Szerettem volna adni,
de nem volt: mit.
Szerettem volna kapni,
de nem volt: kitől.
Szerettem volna enni,
de üres volt a tányér.
Szerettem volna menni,
de nem volt: hová.
Szerettem volna halni,
de a Halál kitért.
Szerettem volna élni,
de nem volt: miért.
1924. szeptember 10.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Mint a magasban lengő sasmadár,
úgy kóvályog fölöttünk a halál:
hol itt, hol ott egy lelket elragad.
Csupán a test marad.
Ha engem látsz majd némán, hidegen,
és szólítasz és nem nyitom szemem,
az égre nézz: én immár arra lengek.
Csupán a testem az, mit eltemettek.
Elhagylak. De ha sírva szólsz nekem,
leszállok hozzád, édes gyermekem,
s mint éji szellő a virágokat,
megcsókolom harmatos arcodat.
S ha majd te is a testet vetkezed,
a végső órán melletted leszek,
s míg a harang kong gyászos fájdalommal,
én átölelve viszlek fel magammal!
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Egy kacsa, kit nem gátolt erkölcsi korlát,
vérbe mártva tollát,
epével dagasztott, könnyekkel erjesztett
rémhírektől nyüzsgő hírlapot szerkesztett.
Mint képzelt csatákba kiküldött riporter,
fajokat tiport el.
Éhínség; mészárlás
s még száz más
kiagyalt borzalom
tobzódva tizenkét oldalon.
Tűzvész vagy szerényebb
méretű merénylet,
naponként hatvan,
már nem kapott helyet, csak a viccrovatban.
Ezer vészt eszelt ki, a hasára ütve.
Így lett napilapja a valóság tükre.
Forrás: Lélektől lélekig
Benned múltam, jelen- s jövőm,
Benned van mindenem,
Oh hon, te vér-szerezte kincs,
Te drága gyöngy nekem!
Itt pillantám meg a napot,
E lég táplált, nevelt;
Az ifjukor szent álma itt
Ringatta e kebelt.
Itt lelt munkát a férfigond,
S munkában élveket;
Ha egykor végórám ütend,
Ez ősi hant temet.
Magas bércről sok százados
Vár-rom tekint le rám;
De lent még áll, virágozik
S ép ezredes hazám.
Itt vítanak nagy őseim
Szabadság s lételért,
Itt áldozának életet,
Vagy nyertek hősbabért.
Az elhúnytaknak lelke leng,
Hol a szellő suhan,
Minden fűszál, minden göröngy
Véröktől ázva van.
E vérben forrt polgárerény,
Forrott honérzelem,
E vérben fürdött gyászmezőn
Egy szebb jövő terem.
Imádom, oh féltett haza,
Megszentelt földedet;
Dicső korok magvát veté
Belé a végezet.
Lerázva ős salakjait
Szabadság s értelem,
Itt lesz boldog, nagy és erős
Majd egykor nemzetem.
Emberkénynél hatalmasabb
Lesz a törvénybetű,
Bűn és ármány felett erény
Szilárd tekintetű.
Megszűnend a viszálkodás
Hiten és nyelveken,
S Kárpátoktól a tengerig
Magyar világ leszen.
Oh szép világ, dicső világ,
Magyarnak édene!
Derítsen rád örök napot
A népek Istene.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Rossznak mondod a világot,
Dőresége bosszuságod;
Siratod az élet álmát,
Földi gondok durva jármát;
Felpanaszlod lázban égve:
Bölcs elméje, jók erénye
S fényt sugárzó lángod, ég,
Csak hiúság, búborék.
Óh, pedig hány perczed, órád
Volt, midőn e sújtoló vád
Könnyeidben elviharzott
S kiderült rá szíved, arczod.
Gyönyörűség volt az élet,
Megáldottad születésed;
Rózsák közt jársz, azt hivéd,
S mi okozta? … Semmiség!
Nem tudod, mi nyomja szíved,
Semmiségek üdvezítnek.
Hogy jön, nem tudod, csak érzed,
Hogy e bűnös-bűvös élet,
Mely ma szennyes, ronda börtön,
Holnap éden kertje rögtön.
Ma a békét áhítod,
S holnap küzdve élni jobb.
Ember! önző vágy vezérel.
Bánatával, örömével
Ezt az undok szép világot
Sorsodon át nézve látod.
Hogyha gondok elcsigáznak:
A világot éri vádad,
S ha örömre gyúl szíved:
Nincs e földnél semmi szebb.
Ragyoghat a nap az égen;
Te sötétben, feketében
Látsz mindent, ha bánatod van;
Míg, ha kedved lángra lobban,
Minden érted van teremtve;
Télen is jársz rózsakertbe;
A nap is csak rád ragyog,
S kik itt laknak: angyalok.
Az örvendőt meg nem érted,
Ha világod búban éled;
S csak ha lelked szenvedőnek
Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.
Mit törődöl a világgal,
Szenvedő szív sóhajával,
Ha egy édes pillanat
Teljesíti vágyadat!
Hát ne fordulj vak hevedben
A világ és rendje ellen…
Úgy tekints az emberekre,
Hogy a föld se jó, se ferde;
Se gyönyör, se bú tanyája,
Csak magadnak képe, mása.
Ki sóhajtoz, ki mulat:
A világ csak – hangulat.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Magadnak aki könnyű voltál,
miért vagy súly a nyakamon?
Ezt a mázsás ürességet
lerázni, hol a hatalom
Forrás: Lélektől lélekig
Útálom és arcába vágom:
– Száz év, de tán kétezer óta
őrült, mocskos, aljas világ ez,
ez a farizeus Európa!
Kenyér s jog helyett a szegényt
csitítja karddal, üres éggel
és cinkos lelkiismeretét
avatag és modern mesékkel;
száz év, de már kétezer óta
hány szent vágy halt meg gaz szívében!
Hazám, keresztény Európa,
mi lesz, ha bukására döbben,
mi lesz, ha újra földre száll
a Megcsúfolt és Megfeszített,
s mert jósága, hite, imája
egyszer már mindent elveszített:
mi lesz, ha megjő pokoli
lángszórókkal, gépfegyverekkel,
vassisakos, pestishozó,
bosszúálló angyalsereggel?
Mi lesz, ha megjő Krisztus és
új országot teremt a földön,
ha elhullanak a banditák
s nem lesz több harc, se kard, se börtön,
ha égi szerelmét a földi
szükséghez szabja ama Bárány
s újra megvált – óh, nem a jók,
de a gonoszok vére árán:
hazám, boldogtalan Európa,
ha túléled a harcok végét,
elbírod-e még te az Istent,
a Szeretetet és a Békét?
Forrás: Lélektől lélekig
– Gyöngy volna, de inkább gyémántnak vélhető.
Nem gyémánt mégse: fénylőbb drágakő.
Fénylőbb és tisztább, s gyémántnál keményebb.
Mázsás pöröllyel sújts rá: belemélyed.
Méreg nem fogja. Tűzben meg nem ég.
Örök? valami ez a kicsiség.
– Örök? Mi örök a nagy ég alatt?
– A gondolat.
Forrás: Lélektől lélekig
