Az Úr bement a gyúróműhelyébe.
– Ma csinálok – mond – egypár állatot:
Kell egy bagoly, egy tigris és egy bárány,
meg egy tücsök.
És hozzá is fogott.
De mert kevés volt éppen az agyag,
apró lett némely nagynak szánt alak.
– Ej, – szólt boszúsan, – máma rosz napom van,
nem is vagyok a jóhangulatomban.
És összegyúrva a négy alakot,
belőlük gyorsan engem alkotott.
Forrás: Vers mindenkinek
Bethlehem, a te hajnalod
Férfi-hajnal volt. S férfi-bánat,
Hogy fia fogant Máriának.
Mienk az arany, myrrha, tömjén
S a nagy, fájó gondolatok.
Mienk az élet s kötelez:
Kisded-sírás velünk veszekszik,
A nagy Titok fejünkre fekszik.
Óh, testvérek, miénk az élet,
Bennünket biztat és sebez.
Óh, élni bús és élni szép:
Áldott az, aki befogadja.
Ma, akinek van édesanyja,
Hím testvérem, borulj elébe
S csókold meg sírva a kezét.
Forrás: Vers mindenkinek
Vagy-e? S ki vagy? S mienk vagy-e? Csupán
mienk és senki másé? Szabad-e
hogy csupán a mienk légy? És lehetsz-e
az, aki vagy, ha csupán a mienk vagy?
S mégis: lehetsz-e aki vagy, ha nem tudsz
csupán-mienk is lenni? Lehet-e
világod végtelen, ha nem vagyunk
mi is középen, és sorsunk a Tengely?
Mi vár reánk? És jön-e még igazság?
Vagy mi leszünk a keresztrefeszített
a nemzetek közt? Akkor is középen
áll a Kereszt, s ki szenved: Messiás.
És ez van talán hátra még. Az embert,
az aprót, megváltottad már. A népek
váltsága jő most. S bizonnyal mienk vagy,
Isten, amíg mi hordjuk a keresztet.
Mert nem lehetsz a mérges kis Wotanok
öccse te, egy a sok közül, pogány
csillag, hanem ki eljött, csillagoltó
nap, s kinél kisebb nékünk nem elég:
magyarok és mindenek Istene.
Forrás: Vers mindenkinek
Szivem titkos bensejében,
Ahová szem már nem lát el,
Ül egy vén jezsujta páter
Talpig omló feketében
S én beszélgetek vele:
– Páterkém, de szép az élet!
Óhajtása, vágya, mersze,
Színe, bűne, minden perce;
Lányokról nem is beszélek,
Mert tudom, hogy fáj neked.
„Életünk, fiam, mi kurta!
Röpte, mint a puszta szónak
Útja, mint a lelkes szúnak,
Mely magát a fába fúrta
S volta, élte semmiség.”
– Páterkém, de víg az élet!
Az egészség kacagása,
Vérnek tánca, férfi násza…
Minden felhő szerteszéled
S mosolyog az ég szeme.
„Életünk, fiam, bolyongás
Siralomvölgy erdejében.
Minden fája barna ében
S örökös a harang-kongás,
Mely halálra hívogat.”
– Páterkém, de szent az élet!
Az Öröknek csöppnyi mása
Soha napján elmulása;
Minden perc, mely semmivé lett,
Egy-egy istent szült nekünk.
„Életünk, fiam, mi átkos!
Képzelmünknek duzzadt hátán
Vigyorogva ül a Sátán,
S minden percben, mely halált hoz,
Egy-egy lélek pusztul el.”
– Páterkém, való az élet!
Minden jóság, minden gazság
Egyetlen, merész igazság,
Melynek fényén szerteszéled
Komor álmok árnyhada.
„Életünk, fiam, csak álom,
Képzelődés minden tettünk.
Meghalunk, mivel születtünk:
Szél hulláma, légbe szállón,
Minden e két part között.”
Szivem titkos bensejében,
Ahová szem már nem lát el,
Így beszél a csöndes páter
Talpig omló feketében,
És én félve hallgatom.
Nyugat, 1912/10. szám
Forrás: Vers mindenkinek
Kísérletezik a jó Isten,
a bölcs Professzor,
mert furcsa dolog az a lejtő
és furcsa dolog az a kis golyó
és furcsa dolog az a nagy futás:
egyenletesen mindig gyorsuló.
A Magasságból indul el az ember
– mert a kis golyó mi lehetne más? –
s célok felé viszi,
színek felé viszi,
szeretetbe viszi,
mélységekbe viszi
a gátnélküli őrült rohanás.
Gördül a golyó, rohan a golyó!
lobogó lánggal benne izzanak
a nem-nyughatás dübörgő csatái, –
s senki se tudja Istenen kivül,
hogy hol az állomása
s törve, vagy épen mikor fog megállni.
1924. október 3.
Forrás: Vers mindenkinek
Hortobágyi csárda mellett gyorsan száguld a vonat,
Hortobágyi csárda kútján nem itatnak már lovat,
Pusztabíró a ménestől nem húzza már a vámot,
Nem mutat már a délibáb Hortobágyon karámot.
Hortobágyi nagy ivóból kihallik a muzsika,
Míderben ül a söntésben csaplár lánya, Zsuzsika.
Német nótát húz a czigány, a vendég sört iddogál,
Zsuzsikának czilinderes jogászgyerek kurizál.
Kint a mezőt vetés alá szántogatja fel a nép…
Nem tudom én, olyan furcsa, furcsa nekem ez a kép!
Úgy szeretnék sírni, sírni, elsiratni valamit,
Tán bizony a Sobri Jóska fakó lova nyomait…
Forrás: Vers mindenkinek
Érzem melegét válladon a nyárnak
Hideg lelkem reszketve bújik oda
A jégpillanatok futva elszállnak
Fagyszívemnek vagy napforró mámora.
Látom fényét az ébredő tavasznak
Szemedben pillantva a tiszta kéket
Értem melegét szerető szavadnak
Rásimítva az örök reménységet.
Nincs más otthon, mely melegebb mint vállad,
nincs tenger, mely szebben kék mint szemed
s nincs hang, mely nekem édesebb mint szavad
s elkerget felőlem minden felleget.
Szívemen bezárult az örök lakat
S másnak nincs kulcsa már hozzá, csak neked.
Forrás: Lélektől lélekig
Tudod Kedves, az éjszaka nem attól szép,
hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét
telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain,
utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain.
Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe
öltözik az ég, s a Napot magába ölelve,
mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér.
Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér
csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.
Tudod Kedves, nem attól lesz szép az élet,
hogy: mi volt. Hanem hogy ami jön, hogyan
éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan.
**Forrás:**uhalten Lélektől lélekig
A szót,
mely tűzként lobogva
s viharzó erővel
elröppent egykor,
örök, messzi fények
szent papjai előtt
kimondom most én is:
Március!… Szabadság!
Ezt zengik az örök,
messzi kék hegyek,
a róna, az éther,
s a költő nevével
ezt zúgja a vérem;
mert rút a járom
és rút a szolgaság!
Felködlő arcukat
az érkező századok
mossák meg majd fénnyel,
hogyha ideérnek,
hol Petőfi emléke
– magyar föld csudája –
soha ki nem húnyó
csillagként világol
minden árnyakon át,
gyötrött hazám egén.
S amit most tűzszívem
a napba lobogtat,
bámulják akkor is
s zúgják túl az Időn:
Március!… Szabadság!
Forrás: Lélektől lélekig
