Ne várj rám többé. Elfáradtam nagyon.
A világ végén ülök egy rozoga padon
és lábamat lóbálom a semmi felett.
Ülök itt magamban kettőnk helyett.
Az ember nem felejt könnyen.
Mindig meglepődök, hogy van még könnyem.
Fázik a talpam, égeti a semmi.
Mégsincsen kedvem mozdulni, menni.
Ringatózom, mint egy kisgyerek,
mellettem a Magány szendereg.
Hiányokat szuszog és hízik a fájó nincseken.
Félek, hogy felébred és a semmibe lök hirtelen.
Forrás: Szeretem a verseket
Szeretnék valakit becézni,
ülni és lenni valakivel,
téged szeretnélek dallal igézni
és álomba ringatni el.
Szeretnék az egyetlen lenni, aki
tudná: hideg volt az éj.
Szeretnék rád figyelni odaki:
mit mond a Mindenség s a Mély.
Az órák egymást hívó hangja bong,
látni az Idő fundamentumát.
És lenn egy idegen bolyong,
és riaszt idegen kutyát.
Mögötte csönd. Nagyra tárt
szemem rád zárom, köréd:
szelíden őriz s mindjárt elbocsájt,
ha valamit megmoccant a sötét.
(Kányádi Sándor fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Vannak dalok, mik titkosak,
szívünk éjében élnek,
elfojtott, néma dalai
mély szenvedélynek.
Vannak gyöngyök, mik titkosak,
örvény mélyén teremnek,
becsesek, fénylők, nem valók
az embereknek.
Forrás: Lélektől lélekig
Hátamra vettelek
amikor nem volt lábad
s te háládatlan
szárnyakat növesztettél
hátadra vettél
amikor nem volt lábam
s én, mintsem hálálkodnom kelljen,
szárnyakat növesztettem
Forrás: Lélektől lélekig
föl-fölhorkan a ló
cimpája ina reszket
vadszagot érez
félve lép mint a vak
meg-meghajlik a föld alatta
zsombékos süppedékes
se kantár se sarkantyú
csak egy sovány kötőfék
s két elszántan szorító térd
a zubogó patakot hallod-e
vagy ereidben
a vért
ugratni kéne
ha volna túlsó part
Forrás: Lélektől lélekig
Mit írsz? – kérdi ajtót nyitva a gyermek.
Verset – felelem –, egy verset az alkonyatról.
Miért épp az alkonyatról? – kérdezi,
olvasólámpám fénykörébe lépve.
Mit írsz? – kérdi asszonyom,
ablakot nyitva, s beereszti a huzatos levegőt.
Egy verset – mondom neki –, verset a magányról.
Miféle magányról? – kérdezi,
kilép a lámpa fényköréből.
Mit írsz? – faggat apám
a folyosó homályába veszve.
Verset. Egy verset a halálról – válaszolom.
Hogyhogy a halálról? – hökken meg és zokog.
Mit írsz? – érdeklődik a szomszéd, a díjbeszedő,
a boltos és a bürokrata.
Mit írsz? – kérdezi főnököm,
míg a nap eseményei
a nyomdagép tölcsérébe hullnak.
Verset, egy verset – mondom nekik.
Verset a csendről.
Miféle csendről? – szól asszonyom.
Csend még álmunkban se létezik.
Sikoltozol, és azt mondod: hagyjál, hagyjál.
Nem szeretem az alkonyt –
szól a gyerek.
Szobámba térve
kuporgok a sötétben, elalszom,
és senkinek se jutok az eszébe.
Ha egyedül vagyok,
fehér és fekete lovakat látok.
Egy fehér lovat és egy feketét – így az apám.
Torkig vagyok a halállal –
mondja az orvos.
Mindennap meghal valaki.
A cementasztalokon sokan fekszenek, kiterítve,
míg a rokonok értük jönnek.
Sose szólsz semmit – mondja a szomszéd –,
nem hallom a hangod.
Hallgatok.
Lassan elfogynak a szavak
a csendről, az alkonyatról,
a magányról, a halálról.
Forrás: Lélektől lélekig
Esik eső,
szakad, szakad,
szeretnélek,
de nem szabad.
Te is tudod,
tudom én is,
nézzük egymást
mégis, mégis.
Törvény, szokás,
szabott szabály,
ajtó, asztal,
ház a határ.
Te is tudod,
tudom én is,
várjuk egymást
mégis, mégis.
Beborul, és
kinyíl az ég,
minden éjjel
megyek eléd.
Te is tudod,
tudom én is,
messze vagyunk
mégis, mégis.
Forrás: szeretem a verseket
Apám a háborút megúszta élve
Ha nem tette volna, most nem mondanám
A háborús kalandok emlékét őrzi
Egy tábori fénykép a szobám falán
És itt állok én most a fiam előtt
És úgy érzem tudnia kell
Hogy voltak már rohadtul nehéz idők
Vagy inkább ezt felejtsük el
Apám azt hitte a háború végén
A sötét gonoszság végleg kimúlt
Az Egyesült Nemzetek békére vágynak
A sorstalan üldözött felszabadult
És itt állok én most a fiam előtt
És úgy érzem tudnia kell
Hogy voltak már rohadtul nehéz idők
Vagy inkább ezt felejtsük el
Vagy inkább ezt felejtsük el?
Felejtsük el vagy adjuk tovább
A félelmet gerjesztő idők szavát
Anyám azt mondta mindig nekem:
Én csak a szépre emlékezem
És jöttek az évek, de nem jött a hajnal
A sötétség délben is fölénk borult
És hiába lázadt az ember az égre
Nem engedett el, fogott a múlt
És itt állok én most a fiam előtt
És úgy érzem tudnia kell
Hogy voltak már rohadtul nehéz idők
Vagy inkább ezt felejtsük el
Apám azt mondta, hogy gyarló az ember
És arra tanít a történelem
Hogy hiába világos minden tanulság
Nem tanul belőle senki sem
És itt állok én most a fiam előtt
És úgy érzem tudnia kell
Hogy lesznek még rohadtul nehéz idők
Vagy inkább ezt felejtsük el
Vagy inkább ezt felejtsük el?
Felejtsük el vagy adjuk tovább
A félelmet gerjesztő idők szavát
Anyám azt mondta mindig nekem:
Én csak a szépre emlékezem
Apám a háborút megúszta élve
Ha nem tette volna, most nem mondanám
A háborús kalandok emlékét őrzi
Egy tábori fénykép a szobám falán
Egy tábori fénykép a szobám falán
Forrás: szeretem a verseket
Tudják, én szegény fiú voltam, és gyermekkoromban anyám elszegődtetett a községhez disznópásztornak. Maguk most nevetnek, pedig a disznók előtt megemelheti a kalapját minden ember. Tudják-e, milyen jó szándékú, becsületes állatok azok?
Három éven át jártam ki a legelőre velük, tavasztól őszig. Megismertem őket. Hűségesek, tisztességesek. Értik? Szerettek engem! Pedig én nem is voltam disznó, csak ember…
Nyelt egyet, és egy pillanatig maga elé bámult a padlóra. Aztán folytatta:
– Egy őszön makkoltatni küldtek föl a hegyekbe. Akkor történt, hogy farkasok kezdték kerülgetni a kondát.
Volt a rám bízott állatok között egy, amelyik mindig külön járt a többitől. Egy rühes, sovány kis süldő. A többi nem tűrte meg maga között, mert maga alá piszkolt, fektiben. Mert a disznó nagyon tiszta állat, tudják-e, az elveri magától az ilyet. A konda szégyene volt ez a süldő. És éppen erre mentek rá a farkasok.
– Reggel történt, alig valamivel virradat után. Éppen kitereltem az állatokat a karámból, s álmosan dűtöttem neki hátamat egy bükkfának, amikor a visítást meghallottam. A kis rühes süldő megint valamivel távolabb túrt a többitől, s azt cserkészték be a farkasok. Négyen támadtak reá egyszerre. De amikor én felütöttem fejemet a sivalkodásra, már valamennyi disznónak fönt volt a feje, és a következő pillanatban az egész konda összeröffent, s mint egy roppant fekete henger rohant reá a farkasokra.
Képzeljenek csak el kétszázegynéhány disznót, tömötten egymás mellett, fölemelt ormánnyal rohanni, fújva és fogcsattogtatva! Szempillantás alatt elkergették a farkasokat, s a kis rühes süldőnek néhány harapáson kívül semmi baja nem történt.
Én pedig sokat gondolkoztam akkoriban azon, hogy miért is védte meg a falka ezt az egyet, akit amúgy is kitaszított maga közül, s akit azután sem fogadott vissza soha. De csak most jöttem rá: azért, mert disznó volt az is.
– Hát látják, ezért szeretnék disznó lenni. Mert irigylem a disznóktól a szolidaritást, ami az én emberi falkámból hiányzik. Mi tanokat hirdetünk és jelszavakat halmozunk jelszavakra, de közben mindenki csak önmagával törődik, nemhogy a kisujját is mozdítaná másért.
Ha akkor, ott az erdőn, az én disznófalkám is úgy viselkedik, mint ma az emberi társadalom: rendre az egész falkát fölfalhatták volna a farkasok.
Mint ahogy az embereket is fölfalja rendre a gonoszság és az önzés.
Forrás: FB
