Búcsúzzunk jókedvvel!
Búcsúzzunk vidáman!
Egyszer találkozunk
Majd az iskolában.
Addig arra kérem
Az új nagycsoportot:
Mackóra, babára
Viseljenek gondot.
Vízipálmánk szomjas,
Nagyon sokat iszik.
A kaktusz keveset,
Kövirózsánk kicsit.
Vigyázzatok könyvre,
Kisszékre, kiságyra!
Kedves új nagycsoport!
A viszontlátásra!
Forrás: ballagas.info.hu
Míg a nap egünkön magát felemeli,
Múzsám, neved napját ekképpen tiszteli.
Az öröm, az élet édes balzsamoma,
Légyen bús szívednek gyógyító flastroma.
A Mindenhatónak láthatatlan keze
Minden veszélyek közt élted védelmezze.
Kinyújtott karjának legnagyobb hatalma
Légyen ugyanannak isteni óltalma.
Mert ez a felhőket, melyeknek kárpitja
Ragyogó napunkat sokszor beborítja,
Tőlünk láthatatlan messzire repíti
S ezzel volt delünket ismét kideríti.
A jóknak, amelyek az igaz számára
Tartatnak, ne légyen rád nézve határa,
Mint Nestornak, élted terjedjen sokára,
Végre fogadjon bé az ég dicső vára.
Forrás: Arkanum
Hunyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szívünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.
Forrás: verpeletamk.lapunk.hu
Mi elmegyünk, a tanításnak vége,
vakációnk már több nem lesz nekünk.
Elhagyjuk az iskolánk kapuját,
így fut majdan tovább a mi életünk.
Tovarobog, mint gyorsvonat az éjben,
mi csak sejtjük, milyen kinn a táj.
Megszerzett tudásunk poggyászként cipeljük,
nagy szükségünk lesz rá, mert haladni muszáj.
Mi búcsúzunk –, osztályunk küszöbét
nem lépjük át soha már talán.
És nem fogunk többé együtt lenni,
mint ifjú diákok, sok fiú s leány.
Emlékeink is halványodnak majdan,
mint ahogyan ablakra pára száll.
Az iskolánk kapuján kilépve,
megmarad mibennünk egy örök hiány.
A búcsú mindig veszteséget érzet,
elhagyjuk egymást, mint vonat állomást.
Gyertek tehát, vígadjunk utoljára,
igyunk meg hát egy végső áldomást!
Poharaink emeljük jövőnkre,
és hogy ne feledjük egymást el soha!
Csillag, mely mutatja utunkat az éjben,
olyan lesz számunkra ez az iskola!
Forrás: ballagas.info.hu
Kezünkben virágok, szemünkben könnyek,
nem rég még azt hittük, búcsúzni könnyebb.
Ásít a tanterem, üresen áll majd,
de most még hallgat egy bús ballagás-dalt.
Bal kézben virágok, jobb kéz a vállon,
míg láncban lépkedünk, az ének szálljon!
Kedves tanáraink, búcsúzunk végleg,
tőletek mit kaptunk? Csak jót és szépet!
Kicsinyke tarisznyánk jelképes emlék,
benne a pogácsa, érkeztünk nem rég…
máris tovább megyünk, sodor a sorsunk,
örökké szép emlék az, hogy itt voltunk.
Búcsúzunk tőletek, kedves tanárok,
míg tart az életünk, emlékszünk rátok.
A szívünk itt hagyjuk, lelkünkben vagytok,
hálából nagy csokor virágot kaptok!
Tanterem, folyosó… ballagunk végig,
szomorú énekünk felszáll az égig.
Sok élmény, barátság köt össze minket,
ápoljuk gyönyörű emlékeinket!
Szeretett iskolánk, elmegyünk innen,
amit itt tanultunk, kincs lesz majd minden.
Megyünk a jövőbe, az ajtó tárva,
csak szívünk szomorú s bús lelkünk árva.
Búcsúzunk, elmegyünk, e méla ünnep
megőrzi majd tisztán ifjú szívünket…
Lejárt a mi időnk, ejtünk sok könnyet,
ballagni, így fénylő szemekkel könnyebb.
Forrás: ballagas.info.hu
Búcsúzunk attól, aki minket
éveken át a jóra intett,
tanított – s védett, hogyha kellett;
így cseperedtünk szíve mellett.
Mennyi apró és nagy viharban
vitt minket féltve, szinte karban;
lelkünket mentve, fedve sokszor
óvott jövendő záporoktól.
Volt otthonunk és legtöbbünknek
anyánk, apánk – ki kísért minket;
de amit ők nem tudtak adni,
azt kaptuk itt nyolc év alatt mi.
Apró gyermekként még remegve
léptünk ebbe az épületbe,
s most úgy megyünk el, hogy az élet
titokból – tiszta törvénnyé lett.
Bárhová nézünk, most már minden
úgy villan vissza szemeinkben,
ahogy hosszú pár éves múltunk
alatt azt itten megtanultuk.
Feledheti anyját a gyermek?
– Álmában új életre kelnek,
s öreg korban is fényben állnak
gesztusai elmúlt szavának.
Épp így mi is már mindenképpen
magunkba zárva, rejtve, szépen
visszük azokat, kik szeretnek,
s emlékét derűs reggeleknek.
S pajzsként emeljük, hogyha zordul
kínoknak kardja ránk csikordul,
mert az a pajzsunk, az a vértünk,
mit itt tanultunk, s végigéltünk.
Forrás: Meglepetésvers.hu
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.
Forrás: Meglepetésvers.hu
1.
Az esztendő ma átbillent az ormán,
lejtője várja: nyári s őszi rét,
és lenn az őszi táj alatt, mogorván
komor vidék: a téli vaksötét.
2.
De láttad-é, ha fogy homálya,
s újból emelkedőre hág?
Március és május csodája
s csodákon túl új csúcsa várja,
s tágul élet, tágul világ.
Forrás: Meglepetésvers.hu
Tavaszutó, nyárelő,
meggyet érlelő,
mézillatú napsugár,
bújj elő!
Tavaszutó, nyárelő,
mézet pergető,
búzasárga napsugár,
bújj elő!
Tavaszutó, nyárelő,
búzát érlelő,
barna bőrű napsugár,
bújj elő!
Tavaszutó, nyárelő,
bőrünk perzselő,
júniusi napsugár,
bújj elő!
Forrás: Meglepetésvers.hu
