„Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.”
Forrás: Lélektől lélekig
„Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.”
Forrás: Lélektől lélekig
Amikor még senkise voltam,
fény, tiszta fény,
a kígyózó patakokban
gyakran aludtam én.
Hogy majdnem valaki lettem,
kő, durva kő,
hegylejtőn jég-erezetten
hömpölygetett nagy erő.
És végül élni derültem,
láng, pőre láng,
a szerte határtalan űrben
mutatom valódi hazánk.
Forrás: Lélektől lélekig
már nincs erőm,
az utolsó órákat élem itt
fáradtan, kizsigerelten
és mégis elégedetten,
amit szerettem volna,
végül is megcsináltam,
úgy, ahogy futotta
szorgalmamból és
képességeimből,
hogy ez mire elég,
nem tudom,
már nem is érdekel,
ez vagyok,
most ilyen vagyok,
ha rossz is, vállalom,
irgalmazzon nekem az Isten
Forrás: Lélektől lélekig
—adni és kapni tudásról
A világ legegyszerűbb dolga, mondhatnánk, és ha belegondolunk, az is. A boldogság egyik titka is lehetne, ez esetben azonban már eltűnődhetnénk, biztos, hogy ez ilyen egyszerű?
Adni és kapni.
Aki erre a kettőre képes, az soha nem marad egyedül a világban, mondta egy kedves barátom. Csak az van magányra kárhoztatva, aki nem túl már adni, kapni akar csupán, és gyűlölködik, mert nem kap semmit. Aki adni akar, az mindig talál valakit, akinek adhat.
Sokunknak meg van tiltva, hogy kapjunk, hogy elfogadjunk. Vannak, akik büszkék arra, hogy soha nem kérnek senkitől semmit.
Bizonyára ez a jelmondata a hajléktalanok többségének. Mert akit már nem fogad be senki, az végleg elrontott valamit az életében. És aki nem akarja, hogy befogadják, aki nem fogadja el a feléje nyújtott kezet, annak is ideje elgondolkodni, hogy bevált-e az ezeréves recept, miszerint nem szabad megbízni senkiben, és az emberek rosszindulatúak. Segítséget kérni pedig nem szégyen, nem tesz kisebbé, sem gyengébbé.
Kapni a világ legkönnyebb dolga, vélhetnénk, pedig dehogyis az. Csak azt fogadjuk el, ami tetszik, holott a világ minden percben megajándékoz minket valamivel, csak éppen ajándékainak csomagolása nem mindig tetszetős. A sors megrázza létünk alapjait, kimozdít vélt biztonságunkból, letaszít a szakadék mélyére, hogy aztán megerősödve főnixmadárként emelkedjünk fel, és váljunk új emberré.
Ajándék ez valóban az, de könnyű mindezt tudomásul venni egy kényelmes fotelben ülve. Sokkal nehezebb őszinte köszönetet mondani, amikor csőstül szakad ránk a baj, a nem várt események, és csak kapkodjuk fejünket, ez most miért? Mi tanulnivalóm van ebből, és vajon hová vezet ez a katasztrófa? Pedig minden út csak egyfelé vezethet: a bölcsesség felé, mondta egy mai tanító. Mégsem olyan könnyű elfogadni.
Adni még nehezebb.
Bezárkózunk, óvjuk értékeinket, szeretteinket, pedig csupán azt veszíthetjük el, amire már nincs is szükségünk. Lehet ez a vagyonunk, szeretteink, és igen, akár az életünk is.
A sors visszaveszi azt, ami már csak teher, akár bevalljuk magunknak, akár nem.
Az sem elhanyagolandó törvénye az univerzumnak, hogy azt kapod, amit adsz. Ha az adásra állítod be az életed, észre fogod venni, hogy a világnak, az embereknek szüksége van rád, az adományaidra.
Veled teljes a kép, te illeszted az utolsó darabkát az Egyetemes Rendbe.
Ezt ne felejtsd el!
Forrás: Lélektől lélekig
Torzonborz, fekete állat, iszonyú karokkal, iszonyú fekete medvekarokkal, fetrengtem a jajgató füvön s szaggattam a tölgyek menekülő gyökereit;
aludtam, mint bányában a kő, aludtam, mint vasban a mágnes,
aludtam, mint bennetek a rémület. Jobb volt, barátaim,
jobb, igazán, jobb volt a testnek örűlni, testemnek örülni, ezer
testemnek, medve-öntudattalan;
már unom a lelket, a finom s ravasz észt, jobb volna kergetni messzire döngő szeleket a lusta mezőkön,
és zengeni, mint a vizesés, és szállani, mint a golyó száll,
meredek sziklák között zuhogni s száguldó harsonákkal a csöndből
kitépni a láncravert visszhangokat… – óh, nyomorultak,
tudnátok csak, mennyire megvetlek mind titeket!
Megvetlek, én: igaz Ember, megvetlek, én: igaz Állat,
torzonborz, fekete állat, ki éhes fogakkal, iszonyú, fekete medvekarokkal
hempergek a porban, a fényben, s szeretem a földet, az isteni testet:
millió villám csatázza értem s velem a Szent Csatát,
millió mennydörgés ujjong szavaimból: Győzelem!
Forrás: Lélektől lélekig
ez egy olyan nap,
amikor semmi sem sikerül,
amikor gonoszakká válnak a tárgyak,
amikor eltávolodnak a dolgok,
amikor a szomszédaidat se érted,
amikor a barátaid is zavarnak,
amikor már a jó bor se ízlik,
amikor mindenütt fölösleges vagy,
amikor a legjobb volna bezárkózni
egy félreeső, sötét szobába,
és e rémséges órákat átaludni,
amikor a fejed búbjáig elborít
a nyugtalanság, s nem kímél,
amikor hiába vársz a föloldásra,
igen, ez egy olyan nap
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor Pesten a Caruso,
A szívnyúzó amoroso
Énekelt,
Lipótváros lánya, nője
Mind szívgörcsöt kapott tőle,
Rémeset.
A férfiak persze szidták
A pocakos tenoristát,
Aki csak
Azzal hat, hogy magas Céket
Jól kibúgat, jól kibéget,
Jól kiad.
De fordul a sors kereke,
Tenorista is bereked
És befagy;
Megszökött ma felesége, –
Ó irgalom magas Céje
El ne hagyj!
Már ezután van reményem,
Hogy nemcsak borbélylegényben
Hisz a nő,
S bár a műfajom csak líra,
Akad nékem is egy igaz
Szerető!
Forrás: Lélektől lélekig
Múltkoriban a Barkóczy
Nem akart fölállni,
Azt mondotta a törvényre,
Hogy az lári-fári.
Mostan meg egy polgármester
Nem akart fölállni,
Hogy zengett a Gotterhalte:
Császári-királyi!
Mi is ezen sírnivaló,
Könnyű kitalálni,
Ez a magyar politika:
Elállni, felállni!
Forrás: Lélektől lélekig
„Nagy időpazarlással keresik a fölöslegest, és sokan élik le az életüket úgy, hogy csak az élet eszközeit keresik. Vedd szemügyre az egyént, és vizsgáld meg az összességet: nincs, akinek élete ne a holnapra irányulna. Hogy mi rossz van ebben? – kérdezed. Végtelen sok. Hiszen nem él, aki így él – csak élni készülődik. Mindent elmulaszt. Még ha odafigyelünk, akkor is lehagy bennünket az élet; így pedig, ha késlekedünk, elfut mellettünk, mint valami idegen: az utolsó napon ér véget, de mindegyiken elvész. Aki elmulasztja a pillanatokat, végül elmulasztja egész életét. Az élet, akár egy pillanat: mulandó; s miért ne élnénk szépen a kicsit, ha abból áll össze az egész?”
Forrás: Lélektől lélekig
Ó, édes napsütés! felém ragyogva fordul
A sok-sok bús dolog s a sok bús szürke hely,
Megannyi drága serleg, színültig telt kehely,
Melyből a habzó, dús fény részeg bőséggel csordul –
És részegít a látás, szeszéllyel kitalált
Eszmék tánca agyamban bódult karnevált rendez,
És csak iszom a fényt… szomjas, szegény szememhez
Emelem az ömlő fény egyetlen italát…
Forrás: Lélektől lélekig