Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
az ég derűs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő
s a fényes levegőbe villogó
jeleket ír egy lustán hősködő
gyémántos testű nagy szitakötő.
Forrás: Meglepetésvers.hu
Jó érezni azt, hogy szeretlek
nagyon és egyre-egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben,
rejtőzködni mosolyodban.
Érezni, hogy a szemeid már
szemeimben élnek és néznek,
s érezni azt, hogy szép, veled szép,
és csak veled teljes az élet.
Mit el nem értünk,
külön tévelyegve;
talán egy kis fészek adja meg
nekünk,
hol ajk az ajkon egymást
átölelve,
nevetve-sírva boldogok leszünk.
Forrás: Meglepetésvers.hu
Vadvizeket borzol a szél,
kék a tükrük, mint az acél;
selyemkendő a zöld mező,
belé a Nap virágot sző.
Künn legelész már a jószág,
ilyenkor szép ez az ország:
nem papoké, nem uraké,
hanem a napsugaraké.
Árok parton nyit a kökény, –
sose búsulj, szegény legény:
jut neked is egy szál pendely
tele tüzes szerelemmel.
Most virágzik fűzfa-nyárfa,
most örüljön minden árva:
ég az apja, föld az anyja,
testvére a küzdő hangya.
Sárga virág a zöld réten,
kis pacsirta a kék égen;
nem szánt, nem vet, csak énekel,
nem kérdi, hogy kit érdekel…
Forrás: Meglepetésvers.hu
Pórul jártak a leányok,
Eddig én jártam utánok,
Most ők járnak én utánam:
Látod, látod, csámpás lábam!
A legénység szépe java
Egytül-egyig elment tova,
Mind elmene katonának,
Én billegek, itt hagyának.
Kata húgom, jut eszedbe?
Kértelek: végy a szivedbe.
Kinevettél akkor csúful,
Ha nevettél, mostan búsulj.
Aki eddig rám se’ nézett,
Most én arra rá se’ nézek.
Ha nézem őt, azért nézem,
Hogy őkegyelmét lenézzem.
Melyik a legszebbik leány?
Azt veszem el, azt is talán,
Az is ugy lesz feleségem,
Hogyha megkér nagyon szépen.
Jó ilyenkor a csámpás is,
Ugy-e lyányok, mikor más nincs?
Kapnak rajtam a leányok,
Pedig csámpás lábbal járok!
Forrás: Meglepetésvers.hu
A napok rohannak, futnak,
céltalan bolyongunk a szürkeségben.
Mindenki siet valahová.
Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem.
Hiányzik valami az életünkből.
Nem látjuk a tarka virágok színét,
nem érezzük a napfény melegét.
Hiányzik egy ölelés, egy jó szó,
elmúlt nyarak igézete,
ringó kalászos, erdők illata.
Hiányzik az életből valami…
Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás.
Egész életünkben szakadatlanul,
fuldoklásig küzdünk, harcolunk.
Vágyódunk a tökéletességre,
és csak reménykedünk hiába.
Reménykedünk egy csókban, ölelésben,
egy kézfogásban, egy mosolyban.
Hiányzik az életből valami…
Hiányzik a jó, hiányzik
a napfény mosolya, az éjszaka
vaksi pislogása, a hajnalok
ébredő ölelése. Hiányzik
a nappalok hangos nevetése.
A nappalok rohannak, futnak,
mindenki siet valahová.
De egyszer, valahol meg kellene
állni egy mosolyra, egy
ölelésre, egy igaz szóra.
Valahol meg kellene állni,
segíteni azon, aki elesett.
Meg kellene tanulni újra
mosolyogni, kezet nyújtani!
Hiányzik a világunkból
a nagy világ…
Hiányzik az életünkből
az életünk, – a szeretet.
Forrás: Lélektől lélekig
Ahogyan megyünk összebújva az
Iskola utcán fázós-boldogan
(„őszi szerelem” – mondta kis pimasz
fiacskám) „őszi” – és akkor mi van?
bár, persze tudtuk mi is pontosan,
hogy ami jön, az tél, nem a tavasz,
hogy most már minden utoljára van,
hogy az öregség tele behavaz,
de addig itt a kocsma és az ágy,
addig legyen tivornya, buja vágy
amíg lehet. És aztán szépen együtt,
egymás kezét el többé nem engedjük,
s együtt, együtt bár úttalan–útatlan
toporgunk-tipegünk a tébolyult hóviharban.
Forrás: Lélektől lélekig
Fölém hajolsz; a csókod szívemig
Sajog s te vígan játszol e céltalan
Szerelmes perccel. Azt hiszed tiéd
Vagyok, pedig a vágy buvó tüze
S a néked idegen gond keserű
Dacot vegyít szívembe: «Nem ülök
Szoknyádon egyre!» Felneszel nyitott
Szemmel szendergő féltésed: ölelsz
Szomjas karokkal, harcolsz, követelsz:
«Jogos jószágom vagy!» Ha elmegyek
Követsz mint tompa éhség; szívemet
Szorítja bánatod és visszatérek.
Mind fellegesebb sorsod s egyre jobban
Tapadsz a földhöz mégis, egyre mélyebb
Parancsra ver szíved, véred mohó
Játéka elcsitul, a tűzhelyen
Őrzöd a lángot: «Nőjön a gyerek,
S a jeges csillag alatt kint ne érje
A férfit a karácsony.»
Elborulva
Nézlek. Bennem ne bízz. Az a jeges
Csillag igéz, az méri birtokom
Határát s megyek, bár tudom, halálos
Gonddal szednél fel, hogyha az úton
Meglelnél vérbe fagyva. Mint anyám,
Olyan vagy nékem s mint az üldözött
Szarvas futok szép, híves patakodra.
S elpihenek, a forrás és a hűs
Árnyék párába fürdet, rámhajol
A lomb s a földnek ősi, dús erői
Vérembe átkeringenek. Ki vagy
Te halkan ringató? Anyám vagy-e,
Vagy kedvesem, vagy az örök szülő,
A vég s a kezdet? Mért támad behunyt
Szemem elé a régi, titkos éj
S mért álmodom oly éber-nyugtalan
Szívvel, mint erdők mélyein a vad?
Arcom estharmat fürdeti, de álmom
Őrzi és vár az országjelző csillag.
Forrás: Lélektől lélekig
Kérdezhetnétek:
Mit akarsz ezzel a torz,
félig megvakult tükörrel?
S én vándorútamban mégis felmutatom,
ősbizalommal mégis dadogom:
Íme én, íme te!
Lássátok, leméritek a hold hegyeit.
S mert messze vannak, mérföldekre nyúló
árnyékairól méritek.
Így mutatom én nektek a dolgok
másvilágra nyúló árnyékait:
Hegyek árnyékát,
házak árnyékát,
városok árnyékát,
magatok árnyékát.
Valaha, mikor Hóreb hegyén jártam,
előttem is égig csapott
a csipkebokor lángja
s azóta borzongó mellemben lakik
a Kimondhatatlan Nevű.
Rendeltetésem még titok.
Járok a kiterített lapon,
a világ mezeje szélén
s elfog a félelem reszketése,
mikor süvöltő éjszakán
ott nyitom fel az ócska bibliát:
És lőn Salamon: király
az egész Izrael fölött.
Forrás: Lélektől lélekig
(Halott leányka emlékének)
A megfagyott öbölben
jégbe szorult a csolnak.
A hallgatás bárányai
melletted vándorolnak.
Mégy lankadón és szelíden,
glóriásan és nézelődőn
a vattás békesség felé
véget nem érő jégmezőkön.
Kibomlott és havas hajad
meglobog és ismét elül.
Világító virágokat
ejtesz a hóba jelül.
Csend van, amikor megállsz,
csendje hótömbnek, jéglemeznek.
Tisztán hallod, amint most
üvegszívem szirmai töredeznek.
Forrás: Lélektől lélekig
A kandallóban égnek a hasábok,
Már itt az alkony. Isten véletek
Napfényes erdők, tavaszi szelek,
Szép ifjúság, te rakoncátlan, álnok!
Már itt az este. A szőlőlevél is
Pirosra vált, az ég is rózsafényes,
– Az elmúlás ez, az emlékezés ez –
Már itt az este és már itt a tél is!
Motoszkál még fejében egy-egy ének,
Szelíd szonettek, mennydörgő szavak,
Melyekre taps reng és zeng száz ajak.
A kandalló kiégett. Itt az éjjel.
S a vak sötétben végsőnek világol
Két szép szem napja múltak tavaszából.
Forrás: Lélektől lélekig
