https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Cseri Kálmán: Idézet

    „Ősi törekvése az embernek, hogy látni akar és nem hinni.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Makay Ida: Egyszerre feketül el

    Az elboruló kertben,
    ahol már bronzsötétre
    vált a fű napfényzöldje,
    csak hallgatnánk. – Csak lennénk.
    Hallanánk, hogyan halad
    az idő percegése
    fatörzsek kérgében
    és vérköreinkben.
    Néznénk, hogy száll messze az ég,
    míg mindkettőnk szemében
    egyszerre feketül el a Nap.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Makay Ida: Itt vagy egészen

    Szüntelen gyötrő vízió:
    az álom hínáros partján érted hívom
    a sűrűlő sötétet,
    s érted a hajnali fényt is,
    amelyben égsz.
    Itt vagy. Egészen itt.
    És eltűnsz rezgő fényhullámokon,
    mielőtt megérintenélek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Makay Ida: Mintha sohasem

    Lombkoronákon átszűrt fényben,
    nyárég alatt, sugárzó kékben,
    míg pilleszárnyú szél emel.
    Verset, zsolozsmát zsong a tenger.
    Mintha most, itt kezdődne minden.
    Mintha semmi nem múlna el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Makay Ida: Végleges

    Akár egy régvolt csillag,
    az ismeretlen tengerek.
    Legendák. Elmerült korok.
    Úgy vagy messze.
    S éppúgy biztos.
    Mozdíthatatlan.
    Másíthatatlan.
    Végleges.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Vajon hol jár?

    Hiszen ismertétek a mosolyt!
    Fehér és gyapjas bárányka volt,
    nem hasonlított a bivalyfekete
    síráshoz, a cinikus, rókaveres
    kacajhoz sem. Most elveszett.
    Pedig nagyon szerettem, olyan tiszta,
    olyan őszinte, szelíd és meleg
    volt. Most elveszett. S odakünt már
    esteledik, farkasok üvöltenek
    mindenfelé, kísértetek járnak
    a városvégi elhagyott romoknál,
    készülő vihar lengeti a fákat,
    a kapukat is be kell zárni,
    a gyertyákat is meg kell gyújtani.
    Vajon hol jár, hol reszket, milyen
    vadon erdőben béget és sír utánam?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Üzenet, messzire

    Messze vagy, de foglak, elérlek.
    Legázolt kilométereken át
    ágyúk, gépek, villámok kezei
    viszik így, messzi, messziről
    a fényt és halált.

    Féltelek és fölragyogtatlak.
    A szivem fuldokló vihar.
    Vad varázsló, magamat bűvölöm,
    s megdermedek, míg megdermesztelek
    lelkem parancsaival.

    Messze vagy, de én nem eresztlek.
    Vágyaim éhes hadseregek.
    Vannak gépeim: leszögez a fény;
    ami enyém volt, mindig enyém
    és én sohasem feledek.

    Vannak gépeim: ami engem,
    az kell, hogy kössön téged is:
    nem segít szó, könny, semmi dac,
    ahogy enyém voltál, úgy maradsz;
    és üdvözűl, aki hisz.

    Kép, ne mozdúlj! – Ragyogva állsz
    szemeim fényszórója alatt:
    legyőzött kilométereken át
    vakítva hullanak reád
    az örök sugarak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • E. E. Cummings: Magammal cipelem a szívedet

    Magammal cipelem a szívedet (az én szívemben
    cipelem) soha tőle meg nem válok (ahova csak
    megyek te jössz velem; bármit teszek
    azt teszed te is, kedvesem)
    és nem ismerem a félelmet

    a sorsomban (te vagy az én sorsom) nem vágyom
    szebb világot (te vagy az én igaz világom)
    te vagy az kit a hold már réges rég mellém kijelölt
    kit a nap egyszer majd megénekel
    íme a titok mit meg nem osztok senkivel

    (a gyökér gyökere az ég a fa felett hol
    nyüzsög az élet; és magasabbra nyújtózik mint
    hova a lélek vágyni tud és az élet képzelete el nem ér)
    csoda mely csillagokat vezet a végtelen tejúton
    magammal cipelem a szívedet (az én szívemben cipelem)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Ó tiszta csend!

    Hallgass el egy kicsit, te mocskos utcalárma!
    Legyen ablakod, ajtód, a füled is bezárva;
    És állítsd el a rádiót.
    Lelkem, celládba térj s földig zuhanni engedd
    Figyelmed függönyét, úgy ünnepeld a csendet
    És benne minden földi jót.

    Hallgatva ünnepeld csendjét az értelemnek,
    Melyben a gondolat villámai teremnek,
    A zengő percek ihletét,
    Melyben kibomlanak a lélek mérhetetlen
    Arkangyal-szárnyai, s szóban elférhetetlen
    Zenét suhog a szent setét.

    A hallgatást idézd, a szívek drága csendjét,
    Amelyben megfogan a két-malasztú szentség:
    Hűség, barátság, szerelem.
    Ó sírig és síron túl mosolygó szent szövétnek,
    Amely odalent nőttél a lét előtti létnek
    Hangtalan örvényeiben!

    És csukló térdeden imádd a csendek csendjét,
    Amelyben önmagával beszél a Végtelenség,
    A hallhatatlan hallható.
    Térden virraszt az éj és mindeneken csend ül,
    Amikor a magát megtáró Végtelenből
    A föld szívére száll a szó.

    Emlékszel: Hóreben, barlangja odujából
    Milyen borzongva leste a zord Illés, a látó,
    Az Istent, aki elvonul.
    Milyen hiába leste sebes szél viharában,
    A földrengésben is, a tűzben is hiában:
    Suttogó szellőn járt az Úr.

    Gépkattogása közt a rohanó jelennek
    Engedj, ó tiszta csend, csendje a Végtelennek,
    Egy pillanatnyi pihenést.
    Hagymázos homlokom lágy ujjaiddal född el,
    Leheld be lelkemet templomi hűvösöddel:
    Csak az él, aki benned él.

    Csak az él, akiben a lélek tiszta csöndjén
    Némán izzani kezd a titokzatos tömjén
    S füstjén az Angyal megjelen.
    És ámuló szeméről a fátylakat leoldja,
    Az Angyal, az Istennek alázatos heroldja:
    A csend-foganta Kegyelem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Ülünk egymás mellett

    Ülünk egymás mellett a padon.
    Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon.
    Ő nem szól hozzám, és én se szólok néki.
    – Mért kell a csüggedtnek búsan – mégis élni?
    Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme,
    Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke,
    A lelke-szerelme csupán értem ég,
    S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.

    Forrás: Arcanum