Nézz két szemembe,
lásd meg bennük önmagad,
és lelkeinket.
Forrás: Lélektől lélekig
Nézz két szemembe,
lásd meg bennük önmagad,
és lelkeinket.
Forrás: Lélektől lélekig
Hazug mosolyok
szemből és hátad mögött
beléd szúrt kések.
Forrás: Lélektől lélekig
Azt akarod, hogy kilépjek magamból.
Hát jól van, most kilépek.
Vallom veled, hogy nem hiába élek.
Vallom, hogy irgalom a kegyetlenség
És áldás az átok.
Kell, hogy a termő magot földbe vessék,
És néha vérrel és szennyel befessék
A rejtett Cél felé futó világot.
Vallom veled, hogy minden, minden jól van,
Bár gályapadhoz láncolt rab vagyok
A végtelenbe lendülő hajóban.
Vallom veled, hogy minden, minden jól van.
Akkor is, ha én nem érzem, nem látom, –
Hogy minden egész, – minden összefügg,
És rab-voltomban van a szabadságom,
Erőm az erőtelenségben,
A betegségemben a gyógyulásom.
A rossz is, amit gonosz szándék nélkül,
A vétek is, amit itt elkövettem,
Kristállyá érik messze valahol:
Vallom, lélekben, testben megtörötten.
Vallom, vallom veled mindezeket,
Mert szépek és mert lehetetlenek, –
S szeretném lehajtani fejemet
Világfeletti gondolataid
Kőszikláira, mint puha párnákra…
Hallod, hallod? igent mormol reá
S áment dörög a tenger orgonája.
Forrás: Lélektől lélekig
A szív érez, a szem kutat,
Szép lány szerelméhez utat.
A szív dobog, a szív sóhajt
Ha a lány távol nincsen,
A szem ellesi az óhajt:
– Mit kívánsz édes kincsem?
Ha eltűnik a szerelem,
A szív kérdi: – Mi lesz velem?
Önzö szív! magára gondol
S csakhamar életre kel.
S nem gyötrődik semmi gondtól,
Hisz gond nélkül válik el.
A szem, ha nincs vis-a-vis-ja,
Rejtett kincsét előhívja,
S mosogatja gyötört lényét,
De ez már mit sem segít,
Vissza nem kapja a fényét,
Ha elsírta könnyeit.
Forrás: Lélektől lélekig
Sokszor, mikor a napba nézek,
már-már azt hiszem:
ő az igazi.
S elfelejtem, hogy minden látható,
tapintható és megcsókolható:
a rejtett igazinak
árnyéka csupán.
Valahol bennünk van az élet,
melynek árnyékát éljük,
valahol bennünk van a ház,
melynek árnyékát lakjuk,
valahol bennünk van a kenyér,
melynek édes árnyékát
megszegjük estelente.
Vagy valami irgalmatlan kék tó
mérföldes fenekén,
vagy felhőkbe gomolyítva úsznak
és távoznak tőlünk az égen –
messziről, messziről visszakiáltva:
Poéták, bolondok,
meg tudtok-e fogni?
Én nem tehetek róla,
megejtett ez a nyilvánvaló igézet.
Ha kedvesem hófehér vállára nézek,
ha mélységes, barna szemébe nézek,
remegve dobom felé a kérdést:
Milyen lehet a Gyönyörű,
kinek árnyéka vagy?
1928
Forrás: Szeretem a verseket
„A vers olyan emberi beszéd,
ami a dallal, az ősi dallal rokon,
rokon avval a kimondhatatlannal,
ami már-már titkos, sámáni mesterség.
A vers az ember legtöménnyebb megnyilvánulása,
leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről.
A legszentebb játék. A kifejezhetetlen körbetáncolása,
megidézése, ritka szertartás, mives fohász.
Valami, ami születésének pillanatában
a halhatatlanságra tart igényt.”
Forrás: Lélektől lélekig (Latinovits Zoltán – előadás / esszérészlet)
Egy hangszer voltam az Isten kezében,
Ki játszott rajtam néhány dallamot,
Ábrándjait a boldog szenvedésnek,
Azután összetört és elhagyott.
Most az enyészet kezében vagyok,
De fölöttem égnek a csillagok.
Forrás: Lélektől lélekig
Viszontlátásra, – mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek –
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.
Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra – holnap.
Vagy ha nem holnap, – hát holnapután.
Vagy ha nem akkor – hát majd azután.
És ha aztán sem – talán egy év múlva.
S ha még akkor sem – hát ezer év múlva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Visontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán –
„Vidám viszontlátásra” mégis, mégis!
Forrás: Lélektől lélekig
Tóth Árpád posthumus-kötetéhez
E percben tettem le a könyvedet.
Ismertetni, méltatni kellene…
Te mosolyogsz egy távol csillagon,
S azt mondod: pajtás, ne bajlódj vele.
Te azt mondod, hogy mindeneket látsz,
Hogy láttad befele folyt könnyemet,
Azt mondod, neked nem kell méltatás,
Csak síron túl egy kicsi szeretet.
Ó, messzelakó, köszönöm e szót.
Ha láttál, láttad bennem magadat,
Láthattad, lelkem hogyan itta fel
Kristálycsillámú hagyatékodat.
Láthattad, hogy kavar fel halk szavad,
Hogy int felém a szomorú tető,
Ragyog reám elérhetetlenül
Tört alakod, a szépen szenvedő.
Láthattad: kálváriád utait
Hogy jártam értőn ma este veled,
Bámultam beteg gazdagságodat,
S szégyeltem beteg szegénységemet.
Egy-egy igédre úgy ismertem rá,
Mint amely bennem régen vándorol
Gyötrelmesen keresi önmagát,
De testté nem válhatva, szétfoszol.
Ám benned testté lőn, ki nem vagy test már,
Míg én még hurcolom a bús igát,
És járom, szikkadt szívvel egyre járom
Vers-stációim meg nem írt sorát.
A méltatásod, látod, elmarad,
De bölcs mosolyod hozzám érkezik,
Kik egymást nem ismertük itt alant:
Suttogjuk ma: „Lélektől-lélekig”.
Forrás: Lélektől lélekig
Őrzöm az arcod lelkembe zárva,
Mint kalitkában fogoly madarat,
Őrzöm vidám nevetésed,
Mint telihold a sugarat.
Őrzöm szemeid csillanását,
Mint kelő napfényt a reggel,
Őrzöm egy bús tekinteted,
Mint csillagokat az éjjel.
Őrzöm elveszett szerelmedet,
Mint kőtáblák az ősi jeleket.
Forrás: Lélektől lélekig