Szerző: Mária Németh

  • Arany János: Ha álom ez élet…

    Ha álom ez élet: mért nem jön az óra,
    Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?
    Mért hogy ennyi rémes, gyötrő álomlátás
    Eszméletre nem hoz, csattogás, villámlás?

    S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag?
    Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?
    Bánatból, örömből az örömrész hol van?
    Tűrést a cselekvés mért nem váltja sorban?

    Ne nevezd halálnak, mert hazugság lenne:
    Nincs a nyugalomnak boldogsága benne;
    Kínja vonaglásban adja jelenségét,
    S bár reménye nincsen, megmaradt a kétség.

    Volna hát legalább a fájdalom élénk,
    Hogy érezve kínját, ez érzésben élnénk…

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Reményik Sándor: Hőmérő

    Volt néha úgy, hogy negyvenet,
    Sőt szinte negyvenegyet mutatott.
    Akartam tudni.
    Ámde a testvérek
    Szentül és nagyszerűn tudtak hazudni.
    Sohasem vallottak be többet
    Mint harmincnyolcat s egypár tizedet.

    Egy testvérem volt, ki nem hazudott.
    Csak mondta halkan és határozottan:
    „Miért kíváncsi rá?
    Tükröt s hőmérőt betegeknek
    Sohasem mutatok.”

    Aztán a higany lassacskán esett,
    Leszállt a vörös Rubikon alá
    És szépen ott maradt.
    Harminchat hat…
    Harminchat hat…
    Tűz többé nem égette testemet –
    Akkor egy Kéz belém csóvát vetett
    S égig növelte lelki lázamat.

    Ó, áldott nyugtalanság,
    Melyből vers vers után
    Mint a virág fakadt.
    Ó, Szentlélekkel teljes
    Kórházi éjjelek –
    Ezt a lázat
    Vajjon milyen hőmérő méri meg?

    De akadt hőmérője ennek is:
    Ama testvér szeme.
    Csak rámtekintett reggelenkint s tudta:
    Rohan a lázam
    Bíboruszállyal ismét felfele.
    Tudta: sugárzó homlokom mögött
    Valami készül, vagy talán már kész –
    S mielőtt kiment, mosolyogva mondta:
    „Megint befele néz…”

    A higany akkor is szenvtelenül
    Mutatott harminchat hatot –
    Az én testvérem hőmérő szeme
    Negyvenegyen felül
    Nagy, szent, gyógyító lázat olvasott.

    1935. január 5.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Juhász Gyula: Finikének

    A boldogságot akkor érezed meg,
    Mikor már nincsen, mint a madarat,
    Mely az erdőnek nyári éjszakáján
    Fölötted álmodott vén fának ormán
    S akkor láttad meg, mikor elröpült.

    A boldogság az, ami volt. Az élet
    Csak szenvedés, csak álom, bús, ködös.
    Örök csak az, mi túl e földeken,
    Emlékek boldog szigetén dalol már,
    Kálvária-domb minden tűnt öröm,
    Melyen megváltó bánatunk köszönt!

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Eötvös József: A megfagyott gyermek

    Ily késő éjtszaka ki jár
    Ott kinn a temetőn?
    Az óra már éjfélt ütött,
    A föld már néma lőn.

    Egy árva gyermek andalog,
    Szivét bú tölti el;
    Hisz az, ki őt szerette még,
    Többé már fel nem kel.

    Anyja sírjára űl, zokog
    Az árva kis fiú:
    „Anyám, oh kedves jó anyám!
    Szivem beh szomorú!

    Mióta eltemettek itt,
    Azóta bús fiad.
    Nincs a faluban senki most,
    Ki néki csókot ad;

    Nincs senki, a ki mondaná:
    Szeretlek gyermekem!
    Puszta a ház, hideg szobám,
    Nem fűtenek nekem.

    Melléd temetve én is itt
    Miért nem nyughatom?
    Szegény és elhagyott vagyok,
    Hideg a tél nagyon!”

    Az árva búsan zengi így
    Kinos panaszait;
    Felelve rá a téli szél
    Üvöltve felsivít.

    A gyermek fázik, könnyei
    Elállnak arczain;
    Borzadva néz körűl, de itt
    A holtak hantjain

    Mély nyúgalom uralkodik;
    A csend irtóztató,
    Csak szél sohajt a fákon át,
    Sziszegve hull a hó.

    Fölkelne, jaj! de nincs erő;
    Lankadva visszadűl
    A kedves dombra, – felsohajt,
    S mély álomba merűl.

    És ím az árva boldogúl,
    Jól érzi most magát:
    Elmúltak minden gondjai;
    Az álom hív barát.

    Szive még egyszer feldobog,
    Mosolygnak ajkai;
    Csöndes-nyugodva alszik ott –
    Meghaltak kínjai.

    1833.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Eötvös József: A befagyott Visztulához

    Eljött a tél s rossz napjaid,
    Befagytál, szép folyó!
    Jégláncz szorítja testedet
    S fehér sírtakaró.

    S kevélyen jár a gaz csoport
    Szent árjaid felett,
    Lábbal tiporva kínodat,
    Felvágva kebledet.

    Te némán állsz, s már hirdetik
    Örök halálodat,
    Már zsarnokid szined felett
    Építik házukat.

    De éjtszaka, ha némán áll
    Az elhagyott határ,
    Mozogni kezdnek habjaid.
    Tavasz közelg-e már?

    Közelg! Oh ébredj, nagy folyó!
    Emeld hullámidat,
    Im a mező már zölden áll,
    Törd széjjel lánczidat.

    És zúgj tovább örömtelin,
    Győzelmed fényiben;
    Nincs több, ki mostan merne még
    Tiporni kebleden.

    1838.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Eötvös József: Dalnok és király

    Szélvész üvölt, – a tenger
    Egy sajkát zúg körűl,
    Rajt’ egy öreg király és
    Egy ifju dalnok űl.

    S mig korona övedzi
    Az aggnak ősz haját,
    Még fris babér az ifju
    Redőtlen homlokát.

    „Mit ér mostan hatalmam, –
    Szól búsan a király; –
    Ki annyi harczban győzött,
    Dicsetlen sírt talál.

    A nép könnyen felejti
    Meghalt királyait,
    Csak a ki jutalmazza,
    Említi tetteit.”

    „Isten veled, szerelmem! –
    A dalnok énekel; –
    Isten veled örökre,
    Ifjadnak halni kell.

    Ha majdan énekemnek
    Ismétled hangjait,
    Gondolj reám is akkor,
    Ki némán fekszem itt.

    Elég gyönyört találtam,
    Ne sírj, oh kedvesem:
    Szerettem, énekeltem,
    És ez elég nekem.”

    S a tenger inkább ordít,
    A szél inkább fütyül,
    A sajka szirtre vetve,
    Törötten elmerűl. –

    Megszűnt a vész, nyugodtan
    Áll a tenger megint,
    A holdvilág felkelve,
    Reá ezüstöt hint.

    A dalnok fris babérja
    Fenn úszik tükörén:
    Az aggnak koronája
    Temetve fenekén.

    1835.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Czóbel Minka: Rétegek

    Orgona hanggal hangzik az ének,
    Ünneplik napját Megváltónk
    Mennybemenetelének.

    Ott térdel a nép
    Sürűn egymás mellett:
    Durva szövetü földi alakok
    Terjesztik a köznapiság lehét.
    Minden szívben sajátos kicsinyes gondok:
    Az önzés, a vétek. –
    Közöttük téved,
    Az őrület sötétlő árnya,
    Anyagiasság durva homálya.

    Növendék lányok szines ruhákban,
    Fejecskéjükben: hiúság gondja,
    Érzésűk: „kényelmetlen”
    Czifra, szokatlan, új öltözetben.

    * * *

    Amott egy sorban hetyke legények:
    Kihívó szemek felvillanása.
    Még most is? – Itten?
    – Hisz’ jó az Isten! –

    Öreges asszonyok.
    – Hosszú az élet –
    De minek éltek?
    Szivűkben még mindig az anyag hatalma,
    Mely egyre csalja
    A földi embert
    Vágyról vágyra,
    S nem nyujt nyugalmat, és nem nyujt élvet.

    * * *

    De im, a sok lehajtott fej felett
    Kitárt nagy templom ajtón
    Beolvad, beözönlik
    A forró, arany déli fény.

    Tömjén-felhőkön szállva
    Napfény, s égő viasz-gyertyák sugárja
    Arany fátyolt szőtt, mely ott lebeg
    A sötétlő fejek felett.

    * * *

    S a fátyolon túl, egy más rétegen,
    Magasztos-édesen,
    Elszálló hanghullámok:
    Az orgona mély, zúgó hangja.

    * * *

    Keresztül tör most rajta
    Fényes sugárként
    Az oltár felöl felhangzó szó:
    Sursum corda!

    * * *

    E szóba füződik most minden eszmény,
    Mely mint fehér vágy, tiszta gondolat
    Ott lenn fakadt
    A sötétlő szivekben:

    A szeretet egy-egy csilláma,
    A hit, a lelkesülés, a remény.
    Felszáll e szóval, mint kúszó növény
    Sugár fa ágán,
    Hogy nő, hogy terjed!

    Már áttöré a templom boltivét,
    Már ottan száll
    Napsugaras, kék, forró nyári égen,
    Mint egy hatalmas nagy madár.

    * * *

    Hogy lenn maradt a vétek,
    Salak, sötétség,
    Oh e legfelső réteg!

    Nagy Istenség, ezen keresztűl látlak,
    Felszállok hozzád,
    Im, elérlek!

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Gyóni Géza: Piroskának

    Fényes ajándék nem telik, tudod.
    Egy imakönyvet hoztam ím neked,
    Beragyog mégis sok csöndes zugot,
    Mert fényesebb nincs, mint a szeretet.

    Ki nem tanultál mást, még nem, soha,
    E tiszta nyelvet hogyne értenéd!
    Ez egyszerű könyv mindenik sora
    Szent szeretetet sugároz feléd…

    Ma csak mosolyát látod a világnak.
    A fény mellett az árnyat nem leled –
    S hogy orvul hányszor tiszta szivbe vágnak,
    Te még csak a meséből ismered.

    Imádságod is oly derűs, sugáros,
    Mint lelked, melynek csak mosolya van –
    E könyv feléd csak tiszta fényt sugároz,
    Mely mint a lelked, oly zavartalan.

    De majd, ha bánatos lesz ébredésed, –
    Az élet tövist rejt ajándékul –
    Ha tiszta lelked elszorulni érzed,
    És a szemedbe fájó könny tolul,

    Tekints e könyvbe – s már remény-veszetten
    Szent béke szárnya érint csöndesen, –
    Mert mig imádság zsong bizó szivedben,
    Árvák közt nem vagy elhagyott te sem!

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Szenes Hanna: Chanuka

    Chanuka van, a gyertya fellobog,
    És minden zsidó szív erősen feldobog.
    Eszünkbe jutnak hősi képek,
    Eltünedezett ősi népek.

    Volt Pharao, volt görög uralom,
    S nem törhetett meg minket semmilyen hatalom.
    Vittük a Tórát, vittük velünk,
    Abból merítettük minden hitünk.

    És mentünk a pusztán éhezve, szomjazva,
    de velünk volt Isten, nem voltunk elhagyva.
    És mi, kik ilyen ősöktől származunk,
    Nem csüggedünk, mi tovább harcolunk.

    Hisz bíztatóan int a gyertyafény:
    Ne csüggedj Izráel, van még remény!

    Budapest, 1933. december

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Ráday Pál: Búcsú

    Isten minden részét az új esztendőnek
    Tegye szerencsessé kedves személyednek.
    Szerencsémre áldjon, s engedje kedvemnek,
    Hogy véle közlése legyen szerelmednek.

    Kivánom, virrasszon többekre nagy frissen,
    Egymás szerelmében élhessünk kedvessen,
    Életünk örömmel mindenkor telhessen,
    Csoportos nagy áldást Isten ránk terjesszen.

    Igaz szerelmemet tőled nem tagadom,
    Kivánt személyednek magamot megadom,
    Szerelmedet hozzám én is tapasztalom,
    Folyását éltednek azért rám vállalom!

    Az országon kívül egy útra indulok,
    Isten jóvoltából onnan megfordulok,
    Tőled azért szívem most szívből búcsúzok,
    Tiéd leszek, édes, holtig, s tied vagyok.

    1704.

    Forrás: Vers mindenkinek