Fordulj be csöndesen s feledd el, ami bántott,
A kaján arcokat, a keserű világot!
Fordulj be csöndesen s gondolj egy nyári éjre,
Mely tisztán ott ragyog lelked mély tükrébe.
Fordulj be csöndesen és légy tizenhat éves
És légy szép, fiatal, halálos vággyal ékes!
És ártatlan, szabad, ki azt hiszi, merengvén,
Hogy ifjú elmúlás vár rá egy boldog estén.
Fordulj be csöndesen és tudd feledni szépen
A rút, unt életet a halál tükrében.
Forrás: Lélektől lélekig
Midőn először láttam őt,
Kinn hó borítá a tetőt:
De bennem akkor nyílt vala
Legszebb tavasznak hajnala,
Midőn először láttam őt.
Hogy most utólszor látom őt,
Tavasz vidítja a mezőt:
De szívem mély gyötrelminél
Haldoklik minden, ami él,
Hogy most utólszor látom őt.
Ha majd többé nem látom őt,
Virág borítja a mezőt,
Csermely s madárhang zengenek,
Erdők, völgyek zöldellenek;
De rám nem fénylik bájsugár,
Sötét halomnak éje zár,
Ha majd többé nem látom őt.
Forrás: Lélektől lélekig
„De amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív,
mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek.
Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban,
elég, hogy megbocsáss mindazoknak,
kiknek önző és komisz szívét megismerted;
elég, hogy megbocsáss az emberek összességének.”
Lehet erős az ember
és próbálkoztam is vele elégszer:
a mondat másik fele lemaradt:
rávít a kényszer.
Elbírtam én, amit cipelni kellett,
mert nem volt hol letenni.
Hányan mondjuk ugyanígy mosolyogva:
ó, csupa semmi!
Mert a magány, az szégyellnivaló,
csilingelve riaszt, akár a pestis.
Hát rejtegetett púpját megszokja lassan
lélek is, test is.
Néha boldog az ember egyedül,
és néha kőkemény –
de belül fojtott gyöngédség az asszony
meg eszelős remény.
Forrás: Lélektől lélekig
Ím, üres a cirkusz.
Pillanatnyi pihenés
a porond poros
szélén…
A semmibe bámulva
támasztod kezeiddel
állad, látod
magad…
Játszottál, nevettek
rajtad, neked
tetszett a viharzó
taps…
Sok évvel ezelőtt volt
ez így.
Azóta mindennap
ugyanúgy kilépsz.
A porondra, az emberek
elé, a tapsviharba…!
Az öltözőben fáradtan
nézed tükörképed.
Gürcölés kis pénzedért,
mert a tapsért
nem kapsz a boltban
kenyeret,
lakókocsid bérletét
éppen hogy kifizeted,
s már nem is nyomja
pénz súlya zsebed.
Vágyakozón nézed a
szép ruhát, autót,
s még mi mindent
megálmodtál?!
Közben az élet lassan
elfogy, s ma is,
könnyeket nevet
a szomorú bohóc.
Forrás: Lélektől lélekig
„Megtanultam, hogy az emberek elfelejtik, amit mondasz,
és elfelejtik, amit teszel.
Az egyetlen dolog, amire emlékezni fognak,
az, hogy milyen érzéseket váltottál ki belőlük.”
Hiába oltottam beléd magam
nem vagy enyém, csak voltál.
S lehetsz még, akkor sem maradsz.
Lázadó szavam nem téged vádol
de minduntalan belőled ront rám
a reménytelenség.
Közösségünk: káprázat, észrevétlen.
A megtért tudatnak már bonthatatlan
közeg vagy: köd, víz, mely
amint kiléptem köréből, összezárul
s nem maradtam nyomnak se benne
kivetett egészen.
Így nézlek. Szinte elképzelhetetlen,
hogy testem veled elvegyült anyag.
Nem lelem magam szádban, se szemedben.
Ki vagy? Azt hinném, sosem láttalak.
Így nézlek én társtalan rettenetben.
Mert társat lel a lélek és a lét
s örök legyen a pőre test magánya?
Tízmillió év konok szégyenét
hát soha senki sem törli le
két testet végleg egy áramkörbe zárva?
Ezért alélás minden ölelés?
Akard: s a szégyent én veled letörlöm.
A száj, az öl, a perc, a perc kevés
a folytonosság kell már, az egész
józanul is, és izzón és örökkön.
És enélkül már el nem nyughatom.
S ha sosem sikerült, s ha lehetetlen
én megteszem! Akard: s minden ízemben
te lüktetsz, én meg benned folytatom
harcom a halál pártütése ellen.
Forrás: Lélektől lélekig
Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők
mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang
s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé
hívó szavamra, nem akarta napfényes
örömmel visszamondani neved, melyre
tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.
A délután biztató zöldje elsápadt,
a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,
az ibolyák szemében árva könny égett:
kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat
húzza elgyengült szívem.
A kilátó vén
kövein álltam, a korlát előtt, honnan
falunk fölött legtovább lehetett látni
már messze ringó kis hajód vitorláit.
Engem is elvittél? – oly léttelen vártam,
míg meg nem érkezett az estharangszó!…
Majd
az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos
csillagok ültek pillámra. A hajlongó
fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.
Forrás: Lélektől lélekig
nagyon kérlek
rajzolj világítótornyot
házad falára
ha nem holdas az éj
nem talállak meg soha
akkor ki osztja meg velem
a virágokat a talált bogyókat
és a keskeny ágyat
fejjel az ablak felé
mit használ a legszebb zászlórúd
és a hasznos kutya ha nem ugat
mit használ az útjelző a sötétben
és a hasznos kutya ha alszik
ha elkészül csizmája
zsírozásával a férfi
sűrű esőre vár hogy
a cipő vízhatlanságát
kipróbálja
de én nem várok
világítótorony nélkül éjszakára
nagyon kérlek
rajzolj világítótornyot
házad falára
(fordította: Hajnal Gábor)
Forrás: Lélektől lélekig
