https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Fodor Ákos: A konferencia

    Mivel minden Szárnyas: rokon
    – végső fokon –
    a Kismadár meg a Lepke
    Szárnyas-Világ-Konferenciát hívott egybe!
    Nagy kár (egyebek között),
    hogy a Repülőgép gyorsan elszállt
    – A Szárnyasajtó meg el se jött…

    Forrás: Fodor Ákos versei

  • Vörösmarty Mihály: Tartson meg az Isten

    Tartson meg az Isten
    Minden magyar embert,
    Azután a többit,
    Ha rosszban nem hevert.

    Mert a gazemberért
    Még vizet sem adok,
    Gazt még földemben is
    Tőből kiszaggatok.

    Végre tartson Isten
    Épségben bennünket.
    Mert sok terhes munka
    Kívánja kezünket.

    Kezünk után legyen
    Mezőnk virágzásban,
    Büszkén mutathassuk,
    Hogy szabad földünk van.

    Jusson és maradjon
    Termésünk díjából;
    Így osztozunk meg jól
    Isten áldásából.

    Forrás: Vörösmarty Mihály versei

  • Romhányi József: Veszélyes mese

    Csörtetve üldözte egy nagyvad a nyulat,
    míg azt elnyelte egy hosszú kanyarulat,
    a némán lapulva leskellő kobra
    ott várt moccanatlan, mint önmaga szobra.
    Így hát vedd alapul:
    A nagy veszély csörtet, a még nagyobb lapul.

    Forrás: Romhányi József versei

  • Fodor Ákos: XÉNIÁK (30) – axióma IV

    rokontalanok rokona
    nem lesz se pap, se katona;
    lelki- és más ismeretek ellen
    nem óvja egyenpuha, restületi szellem

    Forrás: Fodor Ákos: Xéniák

  • Reményik Sándor: Erdélyi március

    Egy tizenötös szám. És március:
    Az első tavasz-hónap közepe.
    Kimondottam így egyszerűn,
    Ne féljetek, ne féljen senkise.

    Ne féljetek: nem tüzesednek át
    Halk hangolás után a vers-sorok,
    Nem temetni és nem lázítani,
    Csupán figyelmeztetni akarok.

    Oly csendben nő a versem, mint a fű,
    Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán:
    Nem szavalok, – szavaltunk eleget,
    – Nagyon sokat – március idusán.

    Volt egy tanítóm akkor, – igazi,
    Nagy nevelő, – gyökérig leható.
    Ő mondta: csak úgy ünnep ez a nap,
    Ha munkát s imát összefoglaló.

    Magányos hangját zsivaj nyelte el. –
    Lavina dörgött. Most, – a kő alatt
    Számunkra csak csendes növekedés:
    Valóban: munka s imádság maradt.

    De szárny kell munkához s imához is!
    Szárny, mely röpít, s forrás, mely enyhet ad.
    Tört szárny, beomlott kútfő: – mégis élet,
    Mégis üdvösség az a régi nap.

    Testvér, látod: én nem járok tilosban,
    De te is hidd: nem tilalmas dolog
    Megsimogatni otthon a fiókban
    Egy poros, régi, kicsi szalagot.

    Aztán – menni a hétköznapok útján,
    Császárnak megadni, mi az övé,
    S maga részét minden hatalomnak, –
    De Istennek is, ami Istené.

    Forrás: Reményik Sándor összegyűjtött versei

  • Tóth Bálint: Ketten egyedül

    Ketten, egyedül,
      mint két ujjam,
      mint a mutató s a középső,
    mikor széttárom V alakban.
    Ketten, egyedül, mint az ujjam,
      mindenki nélkül,
      mindig együtt,
      egymást vezetve és követve,
    mint egy kétágú szólam.
    Ketten, ketten, akár az ujjam,
      olyan, olyan egyedül-együtt
    szeretve, játszva, ölelve
    Éjjel-nappal, reggel-este
      összefonódva, mindenütt együtt
    Pörlekedve és feleselve
      de mindig, mindig egy irányba
    s tán nem is tudva, nem is sejtve,
      az okát, célját meg sem értve,
      valami belső ihletésre,
      tán génjeink parancsszavára
    szállunk-szállunk egy ismeretlen
    egy sohsemvolt s mindiglesz tájra
    mint vadludak fel-felkiáltva,
    mert minden tájon, földön otthonunk van,
    röpítjük egymást láthatatlan, ketten,
    csillagfényes égen, ékes V alakban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Esti ima

    Ha nem alszol velem,
    meghalok, úgy hiszem,
    le se hunyom szemem,
    elfog a félelem,
    oly csönd, oly jégverem-
    nagy csönd lesz hirtelen,
    hogy azt is hihetem,
    megállott a szívem,
    s valaki végtelen
    szem néz rám hidegen
    és rezzenéstelen,
    és csak a Nem, a Nem,
    folyik át hűvösen,
    hidegen eremen,
    a semmit nézdelem,
    nézem a semmiben,
    ahogy valamisen
    néz a valamiben
    valami semmisem,
    hát ne hagyj énvelem,
    aludj mindig velem,
    életem életű
    életem élete,
    Egyetlen Kérelem,
    ébredj mindig velem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Falus Julia: Mit hagytam ott…?

    Vajon megtudom-e valaha
    mit hagytam ott benned?
    talán a tekintetem lett részed –
    egy pamlagon kiterítve heverve,
    vagy az a rövid, éppencsak séta,
    embereket kikerülő,
    álombeli, képzeletbeli préda…

    bújtatni való emlék ez is, az is,
    s merre a kifelé visz, kezed ma arra int,
    kiparancsolt minden, mi rólam szólt,
    igen, megyek, megyek már!
    csak keresem a hátsó ajtót.

    Azt hiszem majd egyszer megtudom,
    mit hagytam ott benned,
    most még nem súg senki –
    lecsukódnak, pillognak a szemek,
    de lesz majd egy hang, ami az igazat
    mondja ki, – kivárom
    könnyeső permetez
    volt néhány nap, – tényleg?
    vagy hogy léteztél
    az csak egy……?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor: Remény

    Amikor rád találtam én,
    eszmém, rügyező ágam,
    föllobbant bennem a remény,
    s lett honom e világban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Magda: Elégia

    Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
    még ma sem értem én;
    hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
    hogy föld alatt a hazád és a házad,
    ugyan hogy érteném.
    Tizennyolc évet égtél, te parányi,
    te vézna testbe ágyalt szeretet:
    hogy higgyem el, hogy lángjaid kihűltek,
    és ellebbent könnyű lehelleted?
    Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
    szelíd szíved szapora lüktetését,
    s ha száradó torokkal elkiáltom
    egyetlenegy birtokod a világon,
    ártatlan nevedet,
    hogy soha-soha nem jön felelet?
    Mindig velem jártál, nem nélkülem,
    most elbújtál a mélybe.
    Odaadtad futásod, a vizet,
    a nyári szélben ingó neszeket,
    a zizzenést, a zöld fellegeket,
    szólj, mit kaptál cserébe?

    Félsz odalenn? Tán azért vitted el
    a mosolygásomat,
    s most ketten vagytok lenn az ideges
    bokor alatt?
    Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
    hogy bocsássam meg, hogy magamra hagytál,
    s itt botlom régi útjaink kövén?
    Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,
    sietsz-e majd felém,
    ha nyugtalan sorsom betelt,
    vezetsz-e lenge fény?
    Beszélj, ott van a régi ház,
    az arany venyigék,
    ahol te vagy? Oda süllyedt
    a fiatal vidék?
    Hallasz? Úgy mérjem léptemet,
    úgy járjam utamat,
    hogy a füled még rám figyel
    a nedves föld alatt?
    Beszélj! Hallod a hangomat,
    csak nem szabad felelned?
    És én? Hallom még hangodat,
    felel majd fürge nyelved?
    Mindenkit hozzád mérek én,
    hogy úgy szeret-e, mint te;
    gurul a hónap és az év,
    szegény emlékeimbe
    kapaszkodom, hogy el ne essem.

    Emlékezz rám, hogy megtalálj,
    ha rám mosolyog a halál,
    s levél legyez felettem.

    Forrás: Lélektől lélekig