Szerző: Mária Németh

  • Baranyi Ferenc: Már reggel volt

    Csak azt utáltam mindig én: az ábránd
    tűnte után a reggel szabta mércét,
    midőn az éjjel még vakon kívánt lányt
    elemzi már a józanult öt érzék.

    Az orr, mely parfőm-mámorban bolondmód
    mulatozott – most érzi a megizzadt
    bőr sós szagát, s az édesnek szokott csók
    dohánymart ajkakon keserű ízt kap.

    A bársonyosnak érzett bőrön ekkor
    szemölcsöket fedez fel a tapintás,
    az ébredő fül csöng az ámulattól,
    mert úgy szuszog a tündérlányka, mint más.

    Egy éjen át volt táplálék a szemnek
    a szép ívű nyak, büszke hajlatával,
    most álmosan ítéli görbületnek
    a pillantás, mit teljes éjen át falt.

    Én reggel mérem önmagam szerelmét,
    csak az marad, ki csömörömön átvisz,
    ki túléli a macskajajra eszmélt
    érzékek éles rosszindulatát is.

    …Akit szerettem, annak tiszta bőre
    kaola-illatot lehelt ki rám és
    – míg válla hajlatát karom befödte –
    olyan volt az ő csókja, mint a nádméz,

    már reggel volt, mégis – repesve szállván –
    a kedvem újra mámorig szökött föl,
    mert oly szép volt a lány feje a párnán,
    hogy – istenemre – sírtam az örömtől.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Guillaume Apollinaire: Madeleine-hez

    Úgy szorítom magamhoz emlékedet mint egy igazi testet
    És amit kezem szépségedből majd valóban megragadhat
    Az amit talán valóban megragadhat egyszer belőle
    Valóságosabb lesz-e vajon
    Mert hiszen mit is lehet megragadni a tavasz varázslatából
    Az ami belőle miénk lehet nem még kevésbé valóságos
    Nem még tűnékenyebb-e mint az emlék
    De a lélek messziről is meg tudja ragadni a lelket
    Még mélyebben és teljesebben is
    Mint a test amely testet ölel
    Az én emlékem előttem olyan mint a Teremtés képe lehetett
    Isten előtt a hetedik napon
    Madeleine én drága alkotásom
    Akit oly meglepetésszerűen hoztam a világra
    Második születésed
    Nizza Les Arcs Toulon Marseille Prunay Wez Thuizy Courmelois
    Beaumont-sur-Vesle
    Nagy-Mourmelon Cuperly Laval St-Jean-sur-Tourbe Les Mesnil Hurlus
    Pethes les Hurlus Algir Oran
    És csodállak én alkotásom
    Olyanok vagyunk egymásnak mint a nagyon távoli csillagok
    Amelyek elküldik egymásnak fényüket
    Emlékszel-e
    Hogy járt
    Házról házra a szívem mint a koldus
    S te olyan alamizsnát adtál amely gazdaggá tett örökre
    Mikor fényesíthetem ki csizmámat
    A nagy lovaglásra
    Amely újra hozzád repít
    S te várni fogsz ujjadon
    A szegény kis alumínium-gyűrűkkel amelyek sápadtak mint a távollét
    S gyöngédek mint az emlék
    Szerelmünk fémje fém amely a hajnalhoz hasonlít
    Ó Betűk drága betűk
    Kik az én betűimre vártok
    Nincs drágább örömöm
    Mint lesni a nagy síkon ahol tátongó vágyak a lövészárkok
    A sápatag fehér lövészárkok
    Lesni a postakiosztó érkezését
    Légyrajok kelnek a nyomában
    Az ellenség amely meg akarja akadályozni jövetelét
    S ahogy olvaslak egyszeriben
    Végtelen zarándokútra indulok veled
    Magunk vagyunk
    S én neked dalolok szabadon és vidáman
    S csak a te tiszta hangod válaszol nekem
    Ideje volna már ez összhangnak kiszállni
    E szegény esztendők vérhabos tengerére
    Hol a nappal cudar ahol a nap a seb
    Amelyen elfolyik a világ élete
    Ideje volna már indulni Madeleine-em

    Somlyó György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Csoda

    A zingarói kék öbölben
    sokáig nézte arca mását,
    az elképesztő fényözön sem
    győzhette le a ragyogását.

    Megállt egy izzó sziklaszirten,
    tenger előtte és mögötte.
    Tetszéssel nézte őt az Isten –
    büszkébb volt rá, mint az öbölre.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Tosca

    Bár ő is tudta Angelotti rejtek-
    helyét s megmondta rögtön Scarpiának,
    mikor a vallató a foglyul ejtett
    festőbe tépett, mint veszett vadállat:

    ő mégsem áruló. Az ideálért
    feladott egy közömbös ismeretlent.
    (Egy művésznő amúgy csak festve lát vért,
    s hiába jár áldozni, gyónni – nem szent.)

    Mindig így élt: esendően s szeretve.
    Nem konspirált, nem vitte rá a lelke,
    de kést fogott a döntő pillanatban.

    Mert alkalom szüli – akár a tolvajt –
    a hőst is: szégyen és nem fájdalom hajt
    emberré lenni minket, hogyha baj van.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyóni Géza: Menekülés

    Első szeretőm: a szomoruság,

    Akihez egyszer hűtelen lettem,

    Most visszatér

    És visszakéri pünkösdi kedvem.

    Sápadt asszonyom fekete leplét,

    Amibe síró szivem takartam,

    Lebbenni látom

    És elsápasztja mosolygó ajkam.

    Ó régi, régi a mi szerelmünk,

    Víg bálakon és hűs templomokban

    Egymásé voltunk.

    Sosem szerette senkise jobban.

    S egy sötét este mégis elhagytam.

    Ragyogó, vidám asszonyhoz szöktem.

    Azóta keres,

    Azóta futok előle a ködben.

    Kis gyáva gyermek, ó hogy szaladtam.

    Jaj, vissza-visszanézni se mertem.

    Mindjárt utólér,

    Fekete leple suhog megettem.

    Ha most a kezem valaki fogná.

    Messze a tisztás, a napos, a fényes.

    De odaérnénk,

    Ha szivem fogná, édesem, édes.

    Ha szivem fogná… Erdőben, ködben

    Futok halálig, futok lihegve.

    S jaj, ha megállok,

    Megöl és betakar fekete leple.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Czóbel Minka: Ultima ratio

    Hogy mért hervadnak a virágok? –

    Ne kivánj többet, mint egy álmot,

    Az álom élet édessége:

    A boldogság, a csend, a béke.

    Hogy mért magányos minden lélek? –

    Szived álmát ki érthetné meg!…

    Mit láthatnál az izzó napban???

    Örök, szent, a változhatatlan.

    Szellőre megmozdúl a lég is. –

    Te élsz, s boldog vagy még is, még is,

    Hisz’ elkisér fanyar magányba

    Lelked átlátszó, fehér álma.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Bajza József: Vándor alkonydala

    Csüggedezve inganak

    A kifáradt láb-inak;

    Esthomály borong utamra,

    Szállnak a fény bájai;

    Idvezllek, ti béke honja,

    Gyászfenyűk magányai!

    Puszta tér vadonjain

    Hagytak útitársaim;

    A korányi bíbor égben

    Fenn ragyogló istenek:

    Kény, dicsőség és szerencse

    Fellegekben tűntenek.

    S mint sötétes éjjelen

    Bolyg a sajka fénytelen,

    Úgy bolygék magamra hagyva

    Hozzád, csendes ősi hon!

    S boldog én már megpihenni

    Itt fogok nyugpartidon.

    Küzdjetek ti, küzdjetek,

    Szélvész-hányta tengerek

    Örvényin, villám s habokkal,

    Bájremények csolnakán:

    E sötét partnál kiköttök

    Majd a hosszas út után.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Tóth Árpád: Vergődni mindhalálig…

    Vergődni mindhalálig,

    Vágyódni mindhalálig,

    Violás pirkadattól

    Rozsdás alkonyodásig,

    Zsenge leánykaroktól

    Vén kéj fojtó karjáig,

    Be sokat fáj az ember,

    Amíg lassan elvásik.

    És mégse elég, mégse,

    Mindig egyre több kéne,

    Szomjas a keserű száj

    Valami csuda mézre,

    Karunk ölelő görcse

    Csak nem tud elzsibbadni,

    Új istennek, ördögnek

    Vágyunk parolát adni,

    S nagy boldogtalanságunk

    Csak nem tud lelohadni…

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Radnóti Miklós: Írás közben

    Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így,

    ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít

    e forduló világ és az ordas emberek.

    Virágszülőként kezdtem én el, de fegyverek

    között neveltek engem gyilkosok s megszoktam

    rég a harcot itt és gyáván sosem futottam.

    Igaz, jó szerteütni néha, de békében

    élni is szép lenne már s írni példaképen.

    Bíztatnom kell magam, hogy el ne bujdokoljak,

    mert jó lenne messze és műhelyben élni csak.

    Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel

    s egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Petőfi Sándor: Sors, nyiss nekem tért…

    Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek

    Az emberiségért valamit!

    Ne hamvadjon ki haszon nélkűl e

    Nemes láng, amely ugy hevit.

    Láng van szivemben, égbül-eredt láng,

    Fölforraló minden csepp vért;

    Minden sziv-ütésem egy imádság

    A világ boldogságaért.

    Oh vajha nemcsak üres beszéddel,

    De tettel mondhatnám el ezt!

    Legyen bár tettemért a díj egy

    Uj Golgotán egy új kereszt!

    Meghalni az emberiség javáért,

    Mily boldog, milyen szép halál!

    Szebb s boldogitóbb egy hasztalan élet

    Minden kéjmámorainál.

    Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg,

    Ily szentül!… s én elkészitem

    Saját kezemmel azon keresztfát,

    Amelyre fölfeszíttetem.

    Pest, 1846. április 24–30.

    Forrás: Vers mindenkinek