Álmodtam tűnt örömökkel épp;
De éji látomásom
Elűzte, szívem zúzta szét
A nappal, az éber álom.
Álomnál satnyább ébredés!
Mit ér napvilág,
Ha szemünk a jelenbe néz,
S ködön át csak a múltba lát?
Szent álom, ó, szent révület!
Egy egész világ ellen
Mint szép sugár, álmom vezetett:
Víg kedvű, kóbor szellem.
Mi ez a fény? Vihar éjjelén
Remeg, küld messzi vigaszt rád –
Tisztító tüzű tünemény;
Hajnalcsillag-igazság!
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
A gyűlölködőket és a köpködőket.
Szeretted ezt a szomorú világot
S az embert, ezt a nyomorú virágot.
Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet,
És hogy felettünk csak az Úr ítélhet.
Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
A megbocsátást gyakoroltad egyre,
Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
Ma is elégszer hallod a magasban
A gyűlölet hangját, amely égbe harsan.
A gyilkos ember hangját, aki részeg,
S a szeretet szavát feszítené meg.
Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
A gyűlölködőket és a köpködőket.
Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
Hogy nem tudják tán, mit is cselekszenek.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Emlékeztek még, hogy ki voltam? –
Én egykor férfi-testet hordtam,
a Gyönyörűt karral karoltam,
a füveket lábbal tapodtam,
bújkáltam szemben, fülben, orrban,
fogak és íny közt nyelvvel szóltam –
egy voltam én a sűrű sorban.
Boldogtalan is boldog voltam.
Elmondanám most, mit tanultam,
amíg csont és hús közt lapultam.
S hogyan bolyongok szabadultan
a végtelenben, megvakultan.
Elmondanám, de úgy szól hangom,
oly hangon szólok, csak én hallom,
szavamnak nincs útja fülekben,
én hallgatom csak, a fületlen.
Ha szólnék szájjal s értenétek,
a halált jobban rettegnétek,
tudnátok, nincs igazabb házunk,
hűbb őrizőnk, mint húsunk-vázunk.
Mert ő a Van, ő a Valóság –
börtön az örökkévalóság!
börtön, habár cellája nincsen,
de mennyezete, földje sincsen.
Nem őriz senki, nem vágysz futni,
de mégsem tudsz kiszabadulni,
egyedül vagy, ámde magadban
nem lehetsz, anyag vagy anyagban.
Csak az boldog, ki szemmel nézhet,
ki nem ismeri az Egészet,
aki mindent részekre téphet –
ó, újuló, teremtő részek!
Ó, ész és szem, igaz teremtő:
ez itten rét, az ottan erdő,
ez itten kék, az ottan sárga… –
aki szemmel lát, még nem látja,
hogy egy a fa és véle árnya
s az alkony, mely leszáll a fára,
hogy egy a folyó és a partja,
egy azzal is, ki vállán tartja.
Ó, színek, hogyha láthatnálak,
ó, szagok, ha szagolhatnálak,
ó, kínok, lázak, szenvedések,
ha éreznélek, szenvednélek!
Ha nyirkos ágyban tüdőm hánynám,
ujjongva, boldogan kiáltnám:
Vagyok! Vagyok! Én vagyok! Érzek! –
ó, drága kínok, szenvedések!
S te félelem is, százszor drága,
te jó bizonyság, testünk vára!
a vak halállal szembenézve,
létünk utolsó menedéke:
ha felénk már a Gyilkos intett,
felöltünk, mint a páncélinget,
fogunk vacog, vad koccanása
megannyi „nem”! „nem”! a halálra.
Ó, szoba padlóján tipegni,
ó, álmélkodva növekedni,
fogat hullatva öregedni,
világunk nap-nap megteremtni.
Megtanulni: erdő, patak, tó,
tél és nyár, csillag, eső, Nap, hó…
lesni napszakok lassú táncát,
éj és nap táncos változását.
Így sírok én örök-szünetlen,
vad, olthatatlan szerelemben
sikoltom: Csak magam szerettem,
a testet, melyért megszülettem.
Sikoltom, bár honom a semmi:
Nem, nem bírom magam feledni!
Akit a féreg-fogú föld rág,
neked sikoltom fej, kar, törzs, láb,
neked sikoltom: Nem felejtlek,
érted örök gyászban kerengek!
S legyek bár egy a mindenséggel,
a mindent legyűrő Egésszel,
nem felejtem, hogy ott ki voltam,
hogy akkor Én, Valaki voltam…
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Árnyak közt árny vagyok, ki egyszer már ivott a
Vízből, mit ád a föld, de nem csitult a szomja,
S az élők álmait zavarva, visszatér
Az út rögeire, s élő vizet remél.
Mint első, tört hajó az óceán öléből,
Mint áldozóedény a kurgánsíri éjből,
A lépcső legmagasb fokára úgy jutok,
Hol élő árnyad áll, s árnyamra várni fog.
S ha ez csak ámítás, mesebeszéd, hazugság,
S ha már nem emberarc, de gipszálarc mered ránk
Némán a föld alól, és kövekből rakott
Szempárja könnytelen, s tekintete halott?…
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Nincs semmi, csak a sivatag, csak
ez a lakatlan puszta térség.
Nem hall egy szót, hangot sehonnan,
csak önnön hangos szívverését.
Fent csillagok kormolva égnek.
Az ég alulról elsötétül.
Megnyílik, hogy magába nyelje
a zuhanót a vaksötét űr.
Csak hús legyen, másét, magáét
mohón szaggatta szét a téboly.
Úgy rémlik, jajgatás, nyöszörgés
hallatszik még az omladékból.
Már csak a győzelmes enyészet
szabadít ki e rom-világból.
S a vizek fölött majd talán új
teremtő értelem világol.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Páncélunk arra
is jó, hogy a világot
megvédje. Tőlünk.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek
számuk sincsen, – utolértek bűneim,
amelyeket végig sem nézhetek, – számosabbak
a fejem hajszálainál, – és a
szívem is elhagyott engem.
(Zsoltárok könyve 40,13)
Ez a legnagyobb bűn.
Ez a legszörnyűbb büntetés.
S a legnagyobb nyomorúság is ez:
Elhagyott engem az én szívem is.
Ülök a puszta-homok közepén,
Csügged nehéz fejem.
Ülök, akár a kő,
Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal
Tapogatom magam.
Vad-idegenül kutat a kezem
A hely körül,
Hol a szívemnek lenni kellene.
Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Őszökkel, tavaszokkal,
Bűnökkel, bajokkal,
Vándormadarakkal.
Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
Nem tudom, hogyan,
Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,
Hagyott el engem az én szívem is.
Még néha énekelnék.
Egyszercsak a dal torkomon akad,
Elfagy, kihűl,
Nem érzem szívemet a dal alatt.
Szólnék néha egy simogató szót,
Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,
Vigasztalót.
Kimondom: koppan,
Érctelenül, csináltan, hidegen:
Nem szűrhettem által a szívemen.
Magamhoz vonnék néha valakit
Közel, közel,
Közel hozzám a félelmes magányba.
De szegett szárnyként visszahull a két kar,
És visszahull a nagy ölelés vágya,
A kitárt karok félszeg ritmusát
Nem a szív dirigálja.
Indul a kezem irgalomra is,
De nem dobban a mozdulatban semmi,
Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
Zeng a köszönet: „Ezerannyit adjon…” –
Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!
És imára is kulcsolom kezem,
Úgy esedezem szívetlenül – szívért,
Szárazon adom Istennek magam,
Hátha reám bocsátja harmatát,
És kinyílik a kőből egy virág.
Mert bajok vettek engemet körül,
És a bajoknak szere-száma nincsen,
És utolértek az én bűneim,
És bűneim beláthatatlanok,
Hajszálaimmal el nem hullanak,
S elhagyott engem az én szívem is.
Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok,
Gyilkos órák, rabló pillanatok,
Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
Hová vittétek az én szívemet?
Hozzátok vissza az én szívemet, –
Szeretni akarok.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
„Azért talán ez mégsem volt kevés…
Hogy úgy éltem, ahogy: a köztes zónában, éppen
feleúton: se mámor, se kétségbeesés…
Korán keltem, korán aludni tértem,
álomtalan aludtam reggelig,
egy bolygón, amely úgy függött a térben,
akár egy zsonglőr fönnmaradt tenisz-
labdája. Hogy hajat nyírtam, inget cseréltem,
fizettem pontosan a számláimat, pedig
ha fölpillantottam az égre, délben
atommáglya lángolt éppen fölöttem,
éjjel halott kövek villogtak a sötétben
saját hűlt helyükön. Hogy akit nem szerettem,
annak sem ártottam, pedig pók a legyet,
macska az egeret, s a róka részletekben
rágja tövig a tó jéglapjában rekedt
eleven hattyú szárnyát. Hogy nem voltam hazug, vagy
lehetőleg sosem szegtem ígéretet,
mikor pedig vonat rohan iskolabusznak,
fölrobbant repülők hullnak az égből,
s akitől egy fél napra elbúcsúztak,
már csak fém karkötőjéről vagy gyűrűjéről
ismerik föl sokan… Hogy a valaha kedvest
megtartottam szánalomból, hűségből,
hogy mindig ugyanaz a megszokott test
lélegzett és mocorgott mellettem a sötétben,
míg a kertből csak úgy dőlt befelé a nedves
növények szaga, s láttam átszaladni az égen
a hullócsillagok parázsló csikkjeit,
csigák tapadtak össze hullámzó fű tövében…
Hogy meghallgattam az ellenfél érveit,
s egyként tiszteltem, ha nem is egyféleképpen
állam és logika törvényeit, pedig
tudtam, hogy meghalok, hogy egyszer eljön értem,
ami mindenkiért, s lezuhan a sötét
alagsorba velem a lift… Mégiscsak érdem,
azt hiszem, valamit mindez mégiscsak ért,
ha lesznek is, kik azt mondják felőlem,
csak félig éltem, vagy félig sem, s többet élt
nálam a pók, a tigris vagy akár a belőlem
nőtt, gyorsan hervadó gyom, mely mint valami kék,
fénytől részeg ütőér lüktet a levegőben…”
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
A szűk Könyök uccán hazamegyek,
most hajnali három óra.
Istenem, vezess a jóra!
Békevirágok e szürke kövek
és béke e hajnali ég.
Istenem, szeretsz-e még?
Züllenem, hullanom rendeltetett
és lehull, aki arravaló.
Légy velem, Mindenható!
Hajnali percek szemeznek alá
s a harang a szívükbe sikolt.
Istenem, sok bánatom volt!
Keresztények űztek, csúfoltak zsidók.
És a nők se szereztek nekem semmi jót.
Eldobtak, mint az odvas diót.
Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon,
ma sápadt és zord halovány alakom:
istenem, a szívedbe lakom.
Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs,
csak e hajnali ég, csak e kék…
Istenem, szeretsz-e,
istenem, vezetsz-e,
istenem, megversz-e még?
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Mindent, mindent tudhattok rólam!
Nagy bűneim ólmos sötétjét…
Átkos életem hogy hajol
a sors korbácsa alatt kétrét…
Botlásaim pojáca-táncát,
tévedt siklásait kezemnek…
A keserű falat ízét,
mikor elrejtőzve eszem meg…
Hisz csontig meztelen vagyok,
akárki a szívemig láthat…
A szent ledérség árkain
hagytam el színes, rongy ruhámat…
Mindent, mindent tudhattok rólam!
Még azt is, hogyha jót cselekszem…
De ha én kérdem: ki vagyok?! –
nem felel rá, csak két meredt szem.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
