Szerző: Mária Németh

  • Kosztolányi Dezső – Szeszélyes futamok a holdról

    Ma félek a holdtól,
    e sárga koboldtól,
    félek.

    Kísérteni feljött.
    Körötte a felhők
    állnak.

    Olyan buta-bámész,
    bandzsítva reám néz,
    némán.

    Jaj, mindenem elhagy.
    Oly végtelenül-nagy
    a föld.

    Meg is halok, érzem.
    Reggel hideg ércen
    fekszem.

    Birkózzak a holddal?
    Sötét a hegyoldal
    alja.

    Zsákutca tövében
    elkondul a léptem
    búsan.

    Az éjszaka ül meg,
    bársonypuha, fülledt,
    hőség.

    Azt hinni, meleg vér,
    s mikor tova mennél,
    megköt.

    Vér fűszere buggyan,
    a zegzugos útban:
    hulla.

    Az éj csúnya lánya,
    ha jönne, utána
    sírnék.

    Egy kapuba állnék,
    szólnék neki – árnyék –:
    anyám.

    Ha jönne barátom,
    júdásian áldón
    mennék

    kígyózva elébe,
    s a tőrt a szívébe
    döfném.

    Baljóslatú sarló
    reám veti gyarló
    fényét.

    Félarca nevet le,
    a fénye kezembe
    tallér.

    Szaga szálldos
    és émelyeg álmos
    lázzal.

    Vad illat a fákon,
    lihegve kitátom
    a szám.

    A mély utak alján
    kúszom, sunyi-halvány
    rabló.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vitéz Ferenc – életrajzi szilánk

    Vitéz Ferenc (1965– ) kortárs magyar költő, író, irodalomtörténész, kritikus.
    Költészetére a klasszikus formakultúra, a litániaszerű építkezés és az egzisztenciális teljességigény jellemző. Verseiben a személyes tapasztalat, a hit, a szerelem és az idő kérdései nem elkülönülnek, hanem egymást áthatva jelennek meg. Hangja visszafogott, de sűrű: nem kijelent, hanem összerak.

    A Varázsszem című műve nem kérdez, nem magyaráz, nem vitázik – felsorol, mint aki pontosan tudja: az élet nem egyetlen összetevőből áll, hanem kényes arányokból. Ha egy is hiányzik, nem működik a varázs.

    A „kell” ismétlése nem parancs, hanem belső szükségszerűség. Nem ideológia, hanem tapasztalat beszél. Az erotikus sor nem kilóg, hanem a helyére kerül: nem külön világ, hanem ugyanannak az egésznek a része, mint a gyerekkor, a fegyelem vagy a nemlét.

    A zárás nem birtoklás és nem kijelentés, hanem tanulás: „Vakon tanulnám, ma azt, hogy nálad.” Ez kortárs gondolat, régi, tiszta hangon elmondva.

  • Vitéz Ferenc – Varázsszer

    Kell bele magány, kell bele társ is.
    Kell bele élet, s kell a halál is.
    Kell kicsi félsz és félelem is: nagy.
    Kell bele nap, hold, s távoli csillag.

    Szerelem is kell, ölelés és görcs.
    Kell bele gyökér s vastagodó törzs,
    meg a nőtt lomb és füttye madárnak.
    Kell bele mosoly, kell bele bánat.

    Retinák s a szem mögött az álom,
    kell büszkeség és a szánom-bánom.
    Kell utazás is, vad hullám-emlék,
    kell a mennyország, és kell a nemlét.

    Kell bele homlok s hajlabirintus,
    kell gyönge járás, és kell a virtus.
    Gondolat is kell, bele a lélek,
    egy kis könny, kicsi bú, s kell egy vércsepp.

    Messzi út is kell, várakozás, bölcs,
    mint ki az erdő méhe-szülött tölgy.
    Kell pihe szó és harang zúgása,
    s kell, hogy ki megjön, valaki várja.

    Kell egy háztető s padlás sötétje,
    kell a gyerekkor virágos rétje.
    Hancúrozás kell szénabogolyban,
    s elrejtőzni kell kiflinyi holdban.

    Kell fegyelem még: fénye alázat.
    S kellesz, gyönyörűm, vesd le ruhádat.
    Kell a kezed, szád szép íve is kell,
    s vén szárnyú kamasz, aki nem ismer.

    Kell hűvös este s ránca mosolynak,
    hajnali forrás, őzike holnap.
    Szemem becsuknám. Simogatnálak.
    Vakon tanulnám, ma azt, hogy nálad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Sirálytánc

    Sirályok táncoltak, keringőztek
    a víz fölött.
    S az öreg tenger – a maga módján –
    gyönyörködött,

    gyönyörködött bennük, s olykor egy-egy
    bárány-szép habot
    a kecsesen reálibbenő sirályok
    alá ringatott.

    Szép is volt ez a szinte magáért való
    lengő játék.
    Ha sirály volnék – gondoltam –, én is
    így csinálnék.

    Mert szép is az: a magasság s mélység
    peremén
    táncolni, keringőzni kecsesen,
    könnyedén.

    Megbűvölten csodáltam én is ez
    ördögi, víg
    kenyérkereset szórakoztató,
    új cseleit.

    És értettem már az egész táncos
    ceremóniát:
    ki-ki megfogta véle a maga
    kis vagy nagy halát.

    De nem bántott e szép haszonlesés,
    csak akkor szomorodtam el,
    mikor a tenger birkózni kezdett
    a szelek seregeivel,

    s a sirályok, ó, a sirályság, össze-
    s szétriadt;
    jóllakottan és veszekedve keresték
    az árbocokat.

    Tágult, s majd elfért egy vitorlában
    az egész láthatár.
    Nem volt köztük egy égre kiáltó bátor
    viharmadár.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János – Életfogytiglan

    Az ágy közös.
    A párna nem.

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Horváth Lóránd – Ketten vagyunk

    „De látok egy másik törvényt
    az én tagjaimban, mely ellenkezik
    az elmém törvényével…”

    (Róm 7,23)

    I.

    Ketten vagyunk. Nem tudom ki a másik.
    Lestem hajnalba nyúló éjszakáig.

    A Lét partján, hol született a Kétség
    Ő volt az éjben egyetlen Fehérség.

    Nőtt, ahogy az árnyék terjengett bennem,
    Ő segített mindig magamra lelnem.

    Még nem tudtam azt, hogy létezik, hogy van,
    – Meséltek Róla sejtelmes szavakban.

    Mikor zsibbadt a lét s árnyak kihűltek,
    Észrevettem, hogy zenéje van az űrnek.

    Ő volt a zene és én voltam az űr,
    Zenélt bennem folyton, legeslegbelül.

    Ő volt a csíra, én csak a héj voltam,
    Ő napként derengett, én árnyékoltam.

    Én csak árnya vagyok, Ő bennem a Fény,
    Én torz csonkaság, Ő egyetlen Én.

    Az ének Éne, zenék zenéje: Fény,
    Én árny, vak árny, folt a lét üregén.

    II.

    Ketten vagyunk. Nem tudom mikor jött.
    Csak itt volt bánatok, örömök között.

    A világ Vele lett teljes, egész,
    És így lett nekem a világ kevés.

    Ketten vagyunk. Ő mindig az Igen.
    Én a Nem, s mégis megvan nélkülem.

    Ő volt a Jóság, Kezdet, Akarat,
    Minden gonoszban én voltam a mag.

    Ellene megyek? – Nem védi magát.
    Én vesztek, ha elveszem igazát.

    Mert nincs Ő velem, azért van magány,
    Sírok mint csecsemő anyja után.

    S ha betelek vele, sok Ő nekem,
    Túlcsordul gáttalan életemen.

    Ő Lélek, Szabadság, rajtam bilincs,
    Ő mindennel bír, nekem semmim sincs.

    Ketten vagyunk s hordjuk egymás terhét,
    Ő arcom kínját, én álma szépségét.

    Ő éghetetlen s mint a tűz tiszta,
    Én mindig tövemig égek vissza.

    III.

    Ketten vagyunk. Mindörökké ketten.
    Összezárva rokon, ismeretlen.

    Örök ellentétek, szín és fonák,
    Egymást felváltó, két külön világ.

    Űzzük egymást vak szerelemmel,
    Ki nem józanít ebből a reggel.

    Lelkünk törvénye ez a szeretet,
    Örök ige már, csupa forró tett.

    Mérjük egymást, végtelen a mélység,
    Nézzük egymást, teljes a sötétség.

    Mint ólmot a feneketlen tenger,
    A mélység minden kutatót elnyel.

    S csak azt tudom, én vagyok a sírás,
    Ő az örök bú, én a csodálkozás.

    Én zaklatott vagyok, mint az éjfél,
    Ő nyugalmasabb az anyaméhnél.

    Én csupa vágy, törés, fullánk, tövis,
    Benne puha a bazaltszikla is.

    Ő és én, együtt, egymásba zárva,
    Két iker egy, fájunk a világra.

  • Rácz Sándor – Ha lehull

    Ha lehull
    az utolsó álarcom is
    alatta semmi se lesz
    és a csöndes nézőtéren
    valaki egészen halkan
    zokogni kezd

  • William Blake – Madárszerelem

    „Hol a hazád, mondd, madár!
    s este milyen tanya vár?
    Milyen fészek, milyen lomb?
    Oh te rétek dísze, mondd!”

    „Áll egy szép fa társtalan:
    ott búsulok egymagam.
    Hajnal issza könnyemet,
    este nem hoz örömet.”

    „Én meg téged kívánlak,
    kincse-hangja a nyárnak;
    nappal erdőn kószálok,
    éjszaka sírdogálok.”

    „Énérettem sírdogálsz?
    Engem kívánsz? Engem vársz?
    Bánatomnak vége hát!
    Óh szerelmes jóbarát!”

    „Gyere hí csöpp lugasom,
    zöld falomb közt, magoson.
    Öröm szárnyán röpülünk,
    virág alatt megülünk.”

    (Babits Mihály fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos – Három negatív szó

    nincs
    semmi
    baj

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ellen Niit – Ha ismerlek gyerekkoromban

    Ha ismerlek gyerekkoromban,
    biztosan neked ajándékozom
    sárga kis hólapátomat,
    piros homoklapátomat,
    s a csillagokkal telefestett
    kék vödrömet,
    minden pitypangtól aranypöttyös rétet,
    a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,
    a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket
    és a leghosszabb csúszdát,
    amit csak ismerek.

    A hordókat csorgó ereszek alján,
    feketén csillogó vizükkel,
    feketén csilladozó, mély vizükkel,
    a víz alatt lakó meséket is,
    a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,
    (a mélyben úsznak, mégis szédítő magasan!)
    s arról a furcsa sajdulásról,
    amely lehajló tarkómat súrolta,
    mint egy madár,
    vagy lélek,
    vagy golyó.

    És azt hiszem,
    a sárga mackót,
    a szegény, kopott orrú sárga mackót,
    minden titkával együtt –
    neked ajándékoztam volna azt is,
    utána sírdogáltam volna,
    magam sem értve:
    a veszteségtől-e, vagy örömömben.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig