Szerző: Mária Németh

  • Babits Mihály – Halvány téli rajz

    Milyen fehér csöndesség ez!
    Messze házunk télben ül.
    Gyere az ablakhoz, édes!
    Csókolj meg és nézz körül!

    Süt a nap, elállt a hó már,
    mégis pelyhek hullanak:
    puhán, halkan, pehelymód száll
    pillanat és pillanat.

    Gyere, édes, az ablakhoz,
    tekints szét az udvaron!
    Nézd, a friss, a lágy, a vaskos
    szőnyegen még semmi nyom!

    Csak a kis szolgáló lába
    rajzolódik halavány,
    s elvész, mint a Szaharába
    egy zarándok karaván.

    Szalma közt fagyottan áll a
    kert füzes mélyén a kút
    intve dermedt jégszakálla
    hogy az év, mint óra, fut.

    Jertek apró, jertek sűrű
    pillanatok pelyhei
    jobban mint e szalmagyűrű
    szívünk kútját védeni.

    Milyen furcsa füstünk árnya
    a túlsó tető haván:
    mintha távol emlék szállna
    rokon szívbe tétován.

    Ki gondolhat ránk e csöndben,
    míg körülvattáz a hó?
    Titkos lánc nyúl át a földön
    összekötve aki jó.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Bohumil Hrabal – idézet

    „Hát igen, a világ mindig gyönyörű,
    nem azért, mert valóban az volna,
    hanem azért, mert én úgy látom.”

  • Pilinszky János – Téli ég alatt

    Fejem fölé a csillagok
    jeges tüzet kavarnak,
    az irgalmatlan ég alatt
    hanyattdőlök a falnak.

    A szomorúság tétován
    kicsordul árva számon.
    Mivé is lett az anyatej?
    Beszennyezem kabátom.

    Akár a kő, olyan vagyok,
    mindegy mi jön, csak jöjjön.
    Oly engedelmes, jó leszek,
    végig esem a földön.

    Tovább nem ámítom magam,
    nincsen ki megsegítsen,
    nem vált meg semmi szenvedés,
    nem véd meg semmi isten.

    Ennél már semmi nem lehet
    se egyszerűbb, se szörnyebb:
    lassan megindulnak felém
    a bibliai szörnyek.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Nagy László – Elfogynak a fák

    Elfogynak a fák a parton
    éjszakánként lassan, lassan,
    amikor az Isten szeme
    jéggé fagy a kék magasban.

    Ilyenkor az éhes fűrész
    nem énekel, mert nem szabad.
    Ilyenkor az éhes ember
    nem nyöszörög, bár megszakad.

    Fáért nem kár, lesz helyette,
    hisz tavasz jön, új ültetés,
    de a nyomor parancsol itt,
    melle csupa kitüntetés.

    A tuskókon Isten keze
    kalácskát formál a holdból
    az éhező kisdedeknek,
    de csak holdból, de csak holdból.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Rab Zsuzsa – Dúdoló

    Felhővé foszlott az erdő,
    söprik nyers szelek.
    Heggyé tornyosult a felhő.
    Hol keresselek?

    Korhadt tönkön üldögélek,
    nyírkos fák alatt.
    Nem tudom már, merre térjek,
    honnan várjalak.

    Virrasztom a fák tövében
    szunnyadó telet.
    Éneklek a vaksötétben
    lámpásul neked.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes – Milyen hát?

    Milyen hát a szerelem?
    Tested szóba zárva?
    Nem Kőmíves Kelemen
    bivaly falú vára –
    tömör vagy, és végtelen,
    mint az Úr az ostyán,
    határtalan ékszerem:
    szógyűrűm borostyán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Hajnali himnusz

    A Nap! a Nap!
    – Nézd, emeli már nagyságos homlokát
    s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás
    zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd
    és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.

    Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
    lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
    Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy
    s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.

    Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
    ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;
    a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:
    erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?

    Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
    harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?
    – Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
    mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!

    Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
    a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
    nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
    éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:
    mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
    szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
    A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe
    a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Szerelmesek

    A fejüket a tenyerükbe véve
    úgy nézik egymást,
    mint akik nem látták már ezer éve,
    dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,
    szép mozdulattal
    testük csodásan-égő drágagyöngyét,
    majd szájukat a csókhoz igazítják,
    keresve átkozott-zárt életüknek
    a nyitját,
    de tétováznak még, várnak sokáig,
    eltávolodnak, úgy tekintenek föl
    a messze mámor ködbe fúlt fokáig
    boldogtalan szemük széjjelmeresztett,
    nagy csillagával, hogy magukra öltsék
    a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet,
    és szájuk és szemük és benn a lelkük
    reszket.

    Forrás: Lélektől lélekig


  • Fodor András – Pár napja csak

    Pár napja csak, hogy nem vagy előttem
    s már megképződik bennem a csoda,
    hogy valahol a közönyös világok
    öröktől forgó szerkezetében
    vonásaidhoz kötözött a sors.
        Egymás
    gondjaiban létezünk.

    Már fülem kagylójában vélem
    hallani újra a hangot,
    mely alattunk az össze-vissza város
    esővert, fázós árkai fölött
        menekítő honát, ízét
    adja a tiszta szónak.

    S érzem szemed másíthatatlan
    fények, színek küllőiből
    kinyíló kettős gyűrűjét,
    amint eleven szirmába fogva
        árasztja vissza rám az ég
    megőrzött aranyát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád – Az árnyból szőtt lélek

    A fák szelíd, nagy árnyát nézni este
    Szeretem én aranyszín dombokon,
    Áldott az árnyak test nélküli teste,
    Titkos kelméjük lelkemmel rokon;
    Hisz Isten tán fenyőfák gyenge gyanta
    Lehű árnyából este szőtte meg,
    S a furcsa mélabút ekként foganta,
    Mely lágy redőin egyre ott remeg.

    Áldott takács az Isten, s kincs a lélek,
    Hányszor terítém csöndes fátyolát
    Magam köré, és véle szépitélek,
    Éles fényekkel bántó, vad világ!
    Az emberek önző zsivaja édes,
    Testvéri, bús zenévé fátylasult,
    S forró, maró napokból mély, setétes,
    Merengő tájjá csöndesült a múlt.

    S ha néha fájt, hogy arcul üt a testvér,
    S a hűnek vélt szív csak hideg mirígy,
    Hogy bűnök malmát zúgatja a rest vér,
    S hogy néha még az Isten is irígy,
    Merengő órán szétterült a fátyol:
    Árvák vagyunk mind! – sírta egy titok,
    S bocsánat lett a sajgó bosszuvágyból,
    S részvétre vált a szisszenő szitok.

    S fákat szerettem, s szirmok tüneményét
    Figyeltem andán, s méla könyveken
    Ragyogtattam a lámpa mézszín fényét,
    S csöndes Szézámok üdve nyílt nekem:
    Egy óra tán a zűrös, lomha napban,
    Egy árva barlang, mit a könny vize
    Vájt s tett meleggé, s én megbújtam abban,
    S éreztem, jó az élet bús ize.

    Sok este halk szivarnál sárga bábut
    Kockás mezőn kedvvel léptettem én,
    A Malomárok kinn már jég alá bútt,
    S a kandallón vén tölgy dalolt kemény
    Erdei dalt, s izzott moszatszakálla, –
    Távol harmónikák híttak rivón,
    S a fenyvesek fölé ragyogva szálla
    Aranyszárnyán a roppant Orión.

    Éjfél felé a jó falusi doktor
    Öreg kezét megráztam; új szivar;
    Mentem, s mint úti csöndes fák a hótól,
    Lelkem versek terhétől lett bizarr,
    S hazasiettem írni, írni, írni,
    Hiába csalt a csíkos dunnaágy,
    S kacagtam, ha lágy rímbe tudtam sírni
    Tündér fájdalmad, édes ifju vágy!

    Így, apró, szétszórt szigetek hajósát,
    Félszeg Ulyssest, sok szelíd kaland
    Vigasztalt, csalt a szirtes, zord valóság
    Sivár vizén boldog boldogtalant –
    Így lettem hálás minden gyáva kincsért:
    Pipám füstjéért, karcos kis borok
    Kortyáért, hozzám hajló anda tincsért,
    S hogy ajkamról peregnek halk sorok.

    Ó, jaj, miért bánt így hát most az élet,
    E rettentő, vonagló, új világ,
    Mindennap egy új Utolsó Itélet
    Vas kürtje zúg, setét villáma vág;
    Reszketve terítem a védő fátyolt
    Magam körül, s eltépi a vihar,
    És minden barlang, melynek csendje lágy volt,
    Most ferde száj, mely szörnyű jajt rivall.

    Ó, Isten, Isten, lelkek ősz takácsa,
    Nézd drága kelméd, kincses szőttesed,
    Bölcs, bús szemed imhol könnyezve lássa,
    A sok finom fonál hogy szétesett –
    Ó, lesz-e még perc, újraszőni szépen,
    Ha elcsitult az orkán gyász zaja,
    Vagy, reszkető rongy, így hull szét a szélben,
    Mint omló partok éjszín zászlaja?

    Forrás: Lélektől lélekig