Majd ismét megszületek, mint kőtömb,
s téged foglak még akkor is szeretni, asszony.
Majd ismét megszületek, mint szellő,
s téged foglak még akkor is szeretni, asszony.
Majd ismét megszületek, mint hullám,
s téged foglak még akkor is szeretni, asszony.
Majd ismét megszületek, mint tűzvész,
s téged foglak még akkor is szeretni, asszony.
Majd ismét megszületek, mint ember,
s téged foglak még akkor is szeretni, asszony.
(Végh György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Philip Roth-nak
Az arcát én nem ismerem,
Nagyságos Úr, csak szép kezét,
Tudom virágot félve tép,
sóhajt, gyengéden megkötöz.
Most félrelép. Hát istenem!
A stílusával átkarol,
Míg más csupán ötöl-hatol,
Ön a lényeg fölött köröz.
Fogalmam sincs, milyen, ha kér.
Farmert visel? Vagy tweed zakót?
Kedvenc étke? Lazac? Spenót?
Szerelmes férj? Netán facér?
A könyv felénél tartok épp.
A kétszázadik oldalon.
Magával lenni jó nagyon!
Magával lenni jó nagyon!
Benned született dal vagyok,
Megénekeltél engem.
Újra születek benned,
Újra születni jöttem,
Szüless újra bennem.
Tárd ki, csak tárd ki
A lelked,
Hald meg a dalt, mely
Benned született meg
Bennem született dal lehetsz,
Megénekellek téged
Újra születhetsz bennem,
Újra születni jöttél,
Újra születek benned.
Tárom, csak tárom
A lelkem,
Hallom a dalt, mely
Bennem született meg
Forrás: Lélektől lélekig
Vadló ha száguld a szélben
hullámzón lobog sörénye
patája hangosan dobban
felszabadult nyerítése
Patak ha zúdul a hegyről
ki fékezhetné folyását
tükrében napkorong csillan
ki törné meg ragyogását
Szemednek fénye ha izzik
elhamvaszt minden sötétet
fáradó lelkemnek mindig
te nyújtasz jó menedéket
Örvénylő viharok dúlnak
hegyek közt, amerre járok
utak után nyugovást csak
ölelésedben találok
Karod óvó kosarában
enyhül bús szívem fájdalma
homlokom válladra hajtom
s hajtod homlokod vállamra
Forrás: Lélektől lélekig
Engedd, hogy az inged alá
könnyű szél befújjon
Hajad hosszú fürtjei közt
játékosan bújjon
Engedd, hegyi patak vize
arcod megsimítsa
Mélyről bukkant hűvösével
lelked szomját oltsa
Engedd kelő Nap korongját
szemedben csillanni
Tüzesedő vörös fényét
véredbe olvadni
Engedd, hogy a föld alattad
támaszod lehessen
Lábad hóban, selymes fűben
útjára mehessen
Engedd magad friss erdőben
szűz ösvényen járni
Nem gondolni semmire sem
semmire sem várni
Engedd, szikla repedésén
ujjad mohát érjen
Szemlélni csak a világot
s hagyni, hadd történjen
Forrás: Lélektől lélekig
„Ha rokon a lelkünk, kell, hogy összetalálkozzunk.”
Forrás: Lélektől lélekig
„Ha valahányszor, amikor mosolyt csaltál az arcomra,
a kezembe kaphattam volna egy csillagot,
már az egész esti égbolt a tenyeremben lenne.”
Forrás: Lélektől lélekig
Most egy kicsit
elhalkult minden;
fákon a lombok friss nesze,
ablakon a zápor permete,
madarak hangja fátyolos lett,
elhallgatott a tücsök-ének.
Most egy kicsit
minden céltalan lett;
a “valami szépre váró”
reggeli ébredések,
a felhőket figyelni,
hisz te is ezeket nézed,
szél tenyerébe temetni arcom,
mert a hűvösét te is érzed.
Most egy kicsit
minden megfakult;
fölöttem félig-nyílt szemmel
közömbös csillagok,
sápadt és gyorsan tűnő a holdkaréj,
s alig fényesebbek a nappalok,
nincs kedvük tündökölni.
Te nem vagy itt.
Az idő fáradt bogárlábakon vánszorog.
Forrás: Lélektől lélekig
Öregedőben a szív egyre várja,
hogy valami kimondhatatlan,
szem és homlok mögötti virradatban
kezdődjék ég és föld színváltozása,
s éjek, napok titkukról valljanak.
Lassan száll fel a fakó boltozatra
az elmosódott, lomha nap,
s lenn a lapályra sárga fényt vet.
Bozótosukban kushadnak az évek,
s falánk vadállatarcuk eltakarják.
A fölrepedt föld gyűrődéseit
a sugarak mint hogyha kivasalnák.
Az idő nagy békességben telik.
Forrás: Lélektől lélekig
