„Vannak ilyen szédülésszerű pillanatok az életben,
mikor az ember tisztábban lát mindent, érzi erejét,
a lehetőségeket, látja azt, amihez eddig gyáva volt,
vagy gyönge. Ezek az élet változásainak pillanatai.
Átmenet nélkül érkezik az ilyesmi, mint a halál vagy
a megtérés…”
Forrás: Lélektől lélekig
Előttem van, még ma is tisztán látom
milyen is volt az egykori gyerek,
ki a határban, vékony fényzsinóron
sárkányfelhőt szélnek elengedett.
A felnőtt hiszi, hogy boldog a gyermek,
mert minden felnőtt kicsit ostoba,
azzá teszi sürgető évek, tervek,
tévutak, ráncok kenyérgond-hona.
Múltban, tudásban ott a szomorúság.
Iskolapadhoz leláncolt rabok
fájdalma jajdul nagy tavaszhajókon,
míg nyárig szállnak vágyak, illatok,
de a nyár is, ha csillog összetörten,
nem önmaga: egy-egy darabka nyár
színlel színeket, s egy-egy fecskeívet
el-, s visszadob a túl forró határ.
A messzi tó, az szép volt, mert varázsolt
fehér hullámot, mely kinyílt virág,
s míg szirma hull haragdús pillanatra,
meghajol, hajlong, ezüstzöld a nád.
A kertek? Bennük felnőtt jött, vigyázó
árgus szemekkel, s mit tett a gyerek?
Játékot mímelt ég-üvegcseréppel,
s becsapta a hajszolt felnőtteket,
akik hitték: mit sem hall a valóból,
mit súgott olykor ijedt árnyú fa,
hogy rossz utakra tévedt fent a csillag,
s legbelül vérzik piros önmaga.
Ó, gyermekkor! Esték a hósüvegben.
Hidegben tűzcsók. Egy-egy szó, meleg.
Nem felejtem a jót, vajaskenyérrel.
– s mennyi a rossz, mit nem felejthetek!
Verekedők. Indulatok. Butító
háborúból jött furcsa nemzedék
gyermekei közt csak bezárt-magamban
hallgathattam mélyre rejtett zenét.
Mégis, amíg a félelmet tanultam,
megtanultam végül nem félni már,
ha nyárfa sóhajt, s körülvesz magányos,
zörgő, ijesztő, madárnincs-határ.
Megtanultam: bár nincs út sehová sem,
s minden fényesben fénytelen ragyog,
mégis, a szív, ha tényleg az, megőrzi
múltját, vérző, piros csillagait.
Forrás: Lélektől lélekig
A nyár, a telihold, s a többi. Ismerős
díszlet. (talán a Rómeóból?) Ám a hős
nincs a színen, idegen statiszták
ölelik át helyette Júliát.
A kert, a víz, az illatok. Tökéletes
a látszat, de a hősnő mellett mit keres
egy másik darabból egy másik színész?
Miféle posztmodern a rendezés?
A csönd, a csillagok… de megbocsátható
ilyen szerepzavar? Más arc lebeg a tó
tükrén, mit vársz, s mindez a rendező
szerint egy módon értelmezhető:
A viszony él, noha a szerep elenyész.
(Marad a fénytechnikus meg néhány zenész.)
Rómeó halott, szétszórták porát,
valaki kell szeretni Júliát.
Forrás: Lélektől lélekig
a hangok illata
az illatok íze
az ízek színe
a színek hangja
a hangok íze
az ízek illata
az illatok színe
a színek íze
az ízek hangja
a hangok színe
a színek illata
az illatok hangja
Forrás: Lélektől lélekig
Minek bántottad? Rosszul tetted.
Keservesen fogod megbánni.
A szép pillangót leütötted.
Virágoknak volt a bolondja,
azt hitte, hogy te is virág vagy,
körülkeringett hát rajongva.
Szép volt aranyos tündöklése,
szép voltál az aranykörökkel,
de te nem hagytad élni mégse.
Te a pillangót leütötted.
Most már ki fog köröket írni,
aranyköröket körülötted?
Körüllebeg majd új imádat,
de aranypillangó csak egy volt,
csak ő gyújthatta glóriádat.
Neki már vége, szárnya csorba,
búcsúzik egy utolsó körrel,
aztán lábadhoz hull, a porba.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy fának dőlve, elmélázva néztük
A vérvörösen leszálló napot.
Oly szép volt, midőn süllyedő korongja
Mindig vörösebb színt kapott.
“Nézd a napot, nézd” – mondtad elmerülve –
“Olyan mint egy narancs, ugye olyan?”
Én nem feleltem, csak néztem a napba,
Borongó arccal, komoran.
Eszembe jutott akkor hirtelen, hogy
Mennyivel boldogabb is vagy te, lám:
Gyermeklélekkel te narancsnak nézted,
S én vérző szívnek gondolám…
Forrás: Lélektől lélekig
Legszebb dalomat akkor írtam én meg,
Amikor először megláttalak
S örök raboddá lett e szív, e lélek
Egy röpke, tűnő pillanat alatt.
Egy dalt akartam hozzád írni nyomban,
Egy dalt, amelyben minden benn legyen:
A vágy, amelytől szívem félve dobban,
Rajongás, hév, imádat, szerelem.
Töprengtem órákhosszat – de hiába.
Sehogyse ment. Zavaros volt fejem.
Oly nyugtalan voltam s oly kába, kába;
Forgott, keringett a világ velem.
“Szeretlek” – ezt vetettem csak papírra,
Töprengtem bár soká, soká nagyon.
Ez egy szó volt a tiszta lapra írva…
Ez egy szó volt az én legszebb dalom.
Forrás: Lélektől lélekig
Egyedül ülök a szobában,
A gyertya sárga fénye mellett…
A bús magányban eltűnődöm
A légbefoszlott szép időkön,
Mik elrepültek, mint lehelet…
Elnézem a gyertyát merengve,
Körötte annyi pille repked.
Epedve körülszálldogálják,
Körülrajongják sárga lángját,
Zümmögve néki hő szerelmet.
Így voltam én is hajdanában,
Amint e sok kis éji lepke;
Így, így rajongtam Ő körüle.
Csak látásának is örülve,
Így vágytam őt, kínban epedve…
– – Egy percegés… egy pille szárnyát
Elkapta most a gyertya lángja!
Szegényke nem állhatva ellent,
A lánghoz nagyon is közel ment
És most lehull a föld porába..
Forrás: Lélektől lélekig
Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.
Miatta nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli.
S mert a nemzetekből a szellem
nem facsar nedves jajokat,
hát új gyalázat egymás ellen
serkenti föl a fajokat.
Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll –
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.
Lógatják szárnyuk az ínségnek
gombostűjére szúrt nyarak.
Bemásszák lelkünket a gépek,
mint aluvót a bogarak.
Belsőnk odvába bútt a hálás
hűség, a könny lángba pereg –
űzi egymást a bosszúállás
vágya s a lelkiismeret.
S mint a sakál, mely csillagoknak
fordul kihányni hangjait,
egünkre, hol kínok ragyognak,
a költő hasztalan vonít…
Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
vastőrökül köröskörül
hányszor lelkembe vagytok szúrva –
(itt csak meghalni sikerül.)
S mégis bízom. Könnyezve intlek,
szép jövőnk, ne légy ily sivár!…
Bízom, hisz mint elődeinket,
karóba nem húznak ma már.
Majd a szabadság békessége
is eljön, finomúl a kín –
s minket is elfelednek végre
lugasok csendes árnyain.
1937. január
Forrás: Lélektől lélekig
Légy tenger, én a holdfény
fehér árboca leszek,
s az első este szerelme.
Gyöngédség leszek játékod homokjában,
fül emlékeid algái közt,
tenger,
kagyló, beszédre, csöndre,
madár, válaszul,
tenger,
első megadásod lélegzete,
első érintésed kék virága.
Légy tenger, én a holdfény
fehér árboca leszek,
és minden este szerelme.
Égő szád szomja leszek
és nagy vízcsepp,
tenger,
torok leszek fehér nyakadon,
rózsa válladon,
tenger,
seb leszek és kiáltás a sebedből
a csillagok magas hideg tüzéhez.
S aztán
tenger leszek én, s te a fájdalom
fekete árboca,
s utolsó este szerelme.
Lator László fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
