Szerző: Mária Németh

  • Romhányi József – Körkérdés kutyákhoz: miért ugatják a teliholdat?

    Magyar kuvasz:
    Úgy tudja, ezt nálunk meg sem engedik?
    Csaholhatom reggelig!
    Magát rosszul informálták, azt hiszem,
    mert ugatni szabad nálunk, csak harapni nem.

    Orosz lajka:
    Hogy ne nőjön! Nincs rá keret.
    Vakkantgatom csak a felet,
    mert látom ám, már mértéktartó.
    Nem nyikkanok, ha már sarló,
    s ha még a kalapács is felkúszna, halkan –
    csóválnám a farkam.

    Német juhász:
    Hogy miért? Kétfelől is meg lesz ugatva,
    mivel keleten kél, és átmegy nyugatra.
    Bőven indokolja mind a két eset,
    hogy átugassanak illetékesek.

    Angol bulldog:
    Ugyan! Sosem ugat egy jól nevelt angol,
    ha éjjel barangol.
    Tudom, honnét valók az ilyen álhírek:
    … írek!

    Ír szetter:
    Őrfalkáink ma még csupán csaholnak,
    de elkapjuk azt a holdat maholnap.
    Ki is sütjük még este
    angolosan véresre…

    Kínai csau-csau:
    Mit teng-leng fenn? Az ellenség kémje!
    Link csel csak. Egy nagy ugrás és vége!

    Svájci bernáthegyi:
    Válaszom nemleges. Félfüllel hallottam
    valami ilyesmit a magas Alpokban.
    Hogy én is ugatnám éjszaka, azt kétlem.
    Esetleg majd egyszer, kényelmesen délben.

    Keverék kiskutyám:
    Holdügyekhez még csak nem is konyítok.
    De mert zavaros az égbolt,
    annyi fent az apró kémhold,
    félelmemben vonyítok.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Károlyi Amy – Ölelés

    Hol rejtezkedett ez a mozdulat,
    ez amphorásan finom, ívelt ölelés?
    Sötét és lágy, mint nyári éjszaka,
    s dobognak benne mind a csillagok.

    Hol rejtezkedett ez a mozdulat,
    ez asszonyosan diadalmas, teljes,
    mint kiszabadult, röppenő madár?

    Micsoda ágban szunnyadt az a rügy,
    miből e nem várt fűzfagally hasadt, –
    mi rugalmas és most született ifjú,
    mint szökőkúton hajnalban a csepp?

    Ki hagyta rám e hajlékony hidat,
    mely magányomból hozzád vezet?
    Egyik pillére az én tenyerem,
    másik pillére a te kezed.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Kamarás Klára – A lánc

    Nem én vagyok a lánc végén az ékszer,
    Mit készítettek hosszú századok.
    A szép jövőre lehunyt szemmel néztem:
    Honnan tudhattam volna, ki vagyok?

    Ma már tudom, de már minden hiába…
    Egekbe vágytam, s űztem álmokat,
    Nem láttam azt, hogy legszebb az egészben:
    Vállalni bátran láncszem voltomat.

    Láncszem vagyok egy hosszú-hosszú láncban.
    Más lesz a kincs, ó jaj, mikor jön el?
    Csak tartsd erősen, csak vigyázva bátran:
    A lánc, a lánc még ne szakadjon el!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Devecseri Gábor – Imátlan ima

    Befejezni a napot szépen,
    bízni az óra örömében,
    az álom hajóján kivárni,
    szeretteinknek jót kívánni,
    élőnek, holtnak, szeretteink
    szeretteinek szép rend szerint,
    örömet kívánni mindahánynak
    (torló percek hullámot hánynak,
    az órák az éjbe ömölnek),
    örömet kívánni az örömnek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István – Esti ima

    Ha nem alszol velem,
    meghalok, úgy hiszem,
    le se hunyom szemem,
    elfog a félelem,
    oly csönd, oly jégverem –
    nagy csönd lesz hirtelen,
    hogy azt is hihetem,
    megállott a szívem,
    s valaki végtelen
    szem néz rám hidegen
    és rezzenéstelen,
    és csak a Nem, a Nem,
    folyik át hűvösen,
    hidegen eremen,
    a semmit nézdelem,
    nézem a semmiben,
    ahogy valamisen
    néz a valamiben
    valami semmisem,
    hát ne hagyj énvelem,
    aludj mindig velem,
    életem életű
    életem élete,
    Egyetlen Kérelem,
    ébredj mindig velem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára – Félálomban

    hol vannak a régi színek,
    meleg barnák, bíborok,
    gyermekkorunk édes íze,
    mesék, álmok, illatok,
    hol van már a tündérkert, hol
    aranyalma ring a fán,
    hol a mesebeli sárkány,
    aki nem is rossz talán,
    lombok árnyán szép királylány
    csókot várva szendereg,
    álmait rég elrabolták,
    feneketlen kútba dobták
    ködös, álmos reggelek,
    hol vannak a fiúk, lányok,
    a sok földi, égi jó,
    szegény Villon se találta,
    hová tűnt a régi hó

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Egymás burkai

    S milyenek vagyunk nektek mi? Ha ti
    burkok, mi nyilván fordítottjai,
    feszültség, bélés, töltés, homorú
    tükrötökben tükrözve domború
    párhuzamosság: a vér s hús szeme,
    a tapintás két gömbfelülete
    egymásra zárúl, s ikertükre, vak
    káprázata visszára látja, vagy
    egyszerre úgy is látja – mit? – magát
    s a másikat: villámtükörcsaták
    gyúlnak a belső éjben, s ez az a
    varázslat, az a geometria,
    amely miatt mint felhő boritasz,
    mint szárnyas égbolt, s ugyanakkor az
    én gyönyöröm is mint teljes burok
    borulhat a tiédre: Itt meg Ott
    nincs többé, s mint a világegyetem,
    csap szét bennünk valami végtelen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fekete István – Nádas

    Aludtál-e már nádtető alatt,
    láttad-e ott, hogy kel fel a nap?
    Hallgattad-e szélben, hogy zsong a nád,
    ha megérinti a virradat?

    Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit?
    Se nádirigót, se kócsagot,
    se a vadrécék kéktükrű szárnyát,
    se víz mélyén rengő csillagot?

    Raktál-e tüzet tavalyi nádból?
    Füstje simogatta arcodat,
    ha felkel a hold, és a lidércfény
    táncol a tündöklő ég alatt?

    Láttál-e ezer szárcsafiókát,
    úszó fészket a nagy vizeken?
    S hallgattad-e ködös hajnalokon
    a vándormadár, hogy mit üzen?

    És nádi széna volt-e a párnád,
    millió béka a muzsikád,
    imbolygó bagoly kedves barátod,
    nyárson sült keszeg a vacsorád?

    Fürödtél-e már csendben és fényben,
    este, ha lobban a néma tűz,
    s a nádas felett átszáll az álom,
    s rádsóhajt lágyan a puha fűz?

    Álmod ha őrzi millió nádszál,
    és tartja feletted az eget,
    neked adja a csillagos békét,
    és megsimogatja szívedet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ernest Hemingway – idézet

    „El kell fogadnod a szívedben zajló változásokat,
    éppúgy, ahogy elfogadod az évszakok váltakozását is.
    S ha egyszer szívedbe költözik a tél,
    próbáld derűs nyugalommal kiböjtölni a tavaszt.”

    Forrás: Ernest Hemingway

  • Johann Wolfgang Goethe – Megbékülés

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    A szenvedély szenvedést hoz! Ki enyhít,
    sajgó szív, ha túlnagy a veszteséged?
    Hol a múlt, s amit túlgyors szárnya elvitt?
    A legszebb is hiába volt a részed!
    Ködös a szellem, a vágy ingva hull szét;
    az érzékekből hogy illan a dús lét!

    De zene zendül, angyalszárnyalással,
    hangját millió hangba szövi bennünk,
    hogy az embert áthassa mély varázzsal,
    s örök szépséggel túlcsordítsa lelkünk:
    szemünk nedves lesz, s felsőbb vágyban érzi,
    hogy kincs a hang s a könny, isteni, égi.

    És könnyül a szív, és hamar belátja,
    hogy él még, dobog, s még vágyik dobogni:
    a túlgazdag ajándékot a hála
    vele szeretné önként viszonozni.
    Így boldogít – bár soha ki ne hűlne! –
    a zene s a szerelem iker üdve!

    Forrás: Lélektől lélekig