Kakas kukorít, hajnal kivirít,
a réti rigó dala röppen,
arany-bivalyok gerince ragyog
márvány-eres égi ködökben.
Ma ládd: a hímes föld, láng-habos ég
csak láz-tünemény, csak híg buborék,
széthull, tenyeredbe csöppen.
A lábadon itt topánka szorít:
ez a föld! a gyökér-ölű erdő!
a homlokodon kék pántlika fon:
ez a menny! a fejedre tekergő!
és közbül a szív, a kalitka-madár,
kit féltésed vasrácsa bezár:
ha elszáll, vissza sosem jő.
Áll a boglya, állok rajta.
Most hegyezem. Villavégről
adogatják fel a szénát.
Messze látok a hegyéről.
Látom innen Mízestallót.
Erről rajta a Nyeste-rét.
Az a sok fa: a Pecsovics
kastély volt, a láng vesse szét.
Ott szolgáltam s jó húsz évig
hallgattam, hogy zongorázták
az idegen nótákat, kik
farukon a selymet rázták.
Ó, a sárgahajú népség
dombolt bizony. Százan nyűttünk.
Úgy koptunk, mint az ekevas,
s éjből csak éjbe merűltünk…
Azóta őszök tűntek el,
és sok könnyek, sok sírások.
S eltűntek az idők habján
mind a zongorás sírásók.
Kerül e föld mienk most már.
Ez is, ahol boglyat rakunk.
S bárki legyen, ki perelné,
meghal. De mink meg nem halunk.
Az élet nekünk is élet!
Nem húzunk többé szekeret
másoknak, ha tetszik, ha nem.
Kezünk a kaszán enyeleg…
Áll a boglya, állok rajta.
Alkonyodik. Az ég ragyog.
Mindjárt megyünk hazafelé.
Előttünk a csillagok.
Neked…
Szombat van, és én a péntekbe vágyom,
a dajkáló napfény
simít egyet ősz-sárga ruhámon;
a Moszkva téren sodor a tömeg, s csodálom
hogy másnak ez a nap is örömet lobbanthat… –
fejem fölött a balkon-ajtók tétlenül kinyílnak…
Lépdelek szégyenkezve,
– az irigység nem szokásom –
gondolatban azokat az ajtókat gondosan bezárom,
nem ér el hozzám már a térnek démoni zöreje:
szélvert falevéllel terhes és szederjes lett már
ez az átkozott – és hűvös szombat este.
Nem kérdezi senki sem,
hogy élni – nélküled – van-e éppen kedvem,
és szabad-e a percről percre omló napok között
gyötrőn várni – egy új pénteket epedve…?
Válasz nincs – de én tudom, mit kell tennem –
szeretnem kell, még ha most el is múlt:
azt a péntek estem;
jön majd újabb, talán még szebb
hétfő vagy csütörtök – én itt várok, hallgatag,
és gyöngyszín emlékeket őrzök.
…olykor kapok ám apró, meghitt jeleket,
melyek parázslók, évődők és roppant kedvesek –
ekkor égig lebben szívemről a sűrű, nyurga füst,
s a kormos üvegen át is látom: e jel színezüst.
Ölbe vesz a kék remény, elém új utakat festve,
bár tudom, törékeny és csalóka ez,
mint fellegekig szálló, színes körhinta
egy csöpp faluban, este…
Szinte látom, ahogy mosolyogsz,
hát megnyugszom
magamhoz ölelve több ezernyi kincset,
– és bölcsen, mélyen elrejtem magamban
az összes fájó nincset.
„Legyen kőtáblád vagy jegyzőkönyved, melyet éjjel-nappal veled hordozz, melyre, ha mi olyas dolog eszedbe jut éjszaka, jegyezd le és reggel ágyadból felkelvén, írd jobban le, hasonlóképpen, ha erdőn, mezőn jársz is.”
Apáczai Csere János
Úgy tégy, mintha örökig élnél,
úgy folytasd minden dolgodat,
mintha már semmitől se félnél,
az elmúlás se riogat…
Mert nem lehet fölérni ésszel,
hogy jön a Perc!
s mindent bevégzel…
megszűnsz létezni,
nem leszel!
Mintha sose lettél volna…
s ez lenne minden élők sorsa?!
Ne gondolj erre,
nem szabad!
Csak folytasd minden dolgodat.
Úgy tégy, mintha örökig élnél!
Hinned is kell, hogy így igaz!
Megérik majd munkád gyümölcse,
kertedből kipusztul a gaz…
Teremtő zápor hull a földre,
jogod van fényre
és örömre…
minden megérik, teljesül
a földön és a föld körül…
Ember és világegyetem
egy véghetetlen értelem…
Mondom magamnak vigaszul,
mert égek olthatatlanul…
s ha kérded tőlem:
mi a végcél?!
Folytasd, mintha örökig élnél!
„A cselekvéshez nem tudásra van szükség. Hitre. Elsősorban hitre. Tántorítatlan hitre, hogy amit teszünk, az jó. A tudás kétkedést szül.”
Simonyi Károly
Amikor a dübörgő tenger
sápasztja arcunk és kezünk,
evezz! –
e villámló világban
fennmaradunk, ha evezünk.
Megigézett homokszemekből
nem villan biztos part elénk.
Féktelen örvénylő vizekben
ne mondj imát – nem ad reményt.
Nem győzi le imád a tengert,
nem úszhatod meg szárazon.
Evezz! –
e villámló világban
számunkra nincs más oltalom.
Nem tudsz te a világ kedvére tenni:
bár jó vagy, és erényed is ezernyi,
azt várja, hogy kezes légy, senki-semmi!
Kosztolányi Dezső fordítása
A hang, mely sípol, fütyül és recseg,
szétvetve már-már e szűk ládikót:
egy vajúdó csillag szívhangja ez –
el-elmosódik, mint foszló sikoly.
Mennyi zörej e vérző csillagon!
Extraszisztolés, kancsító zenék!
Morajlik a szó: tenger, monoton,
sodorja az ember üzenetét!
Ha lüktetne légkörünkön kívül,
más csillag földjén, rokon-értelem:
rólunk ez vajon mit venne hírül,
míg aritmiánk zúg az éteren?
Megérezné-e kínunkat-bajunkat,
s hogy embernek lennünk milyen nehéz?
Hogy milyen vágyva keressük az utat,
s hányszor becsapott már a szív s az ész?
Megértené-e szomjunk olthatatlan
égését s azt, hogy: mégis, mindig újra –
tűnő tettekben és szálló szavakban
a földlakó a harcot meg nem unja?
Kihallaná a kakofóniából
az erősödő, bátor dallamot,
melyből bolygónk nemesebb lelke lángol, –
s megfényesednek a sötét napok?
Vagy csak lázat sejtene, szenvedélyek
crescendóját, elemésztő tüzet?
S nem tudná meg, hogy ez a földi élet
valami mást, nagyobbat is üzent!
És ha ez most komoly, ha tényleg ez lesz,
amit a sűrülő
jelek, bár kétesen, előlegeznek,
egyértelmű idő?
Ha a lehetséges világra dől, ha
kimoccantva a kő
jelen, ezer fakó lábán alóla
félmult nyüzsög elő,
mi eddig fojtva lappangott, de hatni,
jelezni így se szűnt –
ha az áttételes pokol helyett mi
kapunk most egyszerűt?
Sopánkodtunk elég soká: időnkül
ezt kaptuk, léttelen
tengődni benne – és ha most fejünkre csőstül
tömör történelem
zuhog, ha a sűrű panasz-vetésre
most érik meg kaján
termés, mikor unalmam vakmerése
többé dehogy kíván
felpörgetett időt, veszélyt a kinti-benti
depresszió helyett?
Értéktelent ki fél kockára tenni?
De most, mikor veled
tőled, neked – mikor orsóvá gombolyodva
ha tartasz s tartalak,
s ha tudnám, tartalak megint, és újra, s újra,
bánnám is én, ha csak
ez jutna, ez a langyos fél-éber fél-élet,
kiegyeznék vele.
Engem ördög visz, hát visz, de téged –
téged féltelek.
