Biborban fürdik már az égnek alja.
Mámortól reszket már az alkonyat,
A nap korongja bágyadtan halad,
S egy szürke felhő lassan eltakarja.
A fü között egy tücsök círipel,
Álmosan zúg a fáknak lombozatja
Zokogásomat senki meg nem hallja
És panaszomra senki sem felel.
De most!… valami jóleső meleg
Simítja végig fájó szívemet
Szempilláimat csendesen lezárom…
Langy szellő hozza erdőn, réten át
Az estharangok himnuszos dalát
És imádságba halkul zokogásom.
Forrás: Lélektől lélekig
Hová bújtak a madarak? Üres
az ég, a tv-antennák keresztjei,
mint agyag-szobor-vázak, amiket
egy szobrász ott felejtett.
Vázak… A kert is csupa váz, csupa
meztelenség, a tekintet kopog,
mikor hozzájuk ér, a pára-
bolyhokat is kisöpörte a szél.
Kemény lett a világ, kegyetlen,
szemérmetlen – rendőri hullakamrák
célszerűségével berendezett.
S ó mennyi az ismeretlen halott!
Így jó, s még hó se jön, hogy részvevő
lepleivel, csecsebecséivel
enyhítse e világraszóló,
irgalmatlan őszinteséget.
Így jó mégis: ilyenkor tűnnek el
a saját és az idegen lakájok,
kik fülbesúgó széptevéseikkel
az állhatatlant megzavarják.
Forrás: Lélektől lélekig
Kértem Istent, vegye el a gőgömet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta, nem az Ő dolga, hogy elvegye: az én dolgom, hogy feladjam.
Kértem Istent, tegye egészségessé béna gyermekemet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: A lelke egészséges, a többi ideiglenes.
Kértem Istent, adjon nekem türelmet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: A türelem a szenvedés mellékterméke: nem adható, csak kiérdemelhető.
Kértem Istent, adjon nekem boldogságot, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: Ő áldást adhat, a boldogság rajtam áll.
Kértem Istent, vegye el tőlem a fájdalmat, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: A szenvedés eltávolít a földi dolgoktól, és közelebb hoz hozzám.
Kértem Istent, növelje nagyra lelkemet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: növekednem egyedül kell, ő majd megnyes néha, hogy gyümölcsözőbb legyek.
Kértem Istent, segítsen, hogy szeressem az embereket, ahogyan Ő szeret engem.
És Isten azt mondta: No végre egy jó gondolat.
Forrás: Lélektől lélekig
Szepes Mária, hit, ima, szeretet, türelem, fájdalom, lélek, gondolat, emberi kapcsolatok
Álomba hullt a rét. A bokrok szempilláiról
fénykönny gyűl tündökölve:
jánosbogár.
A felhősávos hegytetőn
megnő a hold.
Éjszakám feléd nyújtja őszies kezét,
s zöld jánosbogarak fényéből gyűjtöget
a szíved számára mosolyt.
Jéggé fagyott szőlő a szád.
Csak a hold finom karéja lehet
olyan nagyon-nagyon hideg
Közel vagy. Itt.
Hallom az éjben pillád rebbenéseit.
(Áprily Lajos fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Milyen fehér az út. Menjünk a hóba,
hagyd itt ma ezt a sápadt koronát,
amit a villanylámpa-gloriola
munkára hajló homlokodnak ád.
Levetném én is most egy alkonyatra
a fáradtságom: szürke rabruhám,
s hagynám, simuljon drága égi vatta
éber sebemre altató-puhán.
Ilyenkor, egyszer… szálltunk még a hóba,
tündér karácsony volt, emlékezel?
(A csónakunk sosem siklott azóta
boldogság kék partjához oly közel.)
Hó volt a fákon, vagy tündér-kelengye?
Szél járt felettünk, vagy varázs-fogat?
S havasra vittek, vagy a végtelenbe
a párás, zuzmarás mokány-lovak?
Fenn házikó várt – mint a Grimm-mesében –
és pattogó tűz és arany tea,
s hórengetegben nagyra nyílt sötéten
bennünk egy vérvörös ázálea…
Azért – fehér az út – menjünk a hóba,
fogadd el azt a fényes koronát,
amit a pelyhek csillagzuhogója
a múltba fordult homlokodnak ád.
Forrás: Lélektől lélekig
Fehér föld, szürke ég, a láthatáron
narancsszín fények égtek hűvösen.
Pár varjú szállt fejem felett kerengve
s el nem repültek volna űzve sem.
Csak álltam szürkén, szürke ég alatt.
– S egyszerre, mint gyors, villanó varázs
egy kicsi szó hullott elém: karácsony,
mint koldus kézbe illatos kalács.
Csodáltam. És a számon hála buggyant,
nem láttam többet kósza varjakat:
olyan szelíd volt, mint a gyermek álma,
s olyan meleg volt, mint a nyári nap.
Mikor a basa-rózsák voltak itt
Fejedelmi virágok,
Loptunk idegen kertekből is
A templomért,
Hogy a templomban virágosan
Lássuk egymást,
Leányok, fiúk, nyugtalanok,
Mert csak a templomban,
Ének, ima és beszéd mellett
Láttuk igazán egymást.
Hajh, Szent Lélek,
Be ifjú lehettél akkor
S az ákácok is ifjak lehettek:
Micsoda Pünkösdök voltak akkor.
Dehogy, a mai Pünkösdök
A szépek és igaziak.
Nem kell templom, minden templom
S úgy kiván a pünkösdi király,
Hogy tudja, mire vágyik,
Hogy tudja, zavarosból
Gyönyörűen kibontva,
Ki az, akit meztelenítve
Újféle virágokkal
Tele- és teleszór.
És sokkal szebb azóta
Az élet, a vágy és a lemondás is,
Mióta templom minden
S nem a pöf basa-rózsák,
Ákácok, rózsák, semmik
Az igazi virágok,
Fejedelmi virágok.
Minden, minden és minden,
Templom, templom és templom,
Lyányok, lyányok és lyányok,
Szeretlek és szeretlek és szeretlek.
Forrás: Lélektől lélekig
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.
(vagy szó szerint: „És feltámadt harmadnapon.”)
Forrás: Lélektől lélekig
Késő van. Talán aludni fogok.
Mielőtt behúnynám a szememet,
Nehezen szerzett nyugodalmamat
Szeretném megosztani veletek,
Testvéreim a végtelen világban.
Ma kiderült, ma csillagokat láttam,
Ma rendet láttam, és harmóniát.
Mielőtt behúnynám a szememet,
Elvégzem még ezt a vigiliát.
Ajtótokra varázs-jelet vetek.
Leborított lámpámat: lelkemet
Ajtóitok előtt meghordozom,
Halkan, halkan, lábujjhegyen megyek,
S magam módján talán imádkozom:
Aludjatok, szépet álmodjatok.
Gyermek ne ríjon, anya ne remegjen,
A lány lássa meg első kedvesét,
Az öregek hadd kalandozzanak
Emlékeik honában szerteszét.
A férfi lássa célnál önmagát.
Jó éjszakát, jó éjszakát.
Forrás: Lélektől lélekig
Vannak mesék, amik sosem érnek véget. Bennünk is, közöttünk is történnek tovább. Vannak mesék, — igen, vannak. Vannak, amíg csak gondolkozunk, amíg hiszünk, amíg remélünk, amíg szeretünk. Örök mesék. Éltető mesék. Az ember meséi.
Forrás: Lélektől lélekig
