
    halálraítélten is az enyém!
    a kontyod csuklómra
    zuhan minden este
    s hátaddal együtt fordulok
    az északi csillag felé –
    Nézhet ránk holnap fegyver is,
    bogáncsos szemmel a félrevezetett haza,
    nekünk már nem lesz szükségünk irgalomra:
    mindent megéltünk, ami élet,
    mindent, ami korai haldoklók gondja –
    Nézd: szállong is már a megígért hó
    párban haladó lábnyomunkra.

    Forrás: Lélektől lélekig