„A jól eltöltött élet tudata és a sok szép tettre való visszaemlékezés a legnagyobb öröm forrása.”
Cicero
Forrás: Lélektől lélekig
„A jól eltöltött élet tudata és a sok szép tettre való visszaemlékezés a legnagyobb öröm forrása.”
Cicero
Forrás: Lélektől lélekig
„Az vagyok, aki bárki más is lehet, ha hallgat a szívére. Olyan ember vagyok, aki leborul az élet titokzatossága előtt, aki nyitott a csodákra, aki derűsen és lelkesen viszonyul mindenhez, amit csinál.”
Paulo Coelho
Forrás: Lélektől lélekig
Megtörténik velem az élet,
és az élettel megtörtének.
Eldönthetetlen: melyikünkben
lesz nyomtalanabb ez a történet.
Forrás: Lélektől lélekig
Cserélnél-e sorsot valakivel?
Szeretnél gazdag lenni? A milliárdossal elcserélnéd vagyonodat, de nem a sorsodat. Szeretnél népboldogító lenni? A királlyal vagy népvezérrel elcserélnéd hatalmadat, de nem a sorsodat. Szeretnél szent lenni? A szenttel elcserélnéd fejlettségi állapotodat, de nem a sorsodat.
Mindenki csak a saját sorsát bírja elviselni; a másé alatt összeesne. A sors mindenkinek az egyedül megfelelő táplálékot nyújtja; de aki nem tud minden zamatot egyformán kedvelni, az egyik ételt elégedetten csámcsogja, másiktól émelyeg; s egyik ételt azért emészti nehezen, mert mohón habzsolja, másikat azért, mert kiköpni kívánná.
Forrás: Lélektől lélekig
Az innenen már túl, de még a földön
van egy kiégett lankás, hol a vének
lábuk áztatva napfény-pocsolyában
nevetnek csak, nevetnek nappal-éjjel.
Nem alszanak, nem esznek, csak nevetnek,
azon mulatnak, hogy ami mögöttük,
az nincs, mert elmúlt. És ami előttük,
az sincs: mert nem lesz.
Lám, mi vígan vannak!
Ülnék közébük vigadozni én is,
ha otthon tudnám feledni magam,
de fekszem csak, s mintha rokoni hívást
hallgatom, ahogy ablakomba hordja
nevetésük avarát a szél.
Forrás: Lélektől lélekig
Feledni, feledni, feledni,
simítsd homlokom, enyhe szellő,
gyógyítsd megszenvedett szemem lágy
vonulásoddal, puha felhő –
feledni mindent, elfeledni,
kiheverni, mint betegséget, –
oldódjatok föl, múljatok el,
oh, hegedjetek be, emlékek.
Fejem fordítom, fülem zárom,
oh, hol a bölcs, a tudós hol van,
ki feledtetni tudná vélem,
mit keservesen megtanultam?
A hasztalan harcot feledni,
oh, feledtetni kudarcunkat,
hol a történész, ki homályba
borítaná megint a múltat?
Hol az új hajós, ki útjáról
elmélyült szemmel hazatérve
szigeteket, egész világot
merítene a feledésbe?
Népeket, fajtákat feledni,
várost vágyok feledni, falvat,
csúcsokat, hol bukásaim most
gúnyoló visszhangként lapulnak.
Törlődjetek el, messze tájak,
melyeken ifjan átsiettem,
merülj el, hívó, büszke bércek
hona, szép ifjúság köröttem.
Feledni, múlni, ellobogni
arcom perzselő szégyenében,
dajkáló vidék, küldj egy álmot,
erre taníts meg, szülőföldem.
Feledni, ahogy láncot szaggatsz,
oh, vakon, tétován, tudatlan,
beh biztosabban léptem én itt,
amikor hajdan elindultam.
Feledni, ahogy égő házból
fulladva kifutsz a szabadba,
míg mögötted kő kőre omlik
porosan, füstösen, ropogva.
Lobogj el, életem, kínozz meg,
sziszegve, tanuljak meg élni,
várni és állni, amidőn már
nem marad semmink sem remélni.
Nem az én földem ez a föld már,
csodálkozom, hogy lefelé leng
a lomb az ágról, s hogy hökkenve
a nap nem fordul vissza ottfent.
Forrás: Lélektől lélekig
Hátam mögött – szívem is hallja –
törik az őszi fű;
te jössz, tudom. Miről? A lépted
nesze is gyönyörű.
Gyönyörű lesz, ha megjelensz;
már csak egy pillanat.
Gyönyörű rögtön a világ,
mihelyt része vagy.
Fásult volt, borús a szívem,
szomorú, keserű.
Ha benne vagy, a szívem is
ragyogó, gyönyörű!
Ködös őszi táj ez a szív,
de ha nap besüt,
üveges lombja fölragyog,
tündöklik mindenütt.
Forrás: Lélektől lélekig
Kora este a padon
Ülök, künn a Bástyán,
Tűnődöm a csillagok
Néma fordulásán;
Kaszáscsillag, az öreg,
A nyugati szélen
Éppen nyugszik: eleget
Ragyogott a télen.
Hányszor néztem akkor őt
Fájó órák éjén,
Virrasztott a téli ég
Kopár meredélyén,
Égett nagy fényjelekkel,
Csuda-rejtelemmel,
Ő, az örök Orion,
A vén Égi Ember.
Biztatgatott, csüggedőt,
Hű, szigorú fénye:
Ne félj öcsém, istennek
Kisebb teremtménye!
Fény vagy te is, lobogj hát,
Melegíts és égess,
Hinned kell, hogy a világ
Teveled is ékes! –
Téli csillag, csillagom,
Tavasz akar lenni,
Kamasz-fények villogják:
A mi tüzünk semmi;
Furcsa, vad reflektoruk
Vén fényünkbe lobban,
Öreg csillag, Orion,
Hát lenyugszunk mostan?
Csillagapám, fénysubás
Öreg égi pásztor,
Vagy tán dac az, amit most,
Búcsúzva, példázol?
Így a bölcsebb? – letűnni
Büszke, bús kudarccal
S száz év múlva kelni majd
Örökfényű arccal?
Ülök este a padon
Idekünn a Bástyán,
Tűnődöm a csillagok
Néma fordulásán;
Kaszáscsillag, az öreg,
A nyugati szélen
Leáldozott. Méla csönd
Éje maradt vélem.
Forrás: Lélektől lélekig
Fakadnak már a virágok,
Kiderül az ég,
És a föld most készül ülni
Drága ünnepét.
Szíveinkben, mint a földön,
Ma öröm legyen,
Feltámadt az isten-ember
Győzedelmesen!
Aki tudja, mint töré fel
Sírját a dicső;
Aki látja, hogy a földön
Minden újra nő:
Gondoljon feltámadásra,
Mely örök leszen…
Feltámadt az isten-ember
Győzedelmesen!
Forrás: Lélektől lélekig
Húsvéti hold, gyermekes álmú hit,
ha faág fehér sziromrímeit
árnyakra szórja, s fentről csillagok
ígérgetnek piros pillanatot!
Gyermekszívvel sokkalta szebb a szép,
s mikor szétugrál fény-manócskanép
a kelő napról visszatündököl
egy hímestojást dajkáló tükör.
Gyermekálom-hit régen elhagyott.
Húsvét-holdamon felnőtt bánatok,
s nem hozza már nyulacskák lábnyomát
fürdető szélben felfrissült világ.
Ám olykor mégis egykor-ég emel
az alkonyomon túli tájba fel,
hol Messzeség kíváncsi gyermeke:
szívekbe látó Tavaszhold-mese.
Forrás: Lélektől lélekig