Napsugaras legyen ez az új esztendő
Homlokunkra soha ne boruljon felhő
Asztalunkon kenyér két kezünk munkája
Verejtékünk hullott minden darabjára.
Isten után nekünk más pártfogónk nincsen
Kenyérosztó kezed áldja meg az Isten.
Forrás: Lélektől lélekig
„Legyen szíved, mely sosem válik kővé, legyen kedved, mely sosem gyullad haragra, és legyen érintésed, mely sosem bántalmaz.”
Forrás: Lélektől lélekig
„… Amikor már nagyon fáradt leszel, és nagyon céltalannak érzed a sorsodat: egyszerre csak érted üzen az erdő.
Először csak egy kis szellővel, mely csak úgy végigsurran melletted az utcán. Fenyőillatából már alig érezhetsz valamit, de meghallod mégis, amikor a füledbe súgja:
– Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák…
illatukat neked gyűjtik a rét virágai…
jöttödet lesi az ösvény…
jöjj, siess…!
Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat fojtogatja a honvágy. De nem mehetsz. Nem eresztenek a láncok, amiket rádraktak a gonosz varázslatok.
Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen, és tudni fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő. Látni fogod emlékezetedben a régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.
Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod magától kitárul. És ott ül a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a sárgarigó.
Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken, bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között.
És te elindulsz majd ezen az ösvényen. Keletnek, mindig csak keletnek, amerre a sárgarigó hív.
Így.
Most aludj jól, a mese véget ért.
A fák is alszanak már odakint.”
Forrás: Lélektől lélekig
A hársfa mind virágzik,
a csíz mind énekel,
a lomb sugárban ázik,
csak szíved alszik el.
Nyílnak feléd a lányok,
mint ékszer-ládikók –
nem is figyelsz utánok,
kedved beszőtte pók.
Már csak hitet szeretnél,
szolgálnád Ég-Urát,
minden hiút levetnél,
viselnél szőrcsuhát.
A hársfa mind virágzik,
a csíz mind énekel,
a lomb sugárban ázik,
csak szíved alszik el.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy kalapról szól ez az ének
s e pár együgyű fura rím,
figyeljenek reá szelíden,
ó, hölgyeim és uraim.
Gazdája csákót tett fejére,
de ő a fogason maradt,
az előszoba fogasán volt
ez a kalap,
egy szürke, fess civilkalap.
Azóta várt, várt az urára,
unalmas volt az élete,
bélése csöndesen kifeslett,
szélét fehér por lepte be.
Bizony megvénült és megőszült,
olyan volt, mint egy lomha agg,
hogy bóbiskolt a bús homályban
a vén kalap,
a vén és elzüllött kalap.
Egy légy repült reája néha,
de mindjárt tovább ballagott,
majd egy dühös moly hullt beléje
s rágcsálta a rongy szalagot.
Egy szúnyog jött s azt mondta: zizü,
zizü, bölcsen ezt mondta csak
s várt ősszel, nyáron és tavasszal
a jó kalap,
a jó és hűséges kalap.
Később édes lakást vett benne
egy önző és mogorva pók
s ekkor kitörtek a szivéből
keserű, fájó, furcsa szók.
Mi lett belőlem, boldog isten,
a sors haragja hová csap?
Voltam civilfej koronája,
én bús kalap,
koldus és gyászoló kalap.
Mult éjjel a gazdája távol
tűzben, viharban elesett.
A kalap szíve összedermedt
s sírdogált is egy keveset.
Aztán egy szél a földre lökte,
holdfényben égtek a falak…
Így halt meg az előszobában
szegény kalap,
szegény, szegény, szegény kalap.
Forrás: Lélektől lélekig
Lopott fények: én tőletek tanultam
Szeretni a nagy, örök fényeket,
Hazug napok ragyogták be az útam,
De mégis fénytől voltam részeg
És beteg.
Lopott fény, áldott légy, ó szerelem,
Mely egy hazug nő szőke haján égett,
Mely sok sírást és dalt hozott nekem
S tragédiát, melyen kacag, aki
Nem ért meg.
Lopott fény, áldott légy, dicsőség,
Mely ifjúságom távol havasán
Csillogtál néha, mint hideg meddőség,
Hiú fény, elvesztél és itt maradt
A magány.
Lopott fények, ó mégis áldva áldom
A színpadi lámpák tört sugarát
És melegszem sok izzó, régi lángon.
Ó Anna, ó Hír, én két csalfa párom,
Hadd gondolok mégis dalolva és
Sírva rád!
Forrás: Lélektől lélekig
Nem szánom én az ostobát,
kinek üres a mennyek boltja:
ki méltó látni a csodát
az a csodát magában hordja.
Az este a kertek alatt
jártam és elborúlt az élet:
az Este varázspoharat
boritott a földre hogy éj lett.
Hirtelen, árva éjszaka
(szomoru, mégis szép varázs volt);
és a fák alatt egymaga
lassan feljött az óriás hold.
Lám, mondtam, egy arany gyümölcs!
Égő gyümölcs az ében ágon!
Ó melyik napkeleti bölcs
varázsol ílyet Indiákon?
Ó nagy varázsló, titkos Est
ki elborítod e világot,
Kinod nedves ecsetje fest
zajtalan éjjel száz virágot:
varázsköpönyeget terít
kezed és elnyomja a későt; –
Szüzeknek alvó testeit
érni mintázza néma vésőd:
Te mintáztad őt is, te bölcs,
sok régi lányos éjszakáján
hogy érve majd arany gyümölcs
legyen életem ében fáján;
mert te vagy a nagy Érlelő. –
ekkor a hold feljött a fáról
furcsán mozogva jött fel ő
regélve még Amerikáról.
Felhők kapkodtak szerteszét
hideg sejtelmek szele támadt,
s halottam ideges neszét
a rángatózó ijedt fának.
Forrás: Szeretem a verseket
A táj. A hallgatás, ahogy megyünk.
Szavak mögöttünk láthatatlan láncon.
Kimondtuk? Nem? Talán csak bentről szól
az értelmét veszítő égi szózat.
Megállunk. Hallgatunk. Ki tudja már,
felelni most milyen kérdésre kéne,
és volt-e itt kérdés egyáltalán?
Mint ittfelejtett néma eszkimók a lék
felett, úgy állunk – míg a jégbe fagy
ideg, szigony; s a háló peng. – A táj,
s a zajtalan idő, ahogy befon
a téli fénybe. Hó és jég. Fagyos
magányok égetése. Léghiány.
És hallgatás fehér keretben – táj.
Forrás: Lélektől lélekig
Utolsó interjú a televízióban Weöres Sándorral
A kertben, könnyű szélre rebbenőn,
madárhangon beszél a költő, halkan,
nem is beszél, csak lengedez egy dalban,
időn kívül (egy őszön, télelőn?) – –
hunyorg a szem, csukózik fény elől,
elővetül a rég volt, akkor, hajdan –
és botlik a szó a gégefő-kanyarban,
és révedés vall minden múlt felől. – –
Hová mered ilyenkor égi másod,
amíg kering az űri képzelet?
Hová merülnek végső álmodások,
mikor egy angyal száll a kert felett? – –
… És ím, elér a hallgatások csöndje…
(Álmából felriad leányom, Csönge.)
Forrás: Lélektől lélekig
Van itt valaki? Ki kopog?
Én vagyok, mondta Findlay.
Takarodj, senki sem hivott! –
Ugyan már, mondta Findlay.
Lopni indultál? Mit csinálsz?
Megsúgom, mondta Findlay.
Valami rosszban sántikálsz. –
Nem rossz az, mondta Findlay.
Ha most kinyílna ez a zár –
Csak nyílna, mondta Findlay.
Nem alhatnék el újra már. –
Nem bizony, mondta Findlay.
Ha benn volnál, szobámban, itt –
Bár volnék, mondta Findlay.
Itt rostokolnál hajnalig. –
Hát hogyne, mondta Findlay.
Ha itt maradsz ma éjszaka –
Maradok, mondta Findlay.
Vigyázz, hogy épen juss haza! –
Vigyázok, mondta Findlay.
S bármi essék is idebenn –
Hadd essék, mondta Findlay.
Mindhalálig titok legyen! –
Titok lesz, mondta Findlay.
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
