„A magányra nem az ellenségei ítélik az embert, hanem a barátai.”
Forrás: Lélektől lélekig
„A magányra nem az ellenségei ítélik az embert, hanem a barátai.”
Forrás: Lélektől lélekig
Dalol a madársereg,
Hogy az erdő zeng belé,
Maszatos parasztgyerek
Inal a folyó felé.
A Nap is süt melegen,
Tüzesíti a leget,
Nem is látni az egen
Pici keskeny felleget.
A parasztgyerek hevül,
A folyóparton ledül,
Homokon gurul tovább,
Kavicsot fog, jó lapost,
A folyóba dobja most
S fütyörészve áll odább.
Forrás: Lélektől lélekig
Petőfi Sándor,
már olyan régen akartam beszélni rólad,
te már nem hallod,
költészetednek mondom ezt a vallomást.
Ilyen nagy lelket mint a tied,
“Egész” világmindenség is szeret.
Mi, költők páratlannak születtünk,
az igazság sebzett gyerekei vagyunk,
nem hazudhatunk szépeket.
Mi a Halál Szeretői vagyunk,
és nem félünk senkitől.
Petőfi Sándor,
szeretlek!
Forrás: Lélektől lélekig
Égővörös selyemként loboglak
Körbe, inas nyakadba csókolva
Mohó vágyam. Orrcimpád reszket, míg
Felöklelsz, s eggyé válunk a táncban.
Forrás: Lélektől lélekig
Nincs engedelmességem, nincs parancsom. Egyként eldobtam már
a kéjt s a kínt. Órákig is elbámulom, amint sugár szikrázik át egy
tiszta kancsón.
A fán rekedten rikkant fel a páva, a nap melenget és a föld
forog. Áldott, kiben nem fáj a tört horog s a küldetésben néha-néha
gyáva.
Szívem e békés lustaságban oly dús!
A gazdag úton szembe jön velem vasakkal verten egy csapatnyi
koldus, s amíg a parkon át lassan halad ki, a módot kutatom és nem
lelem: mint tudnám őket végre megtagadni?
Forrás: Lélektől lélekig
Testvérkém, fáj, hogy egyedűl vagyok,
fáj a nappal ezer ugráló szine;
fáj, hogy annyian megszólítanak,
de azért senki se simogatná meg homlokomat.
Gyengédebb vagyok én az almafavirágnál
és a lehelletnyi holdfénynél is szelidebb.
Fehér galambok alszanak álmaimban:
nem szabad fölébrednem, hogy fel ne riasszam őket!
Ha felriadnának, meglátnák, mily gonosz vagyok,
milyen irigy és hazug és civakodó.
Ezért kell mindig csöndben maradnom, akkor is,
ha ijedt harangokat dobál be a szél az ablakomon.
Sírok, –
és szavaim halottan hullanak lábaimhoz.
Sírok, –
és a szomszéd fa se hallja meg könnyeimet…
Forrás: Lélektől lélekig
„Jobb a szívben tartani a Bibliát, mint a könyvespolcon.”
Forrás: Lélektől lélekig
Idő, örök öreg, ki messze, fenn
A végtelen szikláján ülsz magad
S csak nézed hallgatag, vén bérceken,
Hogy az eón, az év, a nap halad.
Csak nézed, hogy a tenger és a könny,
A vér és víz hogy árad és apad,
Csak nézed, hogy vív a fény és a köd
S hogy múlik el világ és pillanat:
Idő, örök öreg, mi lenne, mondd,
Ha egyszer elszunnyadnál és e zord,
Nem lankadó játék megállana:
A hulló őszi lomb a lomha légben
S az elmúlás halálhozó ködében
Szívemből szálló sóhaj dallama?
Forrás: Lélektől lélekig
„Talán eljön a pillanat, mikor elmondhatod, hogy az egészet akartad. Az egészet, az igazit, nem a pótlékot, a hasonlót, a mellékeset: az egészet, a boldogságot és az igazat, az igazságot, akármilyen félelmes és földközeli. Nem akartál az élet helyett valamit, ami csak hasonlít az életre…
Az egészet akartad, nem valamilyen törlesztéses részletet. Vágyad nem teljesedett be. Elbuktál. De a földön és a sárban heverve, ledöfött harcos, dadogjad ezt: »Legalább vágytam az egészre, legalább akartam az igazit, legalább ennyit értsetek és bocsássatok meg.«”
Forrás: Lélektől lélekig