https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Katona Bálint: Agytréning

    Ameddig léteznek macskák,

    az egéren nem segít, hogy

    kinevezik elefántnak.

  •  Fodor Ákos: N. N. Á.-PLAKETT

    Az Igaz Kép: él. Árad-apad, remeg.

    Modelljénél is elevenebb.

    — Csak a keret

    lehet

    befejezett.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csorba Győző: HÓ-HIVOGATÓ

    De jó volna ha volna
    ha hó hullna halomba
    ha már fű sincs levél se
    betakarna a tél mindent fehérbe

    Kétkarácsony utolján
    ünnepnapok kihunytán
    fakó végén az évnek
    de jólesne kevés derű a szívnek

    Hét álló nap havazna?
    Ha tenné is mi haszna?
    A hó alól csak-újra
    az a csúf sár a hó alól kibújna

    Kevés derű mi lenne?
    Szépségtapasz a sebre
    Alatta mint előtte
    ami sajgott úgysem engesztelődne

    Azért mégis ha így is
    ha ez csöppet segít is
    de jó volna ha volna
    ha a friss hó falut-várost bevonna

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Karácsonyi álom

    Magyar karácsony fekete-fakója
    És minden, ami mostani, múljon,
    Száz pici gyertya gyújtatlan gyúljon,
    Csillagos álom pelyhes takarója.
    Álom, álom karácsonyi álom!

    Álom, álom… Betlehemben
    Kicsike Jézus megszületett.
    Szép Szűz Mária, egek ékessége,
    Mi bűnös lelkünk egy édessége
    Csókkal hajol a jászolka tövébe,
    Kicsi Jézuskára rájanevet.
    Édes kicsi Jézus, mindenlátó Jézus,
    Ügyefogyott népre, ránk mosolyog
    Csilló levegő-égben, boldog fényességben
    Nekünk dalolnak angyali karok.

    „Dicsőség, dicsőség mennyben az Istennek,
    Békesség, békesség földön az embernek!”

    Álom, álom… Kegyes kicsi Jézus,
    Panaszkodjunk-e teneked?
    Okos kicsi Jézus, igazlátó Jézus,
    Hiszen te jól tudsz mindeneket!

    S te, fényes szép angyalsereg,
    A békességet is ismered!
    A békesség – te jól tudod, – meleg cipő:
    És édesanyja a bánsági búza.
    A békesség a nagy hegyek nyugalma:
    És homlokukat a Tátra koszorúzza.

    A békesség egy csendes kicsi napsugár talán,
    Amely a mély komoly vizek tükrén remeg:
    De máshol még nem látják szegény magyar szemek,
    Csak Pozsony ős Dunáján és Szent Anna taván,
    A békesség a kassai harangszó,
    S a székely falukon a pásztorok miséje
    Kétszerte szent!…
    Dicsőség a magasban… Kicsi Jézus,
    Tedd, hogy legyen békesség idelent!

    Dicsőség, dicsőség a magasságoknak,
    Békesség a földön, békesség, békesség
    Szegény magyaroknak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: A legszebb este

    Be nagy Tél zuhant rám hitben, vágyban, célban,
    Valakim, egy Asszony, nálatok is Tél van?
    Havas, tört lelkemnek nincs vége, se hossza,
    Rendjét talán Te bús árnyad visszahozza.

    Vetkőzött a világ, didergően pőre:
    Szerelmem, Te, Multnak szerelmetes őre,
    Akarsz-e szerelem után is szeretni
    S egy-két, téli rózsát az arcomba vetni?

    Végkoriak sorsán zöld-lángosan ég el
    Atyafias testem a csillogó Éggel
    S mégis fáj a Halál s aki föntvirasszon,
    Kellene a multam, kellene az Asszony.

    Esküdözéseink már torkunkra fúltak:
    Szereted szeretni a jelenő Multat?
    Akarnál még lenni, hogyha varázst oldok,
    Régi, vágyó, tűrő, szegény, dacos boldog?

    Be tudnék ölelni, tréfát is siratni,
    Be tudnék véreddel véresen viradni,
    Édes Nagyasszonyom, hol vagy, vagy-e, látsz még
    S akarod, hogy a Sors víg hunyósdit játsszék?

    Gőggel kisértetbe csak egyszer is vinnél,
    Nyoszolya-virágnak még csak egyszer hinnél,
    Adnám új vágyamat vágyakozó vádnak
    S adakozó számat ragadozó szádnak.

    Mindent fölfrissítnék, mindent megajánlnék.
    Havasan hullanék Reád az ajándék
    És mindent megadva és mindent ellesve
    Feledéssel búgna ránk a legszebb Este.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A csillagok tövében

    Mondd, üldögélő, aki minden este
    Kiülsz az egyre teljesebbre váló
    Holdgömb alá s elnézed mozdulatlan
    A csillagképek hűvös reszketését –
    Nem hív a szomszéd házak békessége,
    Ahol megfáradt emberek pihegnek
    Erőt aludni a holnapi gondra,
    Nem hív a kertek aljáról az ének,
    A nevető, játékos fiatalság,
    Csigaházad sem, kedves asztalod sem,
    Melyen a villany meleg fénykörében
    Könyveid meghitt bölcsessége virraszt;
    Csak ülsz, csak ülsz a csillagok tövében,
    Magadat is felejtve – üldögélő,
    Mondd meg nekem: mit látsz az éjszakában?

    Csillagokat? Bolygók, napóriások,
    Izzó ködök, tejútak óceánját?
    Sugárözönök zápor-zuhogását?
    Fényesztendőknek megszámlálhatatlan
    Eónjain keresztül erre tévedt
    Törmelékeit sokszázezer éve
    Kilobbant kozmikus tragédiáknak?
    A világsíkok egymásba simúló,
    Egymásból újuló dimenzióit?
    Bújócskáit a hullámnak, a fénynek,
    Csilló tükörén a Határtalannak?
    Ezt látod?

    Ezt, és többet, és nagyobbat.

    Többet, nagyobbat? Szellemek suhantát?
    Csillaggolyókkal tekéző Hatalmak
    Három pár szárnyon lebegő csodáit,
    Amint a Törvény zengő vesszejével
    Vezényelik, – komolyan, mint a gyermek, –
    A Játék ütemét és énekelnek?
    Ezt látod?

    Ezt, és többet, és nagyobbat.

    Többet, nagyobbat? Hát van még azontúl?

    Azontúl már az ember nem beszél.
    A csillagok közt csillagként lebeg
    És teljesül és hallgat, mint a Hold.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Az idegenségről

    Most így vagyok. Most egyedül vagyok.
    Csupa idegen arcok körülöttem.
    Most nem tudom, hogy mit keresek itt,
    És úgy érzem, nagyon messziről jöttem.
    Semmit sem értek. Minden idegen.
    Oly messziről néz rám az életem,
    És én úgy nézem és úgy bámulom,
    Mint egy bánatos beteg arcot
    Egy jégvirágos távol ablakon.

    Oly idegenül integet felém,
    És a szemében annyi titok fázik,
    És annyi könny és annyi félelem.
    Oly nagyon én, és olyan nagyon másik!
    Valamit mond is, zengő susogással,
    S az olyan, mint egy bús gyerekszobás dal:
    Rég elfeledtük gügyögő szavát,
    Csak egy-egy dalos foszlány téved olykor
    Valami nagy-nagy messzeségen át.

    És ez az arc ilyenkor mindenem.
    Mert nem igaz, hogy még mások is vannak:
    Az egész élet ez a kis szoba,
    Ezek a régi halkszavú hatalmak,
    És ez a fázó, hangos hallgatás,

    És ez az arc. És semmi, semmi más.
    Egy könnycsepp, és egy tágra nyílt tekintet:
    Ez az egész. És abba belenézzük
    Az életünket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A másikomról

    Tudom már, hogy láthatatlan vagyok,
    Hogy láthatatlannak születtem.
    Azért van, hogy az emberek
    Úgy elnéznek mindig fölöttem.

    És nem kapott hangot az ajkam,
    Kiáltanom is hasztalan.
    Egyedül járom a világot,
    Látatlanul és hangtalan.

    Valaki áll a helyemen.
    Egy másik. Azt mindenki látja,
    És mindenki ahhoz beszél,
    És az mindenkinek barátja.

    És az beszél az emberekhez
    És a szemükbe mosolyog.
    (Egy idegen, egy nagyon-másik!)
    S mind azt hiszik, hogy én vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Akikről azt hiszik, hogy én vagyok

    Sokszor van úgy, hogy mindent értek.
    Ilyenkor a szemébe bámulok
    Annak, aki csak árnyék és kísértet,
    Aki az én helyemen áll.
    Akiről azt hiszik, hogy én vagyok,
    És aki idegen, mint a halál.

    Ó áldott, áldott ködsüveg!
    Mosolygó maszkom, víg búvóhelyem.
    Milyen halott vagy, milyen jéghideg!
    Szúró szemedből olyan fény rezeg,
    Mint egy csikorgó téli éjjelen
    Felhők mögött halódó holdsugáron.

    De én szeretlek, én mégis szeretlek,
    Szegény bolondos árnyék, néma párom,
    Bús álcám. Hisz csak te vagy az enyém.
    Enyém az arcod és enyém a lelked,
    Álomkóros, fehérlő, furcsa lelked,
    És nekik mégis te vagy én.

    Mert sokszor oly jó megbújni mögéd
    És érezni, hogy eltakarsz,
    És úgy nézni a nagy világba szét,
    És mosolyogni nagy-nagy szeretettel,
    Megbékélt, boldog remeteszemekkel
    Mindent, ami zsivajgás és mindent, ami harc.

    Lásd, én álarcom, én azért szeretlek.
    És néha, álmok árnyas estelén:
    Úgy tűnik idegen arcod elém,
    Mint azok elé, akik rádnevetnek,
    S az én nevemet nevezik nevednek,
    És azt hiszik, hogy te vagy én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Szerelmes vers

    Hiába, hiába mondom: “Lesznai Anna
    több szerelmes verset nem ír”,
    minden papír bűvölve titkos írással,
    s ha örömmel vagy sírással rácsöppen kezem,
    felgyullad rajta a te képed mása.
    Néha haragszom hogy az egész mindenség
    számomra egy csók gyűrűjébe szorult,
    hisz valaha tágléptű, bátor vándor voltam,
    utam mindenik fája más-más színnel borult rám.
    De lám, sorsom seregei mind hozzád boldogultak,
    mint a szentek kik az Úr arcát pillantva megvakultak.
    Büntetés ez – vagy megváltó csoda,
    nem tudom – de tudom, te viszel el oda
    hová az egy-utam elküldetett.
    Mert kezem és kezed közt nincs hézag ha érintesz,
    én mindig tudom mit akarsz ha intesz,
    mert eleven élet, nem holt határ jár köztünk.
    Két boldog meteor olyan édesded összeütköztünk
    hogy egybeolvadván, helyreütöttük az ős bűnt,
    az elszakadást.
    Igaz – nem mást – csak szegény magunkat tüzeltük egybe,
    de ki tudhassa, az ilyen kis szerelmi zsarátnok melegén
    nem ége-e el egy nagy rőzse ősi átok!
    S itt is, ott is, fűben, fában, csillagban, szívben
    felcsillannak boldog barátok.

    Forrás: Lélektől lélekig