Bármily csattogó foggal prédikáljátok is
a gyűlölet evangéliumát, s bármekkora
hittel hinnétek igaznak a nem-igazat
(noha gyanítom, hitetek meg az érdek
jó házasságot kötött),
nem győzhettek, mert „jaj annak, ki fegyvert…”!
Rég kicsorbult kardot, hazug ügyért!
Forrás: Lélektől lélekig
Kiskutyám, hogy vergődtél az ólban,
már bomlottan félig. De ha szóltam,
megismertél. És vártad és kérted,
hogy segítsek. Nem tettem meg érted.
És reggelre a halál megváltott
és rámhagytál egy bús tanulságot:
annak szabad csak nagyon szeretni,
aki ölni is tud és temetni.
Kapuban már nem várnak, vigyáznak.
Üdvözlete jött elém a háznak,
ha te jöttél. Lelke és hűsége
és szerelme. Most már vége, vége.
Gyanakodva fordulok be, fázva
a közömbös, néma, hűtlen házba.
És az ajtót lassabban teszem be.
Ha bejönnél, az jutott eszembe.
Kiskutyám, hogy sajnáltalak, látod,
hogy oly lentről nézed a világot.
De azóta te vagy magasabban.
Nagyranőttél. Mert én hiszek abban.
Szabadultál a furcsa hüvelyből,
nagy hűséged a kis kutyafejből.
Bejöhetsz az ajtón, elkísérhetsz
a kapun túl. És hozzám is érhetsz.
Kóborkutyák járnak és az éjek
oly ijesztők néha. De nem félek.
Nekem mindegy. Járom a világot
és nem félek. Csak neked kiáltok.
Forrás: Lélektől lélekig
Én tudom hogy elvetél
minden fájdalom
április ha orgonál
a domboldalon.
Mint halálra-szánt bika
virággal-födött
fehér virág-ködökben
fut a bódult föld
nem iszom bort a szagok
részeg hajnalán
szívem féreg vagy madár
vígad ostobán
ó a fák
ó a fák
gőzt és habot zokogó
nyurga trombiták
fújják tüzes kerubok
forog a világ
száguldunk a félelmetes
boldogság iránt.
Forrás: Lélektől lélekig
Szavak estéje – varázsvesszővel a csöndben!
Egy lépés, még egy,
s még egy: a nyomát
nem törli el árnyad!
Az idő hege
felszakad,
vérbe borítja a tájat.
A szóéj vad szelindekei,
a szelindekek
feléd csapáznak,
a vadorzó szomj, a vadorzó
éh gyönyörében…
Végső hold mentene még:
hosszú csontot, ezüstöt,
pőrét, akár mögötted az út,
dob a falka közé,
de nem menekülsz:
felverted a sugarat,
habzik, közeleg,
és hozza azt a gyümölcsöt,
melybe hajdan
beleharaptál.
Fordította: Lator László
Forrás: Lélektől lélekig
Kő, amelyből faragtalak,
mikor az éj az erdőket letarolta:
fának faragtalak,
s kérgül leghalkabb bájolóm
barnája borult rád.
Madár, a
leggömbölyűbb könnyből kiszökött,
moccan lombként fölötted:
várj, míg szemek közt
egy homokszem neked föl nem parázslik,
egy szem homok,
mely álmot adott nekem,
mikor lebuktam a mélybe, érted –
Felé törekedsz gyökereddel,
s röpke leszel, mikor halállal izzik a föld,
felmagasulsz,
s levélként szállok előtted én,
mely tudja, kapuk hol nyílnak.
Fordította: Lator László
Forrás: Lélektől lélekig
Olvashatatlan ez
a világ. Kettős minden.
Az erős órák
a hasadó időnek igazat
adnak rekedten.
Te, legmélyedbe szorulva,
kilépsz magadból
mindörökre.
Fordította: Lator László
Forrás: Lélektől lélekig
Egyszerűen és átlátszóan
lebegünk a világ dolgai fölött,
mint a súlytalan madarak,
mint a levegő, mint a semmi.
Nem akarunk semmit, de éjszaka
vágyaink lila lánggal égnek,
s reggelre megszületnek bennünk
a föld, a nap és az állatok.
Mi vagyunk a föld, a nap és az állatok,
a lassú folyók és a messze
hegyek hullámzó éneke,
határtalan alázat.
A földért és a fákért és az égért,
az állatokért és az emberekért vagyunk,
a kemény falakon áthatolnak
remegő sugaraink.
Megértésünkben felolvadnak a kövek,
az utak összefutnak,
szemeinkből a földre
a jóság szüntelen zuhogása árad.
Érezzük ereink lüktetését,
időtlenek, határtalanok vagyunk,
s magunkba oldjuk
az újuló és porladó világot.
Forrás: Lélektől lélekig
Te nagy tavasz Isten, te szent tavasz Isten
Kinek hatalmában nem eleget hittem.
Jaj, bocsáss meg nékem – hiszen megszenvedtem
Sok zöld rügyet bontó gyilkos kikeletben.
Ó! könyörülj rajtam!
Alig ösmertelek – ellenségem voltál.
Kicsiny gyermek voltam – már igádba fogtál –
Labdával játszottak a leánypajtások.
Hogy kikezdett engem a fájdalmas átok!
Ó! könyörülj rajtam!
Fekete hárs gallyán te csapdostad éjjel
Ablakomnak rácsát – Te repesztéd széjjel
Csendes álmom burkát – fájó késszúrással,
A szivembe mártott madárdalolással!
Ó! könyörülj rajtam!
Szédítő magasra te lökted hintámat!
Szénaillat borral részegítéd számat –
Ha a réten jártam, üldözőbe vettél
Éles sikoltással mellettem termettél.
Ó! könyörülj rajtam!
Házba menekültem. Az anyámhoz bújtam
Üvegszemű bábum felé félve nyultam.
Merev bábum kékes üvegszeme megett
Rám villogott gúnyos varázstekinteted.
Ó! könyörülj rajtam!
De én dacos voltam – fellázadt a lelkem,
Könyörtelen kezed, vad varázsod ellen,
Ököllel bontottam fájó ölelésed –
Dacba meredt testtel fogadtalak téged!
Ó! könyörülj rajtam!
Nagy birokra keltünk. Mint ősi regében:
Óriás és ember, úgy küzdöttünk éppen –
Küzdöttünk sok éjjel, küzdöttünk sok nappal
Véres, tépett sebbel, fájóbb diadallal!
Ó! könyörülj rajtam!
Hol itt, hol ott lelünk hirtelen egymásra,
Kelő mosolyomat bontod zokogásra,
Szépség mérget szórsz el, bárhova én lépek –
Minden virágszállal titkos rontást tépek.
Ó! könyörülj rajtam!
Tovább nem bírom el, küzdelembe fáradt
Testem letapossa győztes, gyilkos lábad.
Két karom se tépi, töri már a láncot,
Dalolva jársz rajtam győzelmi táncot –
Ó! könyörülj rajtam!
Hivő, megtört lettem. Ó! könyörülj rajtam –
Tudom, nagy isten vagy, tudom vétkes voltam –
Két szent karod erős, hatalmas az ajkad –
Én is azért lettem, mert te úgy akartad.
Ó! könyörülj rajtam!
Jaj! mert mi lesz vélem, ha elfordulsz tőlem?
S itt hagysz eltiporva a tövismezőben,
Prédául a nyárnak, zsákmányul az ősznek,
S kapok fehér telet hideg szemfedőnek!
Ó! könyörülj rajtam!
Istenem, letipróm, így ne hagyj el engem,
Egyesüljek véled gyilkos szerelemben!
Váljak porló földdé, fénylő ködpárává,
Én magam is gyilkos tavaszi varázzsá.
Ó! könyörülj rajtam!
Forrás: Lélektől lélekig
Csak a bukás várt, látom magam is.
Elméláztam a fák közt: Ó, szelíd,
Örök kulisszák! – s mikor tüzeit
Rámköpte a reflektor: „most!” – hamis
Gesztussal rángtam, rossz, ijedt szinész –
Egy percem lett vón: megmutatni a
Fenségeset. Az Istent. S már tova
Fordult a fény. És ennyi az egész.
Ó, hol a szenvedély, amit csak én
Tudtam? Az égre nézek: rég halott
Csillagok özvegy fénye nyargal ott.
Reménytelen minek ágálok én?
Az előadásnak rég vége van.
Jobb lesz: lemosom az élet silány
Festékeit magamról. Halavány,
De igaz arcom bocsásd meg, Uram!
Forrás: Lélektől lélekig
