https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Solymos Ida: Zsoltár-töredék

    Utcádat köveztem követlek,
    vágyódásommal megkövezlek,
    vágyódásomért megkövetlek.

    Szemem kinyílt: csudavirág,
    csudavilágú kertre lát.

    Kezed vén kőfaragók álma,
    vállad a hármas oltár szárnya,
    én, kőfaragó unakája.

    Alagútjaimban követlek,
    sok pillanatra eltemetlek.
    Teleülsz, mint koldus a lépcsőt,
    s hozod a megváltást, a végsőt.

    Pásztorolsz, mint barmát a pásztor,
    nem ismételhetlek, csak százszor.
    Vigyázol, mint vermét a gazda,
    gabonáját, melybe takarta.

    Egyenesen fekszel az ágyon:
    halálom és föltámadásom.

  • Solymos Ida: Bemutatkozás, magyarázattal

    I

    Te nem tudod, ki voltam azelőtt,
    s nem tudhatod, milyen.
    Én is csak sejtem. Nagyra nőtt
    bennem a türelem,
    megtudni, dolgom hol lehet,
    s hívnak-e bárhova,
    ahol a falak melegek,
    s az ember nem okvetlen ostoba.

    Ki most előtted áll,
    csontjáig lecsupaszított.
    Szemében szálka – nem is egy –
    tart egész gerendázatot!
    Tudnivaló: gyakran felejt
    valami fontosat.
    Véd egy maroknyi végtelent,
    s álmában önnön lelke lesz
    a legokosabb.

    II

    Ne várjak semmire, csak éljek,
    ahogy a bogár is él,
    míg kioltják a nagy törvények:
    egy Talp vagy egy Tenyér?

    A szív hulláma meg-megéled,
    mondatokat cserél,
    elkap még hangokat, zenéket:
    ne hordja szét a szél –

    Ige akartam lenni valaha.
    Mikor leszek kenyér?

  • Solymos Ida: Esteledik

    Lassan elülnek a zajok,
    a nap fénye összegyűlik a fák között,
    mint víz a mélyedésben.

    A házak lehajtják fejüket,
    az ég is halkabb lesz,
    már csak a tücskök beszélnek.

    Én ülök az ablakban,
    a fények kihunynak körülöttem,
    de bennem valami még világít –
    egy apró emlék,
    egy régi szó,
    egy ember mosolya.

    Nem nagy dolog, csak fény.
    De elég, hogy ne legyen sötét.

  • Solymos Ida: Újrakezdés

    Ma megint elindulok.
    Nem tudom, hová,
    de a lépés már bennem van.

    A tegnap nehéz volt,
    a ma sem ígér könnyűt,
    de mégis:
    a reggel megérkezett,
    és ez valahogy elég ok arra,
    hogy ne maradjak fekve.

    A járda hideg,
    de a napfény meleg.
    És valahol a kettő között
    ott van az élet,
    amit nem szabad feladni.

  • Solymos Ida: Tükör előtt

    Nem keresem már, mi voltam,
    csak nézem, ki lettem.
    Arcomon finom vonalak:
    az idő ujjlenyomatai.

    Egykor még siettem,
    most inkább kivárok.
    A tükör nem ellenség többé,
    csak emlékeztet arra,
    hogy minden arc mögött van egy történet,
    amit már nem kell elmondani.

    Mosolygok.
    Nem a szépségért,
    hanem mert még tudok.

  • Solymos Ida: Hajnal

    Az éjjel lassan visszahullt,
    akár a vízbe dobott kő.
    A fény még reszket a háztetőkön,
    mint valami félénk madár.

    Az utca álmos, a levegő tiszta.
    Egy asszony az ablakban kávét kortyol,
    s nézi, hogyan nyitja ki a világ
    a szemét – lassan, hangtalanul.

    Nem történik semmi.
    Csak a hajnal jön,
    úgy, ahogy mindig jönni szokott:
    észrevétlenül, mégis mindent megváltoztatva.

  • Solymos Ida: Csend

    Nem zörög már az ablak,
    nem beszélnek a falak.
    A szavak elbújtak bennem,
    mint riadt madarak.

    Nem szól senki.
    Csak a szívem jár,
    mint egy rég elfeledett óra,
    amit senki sem húz fel többé.

    És mégis:
    minden percében ott dobban
    valami élő, valami fény,
    amit nem lehet elhallgattatni.

  • Rab Zsuzsa: Fény a parton

    Messziről nézem a vizet.
    Hullámok játszanak a széllel,
    a parton gyerekek nevetnek,
    és a nap egyre mélyebbre hajol.

    Valahol túl a látóhatáron
    valaki szintén nézi ezt a fényt.
    Talán nem is tud rólam,
    mégis összeköt bennünket a víz,
    a csend,
    meg az, hogy mindketten várunk valamire.

    A nap már a vízbe csúszik,
    de a hullámok aranyba borulnak.
    Így búcsúzik a világ,
    amikor élni akar.

  • Rab Zsuzsa: Visszhang

    Szóltál egyszer,
    s azóta visszhangzik bennem minden.
    A csend is.

    Nem tudom, mit mondtál –
    már rég elmosta az idő.
    Csak a hang maradt,
    mint üres kagylóban a tenger zúgása.

    Néha még fölriad bennem,
    amikor elhiszem,
    hogy végre elfelejtettelek.

    És olyankor újra kezdem:
    hallgatni a semmit,
    amiben te szólalsz meg újra.

  • Rab Zsuzsa: Kora reggel

    A város még álmos,
    az utcák közt párák keringenek,
    mint gondolatok a félálom és az ébredés között.

    A pék már dolgozik,
    a villamos csikorogva próbálja
    összerakni a napot.

    Én kávét főzök,
    és hallgatom, hogyan ver az óra:
    minden kattanás egy újabb lehetőség,
    hogy ma ne legyek közönyös.

    A fény lassan benéz az ablakon,
    megcirógatja az asztalon a morzsákat,
    és hirtelen minden kicsit elviselhetőbb lesz.