Midőn az est, e lágyan takaró fekete, síma bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatossan, hogy minden füszál lágy leple alatt egyenessen áll és nem kap a virágok szirma ráncot s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot és úgy pihennek e lepelnek árnyán, e könnyü, síma, bársonyos lepelnek, hogy nem is érzik e lepelt tehernek: olyankor bárhol járj a nagyvilágban, vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban, vagy kávéházban bámészan vigyázd, hogy gyujtják sorban a napfényü gázt; vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel nézzed a lombon át a lusta holdat; vagy országúton, melyet por lepett el, álmos kocsisod bóbiskolva hajthat; vagy a hajónak ingó padlatán szédülj, vagy a vonatnak pamlagán; vagy idegen várost bolygván keresztül állj meg a sarkokon csodálni restül a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettős vonalát; vagy épp a vízi városban, a Riván, hol lángot apróz matt opáltükör, merengj a messze multba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, elmúlt korodba, mely miként a bűvös lámpának képe van is már, de nincs is, melynek emléke sohse lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is: ott emlékektől terhes fejedet a márványföldnek elcsüggesztheted: csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való? mégis csak arra fogsz gondolni árván: minek a selymes víz, a tarka márvány? minek az est, e szárnyas takaró? miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvető? minek az árok, minek az apályok s a felhők, e bús Danaida-lányok s a nap, ez égő szizifuszi kő? miért az emlékek, miért a multak? miért a lámpák és miért a holdak? miért a végét nem lelő idő? vagy vedd példának a piciny füszálat: miért nő a fü, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?
Húzd rá cigány, megittad az árát, Ne lógasd a lábadat hiába; Mit ér a gond kenyéren és vizen, Tölts hozzá bort a rideg kupába. Mindig igy volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett; Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Véred forrjon mint az örvény árja, Rendüljön meg a velő agyadban, Szemed égjen mint az üstökös láng, Húrod zengjen vésznél szilajabban, És keményen mint a jég verése, Odalett az emberek vetése. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Tanulj dalt a zengő zivatartól, Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl, Fákat tép ki és hajókat tördel, Életet fojt, vadat és embert öl; Háború van most a nagy világban, Isten sírja reszket a szent honban. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Kié volt ez elfojtott sohajtás, Mi üvölt, sír e vad rohanatban, Ki dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog mint malom a pokolban, Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, Vert hadak vagy vakmerő remények? Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Mintha ujra hallanók a pusztán A lázadt ember vad keserveit, Gyilkos testvér botja zuhanását, S az első árvák sirbeszédeit, A keselynek szárnya csattogását, Prometheusz halhatatlan kínját. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot: Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
A vak csillag, ez a nyomoru föld Hadd forogjon keserű levében, S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől Tisztuljon meg a vihar hevében, És hadd jöjjön el Noé bárkája, Mely egy uj világot zár magába. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot: Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak, Lesz még egyszer ünnep a világon, Majd ha elfárad a vész haragja, S a viszály elvérzik a csatákon, Akkor húzd meg ujra lelkesedve, Isteneknek teljék benne kedve. Akkor vedd fel ujra a vonót, És derüljön zordon homlokod, Szűd teljék meg az öröm borával, Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.
Mint halk csapatban szürke nyest, a hegyre kúszik már az est, s a bokrok alján meglapul: itt-ott egy-egy halk fény kigyúl, s a vak bozóton átremeg: lámpák vagy bús állatszemek?
Kék fák közé most jer velem, hol minden árny és rejtelem, és minden vén törzs mély csoda. Nézd! Gesztenyefa-pagoda! Lombja mélyén egész sereg zeg-zug, mint száz szentély-üreg, s bent apró virágoszlopok halvány ivor-színe lobog.
Üljünk le itt e szent helyen, öledbe hadd tegyem fejem; agyamban alszik gond, szitok, most áhítatot áhítok, szárnyat, röpítőt és puhát, levetni a bús test-csuhát, nehéz szívem elejteni, a fájó Én-t felejteni.
Így-így! Tedd főmre most szelíd, halk Veronika-kezeid, ne bánd, hogy szól már a kuvik, s hogy már a hold is elbúvik, csak ringass lágyan, csöndesen, míg jő majd halkan, könnyesen az ébredés, mint bús, csodás, furcsa, ámult feltámadás…
Este volt, idegenben, távol, tarka, rossz népek jártak és szerettek, s mi búcsúztunk, szólván így: ölelkezniök kell a jobb embereknek, hiszen olyan ritkán lelik meg egymást.
Én őriztelek s őriztél-e engem, két jobb embernek őrizted-e sorsát? Nagyon kis boldogság permetezzett a mi fejünkre.
Talán te voltál, aki megbántad találkozásunk és bátor vágyad, a cél-vevésünk s a botor hitünk. Tudsz-e még hinni? Próbáld meg s jól lesz: hiszünk.
Nekem a tele-Holdak, az együtt-nézettek, szépek lesznek, mert szépek voltak, s a fogadásunk nekem ma sem egy utált, ócska folt: megbolondulnál, ha tudnád, miket juttat eszembe a vándor, téli tele-Hold.
Hogy hogyan szeretlek? Hadd soroljam el. Ameddig lelkem ér, oly messze forr szerelmem, s mélybe és magasba, hol a Lét s a Menny határaira lel. Szeretlek, mint ha hétköznap lehel békét – ha nap süt, gyertya haldokol. Ahogy a jogért harcol, robotol a hős, akinek dicséret se kell.
Oly lángolón szeretlek, oly vadul, mint búm tüzelt, mint hisz-vall kicsi lány, s ahogy szerettem vesztett, szomorú szentjeimet – szeretlek én vidám vagy könnyes arccal, mindig! – s ha az Úr hagyja, még jobban halálom után.
Mióta elment a hajó: nem tudom, miért kék a tenger. Csak azt tudom, hogy nemcsak körülölel, de hurkol is a cseresznyevirág illatú csönd. Csak azt tudom, hogy az alkonyat nem rózsaszirmok színét idézi többé, hanem a kihunyó tűz megbicsakló pirosát. Csak azt tudom, hogy nem csupán távoli rizsföldek fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek, de vöröskövű sivatagok mérgező porát is. Csak azt tudom, hogy házacskám bambuszfalának résein át szobámba szivárog a szorongás huzata, amely most csak haloványra lehel, de a lelket is kiverheti belőlem egy napon. Ám, hogy a tenger miért kék még mindig? Azt már nem tudom.
Ülj le szépen ott, hol a tenger helyet ad maga mellett, a tűzként izzó naplementében. Várj. Lassan nyisd meg lelked titkos kapuját, léted porlepte köntösét, a tested hagyd most magára, el. Pihenj meg itt. Merülj el a fénybe, mi testet ölt szemedben, arra könnyből fátyolt teremt. Cserébe a tenger megannyi szikrát, apró csillagot, gyémántot ad. A Nap színekkel, izzó vörössel, sárgával, csillogó ezüsttel festi be azokat. A pillanat nem múlik, az idő megáll. A természet emlékül adja neked legszebbik arcát. A Nap, mint szerelmes kedvesébe, tengerbe úgy merül, fényével takarva be. Búcsúzóul a szél lágy csókot ad. Menj hát tovább. Az Est, leszállt emlékképnek és örök szépnek, utadra kísérjen el.
Ne szóljatok, és ne mozduljatok, fojtsátok vissza lélegzetetek… Nézzétek: fa vagyok, reszketnek rajtam a színes levelek. Egy vékony, vékony tündér-cérnaszálon, életen túl, innen a halálon még tartja őket valami csoda… Pedig elmúlt Halottak napja is, mi most nem hull le, nem hull le soha, ne szóljatok, és ne mozduljatok, – egy pillantás, egy sóhajtás elég: és lehullnak a legutolsó álmok, és meghalnak az utolsó mesék.
Ne szóljatok, és ne mozduljatok, egy nesztelen lépést se tegyetek, – mi most nem hull le, nem hull le soha, hátha örökké tart ez a csoda, hátha nem hullnak le a levelek…
Forrás: Lélektől lélekig
Ady Endre – A föl-földobott kő – Góg és Magóg fia vagyok én
Arany János – Családi kör – Toldi estéje
Petőfi Sándor – Nemzeti dal – Szeptember végén – Anyám tyúkja
