Ködfallal vagyok bekerítve most.
Íme, nem tudnak semmit rólam,
se jót, vigat, se panaszost.
Itt megyek én.
Egyik ködtől a másikig,
egyik tócsától másikig.
Ez a fej,
ez a szív,
ez az enyém!
Körmöm magát a ködbe vájja
és együtt futunk ketten, így:
Bolygó lelkem, s atmoszférája.
Mindenki így jár,
ködbeburkoltan, árván, hangtalan;
nem látjuk,
nem értjük egymást:
mert, jaj, mindünknek más világa van! –
Forrás: Lélektől lélekig
Hány csillag ég ki fönn a végtelenben,
S hatalmas hévvel többé nem teremt!
Elhűlt az élet édes forrósága,
Nincs ott egyéb: sötétség, néma csend.
Nem nyit virág, nem hangzik rajta dal.
S mint a halottnak nincs lélegzete:
Szellő se moccan. Minden éjbe hal.
A bús rögöt örök fagy vonja be.
De bár kiégve, bár megfagyva régen:
A szomorú gömb ott bolyong az égen,
Más, boldog, élő csillagok sorában,
Mint egykoron, a hév s erő korában!
Forog, forog, hurcolván azt a fényt,
Amit hő napja hullájára hint.
Forog, forog… Csak gördül, csak kering,
A mindenség élő-halottjaként!…
Ó hány ember van, akiből kilobbant
Mindaz, mi egykor alkotó elem,
Hév, szenvedély volt! Minden oda van már:
Lelkesedés, hit, eszmény, szerelem,
Vágy és öröm… édes megindulás,
Szent érzések túláradtán a könny,
Szemünknek gyöngye!… S nincsen benne más,
Csak változatlan, fásult, bús közöny,
Unott, rideg kopárság, rémes űr!…
És mégis él, mégis szünetlenül
Jár-kel, bolyong. Találkozol vele,
Rád néz s nem csap meg a halál szele.
A pezsgő létben – meg van fagyva bár –
Mint önmagának temetője jár.
Kívül ragyog… belül örök setét.
Hurcolja folyvást meghalt életét!
Forrás: Lélektől lélekig
Láttam Uram, a hegyeidet
S olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
Odatenném a szívemet,
De apró szívem hogy tetszene néked?
Roppant hegyeid dobogásában
Elvész ő gyönge dadogása
S ágyam alatt hál meg a bánat:
Mért nem tudom hát sokkal szebben?
Mint a hegyek és mint a füvek
Szívükben szép zöld tüzek égnek
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott állsz az útjuk végén –
Meg nem zavarlak, én Uram,
Elnézel kis virágaink fölött.
Forrás: Lélektől lélekig
Minden lélekzetvétel megsebez,
és leterít valahány szívverés.
Különös, hogy a tenger halhatatlan,
holott minden hulláma végítélet.
Hogyan is igazítja sorsát,
az öröklétet, Isten, a teremtés
mindörökre veszendő mezejében?
Mint a füvek lemondó élete,
mint a halandók egy-egy szívütése,
olyan lehet végülis a dicsőség,
Isten nyugalmas boldogsága.
Forrás: Lélektől lélekig
„… a boldogtalanság sohasem a nélkülözésből, hanem a nagy bőségből ered.”
Forrás: Lélektől lélekig
A kancsó csókjáról
méláz a pohár szája,
s a langyos láng fölé
fut az edények lába.
A zsíros arcokon
ablak-szűrte alkonyok,
s a bíborszín róluk
a mély-tányérba csorog.
A szomszéd kérnényből
fáinkra folyik a füst.
A hold pengéje még
hüvelyébe bújt ezüst.
A jámbor, jó tyúkok
az akácágra ülnek.
A csillag-sarkantyúk
még messze hegedűlnek.
Kinn a macska száján
egy cserebogár ropog.
A kék alkony keze
az ajtó szárnyán kopog,
s míg homálya lágyan
langyos vacsorára nyit,
sercenve gyújtják meg
az olajosmécs belit.
Forrás: Lélektől lélekig
Kis vendéglő a nagy hegyek között.
Minden békesség ideköltözött.
A kályha vasán párologva forr
a fűszeres és cukros, sárga bor.
Az asztalon sült. Ízletes falat.
Míg falatozom, nézem a falat:
a falusias, vén, meszelt, meleg
falon két ócska festmény díszeleg.
Két furcsa kép. Gyerekes, primitív,
kúszán felmázolt. De van benne szív.
Az egyiken két ferde ház előtt,
napfényes, zöld, májusi délelőtt
pocsolyán uszkál négy fehér kacsa,
arannyal éke tolluk pamacsa.
A másik képen tágas hómező,
a hó kavargó, sűrűn pelyhező
s két tömzsi állat nyargalászva von
egy karcsú szánt a süppedő havon,
– a két ficamlott, kedvesen suta
állat félig ló, félig őz-suta.
Míg a vaskályhán gőzölve forr
a fűszeres-illatú, sárga bor
s a macska nesztelenül lépeget,
nézegetem a csacsi képeket.
S eszembe jut, hogy egyszer kisgyerek
koromban, künt az égszínkék, kerek
pocsolyában, májusi délelőtt
négy kacsa uszkált a házunk előtt,
én hevertem a pázsiton hanyatt
és bámultam a festett aranyat
új meséskönyvem színes födelén,
egy kishercegnő koronás fején,
ki szánkán szállt a hómezőn haránt,
– két rénszarvas röpítette a szánt.
…Esik a hó. A kocsmáros köhög.
Poharamban forró bor gőzölög,
az óra lassan üti a hatot
s álmos vagyok és roppant meghatott.
Forrás: Lélektől lélekig
“Költő vagy” – szól s komolyan néz reám
hatéves szemmel – leányunokám.
“Láttam: vers volt a gépeden ma. Nem?”
Eltűnődöm minősítésemen.
Költő? Poéta?… Költő Dante volt,
Petőfi és egy sor jövő-herold,
kik jártak fenn az embercsúcsokon,
s lelkük titánokéval volt rokon.
S eszembe jut egy régi ismerős,
borzolt-hajú, ifjú vidéki hős,
ki, ha kimondta hangzatos nevét,
még hozzátette németül: Poet.
Az öntudattal csengő szó hatott:
mosolyogtatott és mulattatott…
A titulusa nem nekem való.
Ember voltam, remegő, daloló.
Forrás: Lélektől lélekig
Ne adj igazat.
Neked túlsokba kerül;
nekem meg épp van.
Forrás: Lélektől lélekig
Nagy tengerek mély csöndje van velem.
Pihennek a szerelmi sóhajok.
A tenger azért tenger és ragyog!
Némult a harcok harsogása is,
Alusznak mind a rontó csapatok,
De kardjuk azért acél és ragyog!
És hervatag hajamban a babér
És virágaim is elhervadók,
De volt babérom, rózsám s még vagyok!
Szerelem, harc és élet csöndje ez!
Valaki néma lesz, hideg, halott,
De egyszer harcos volt és hárfa volt!
Forrás: Lélektől lélekig
