https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Füst Milán: Egy csillaghoz!

    A hold letűnt. Most delelőjén áll az éj.
    Fatönkök állnak benne, mint a vadkanok. S a fekete kert
    Ilyenkor termi meg sötét virágait. S te fenn remegsz
    Magános csillagom.

    Rád nem figyel a köznép. Hisz parány vagy ott,
    Hol az égnek annyi más kevélye tündököl…
    Szent haragot ki szórsz, borúd tüzét aki veted a libegő boltozaton, –
    Hogy önnön viharzásod köde már-már végkép elborít…

    Vaj’ mire vágyol ott? hogy hívjanak? szeressenek?
    Esengő asszonyok a karjukat s a szívüket
    Tárják feléd?… Egy egész nép, mely éjjel vándorol,
    Téged kiáltson s tán az országúton néhány misztikus lovas,
    Nem is három, de négy király,
    Az ujját felemelvén rólad suttogjon az éjszakában, – erre vársz?

    S ha mind ott állna is, – mert sok van itt boldogtalan, –
    S ha mind: az egész földi nép a folyók partján összegyűlvén elmulasztott életéről Néked énekelne, míg betelt az idők nagy futása, – egykorig…
    Oh kellenek-e még neked? Felelj. – A megtörténtet semmi jóvá nem teszi.
    S ki úgy szeretted már az elmulást,
    Hol régen s mélyen rejtezel, úgyis még jobban elmerűlsz.
    S bevonván fekete tüzeid,
    Lassan fordúlsz el e vidékről.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Zsörtölődő

    Elegünk van már,
    elegünk.
    Meddig kell még di-
    deregnünk?
    Mondják a kupás-
    cserepet
    megülő fagyos
    verebek.

    Télen átal is
    nyaraló
    fecskének lenni
    volna jó,
    csettegeti a
    porkahó
    alatt csőrölő
    kis rigó.

    Varjú körözget,
    billeget,
    letácsol rigót
    s verebet.
    Hogyha kedves a
    tollatok,
    annyit ne sopán-
    kodjatok.

    Megértem én már
    eleget,
    ennél is zordabb
    teleket.
    De olyat eddig
    sohasem,
    hogy vége egyszer
    ne legyen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Ittfeledt holmi

    Aznap is így lesz: bezárul az ajtó
    – utánad nézni már ma sem merek –
    de aznap nem várlak haza ebéddel,
    jó puha ágyat néked nem vetek.

    Lelkem abroszán elfakul a rózsa,
    örömet sose tálalhat neked,
    nem leszel kisfiam, se kedvesem,
    nem leszek többé anyád, kedvesed.

    Üres a szoba, már nem mi szobánk,
    ittfeledt szegény tárgyak visszasírnak.
    Bánatos testem hova csukjam el?
    Rozoga lábú napok el nem bírnak.

    Mi lesz velünk – kitől kérdezhetem?
    Kívüled nincsen kitől kérdenem.
    Hol sírhassak, ha nem a térdeden,
    ki gyógyítson, ha te leszel sebem!

    Neszt hallottam… talánha hazatértél!
    Üldöző hangok kísértgetve járnak…

    …Egy pár sámfa, gyűrt keszkenő, egy plajbász
    egy törött senki-semmi hazavárnak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Káli László: Aznap…

    Aznap lehalkították susogásukat a lombok,
    madár sem dalolt a fák között, és a fűszálak
    mind rezzenéstelen álltak. És mi táncoltunk
    valami sosem hallott dallamra, és akár csak
    papírhajó a víz tükrén, ringott lágyan a csípőd,
    és éreztem, ahogyan szíved dobolta az ütemet.

    Aztán hosszan megcsókoltalak, és szemedben
    láttam a Napot, s Te halkan súgtad fülembe:
    Szeretlek. És bár rám rogyott az ég, mégis
    könnyű voltam, és repültem, boldogan, fenn
    a magasban, fel, a felhőtlen kékségben, mert
    boldog voltam. Boldog, mint talán senki sem
    a Világon ebben a pillanatban.

    Hiszen enyém
    a Mindenség! Minden, mi szép, és jó, a közel
    s a távol, hegy, bérc, csörgő patak, erdő, mező,
    föld s az ég…! Enyém? Nem. Bár engem ölel,
    engem szeret, az enyém mégsem lehet sohasem!

    Mint a legszebb virág a réten… Nem enyém,
    nem tied, senkié. Enyém csak a pillanat, mint
    az illata a virágnak. De ez örökké bennem él.

    Aznap lehalkították suttogásukat a lombok…
    És a kis padon, a vállamon pihentél, miként
    pihegő galamb. És úgy öleltél, mint aki soha
    nem enged el, s én úgy öleltelek, mint az ér
    fonja át a szívemet.

    A fűszálak táncoltak talán,
    vagy a Világ forgott sebesebben? Nem tudom.
    Csak azt tudom, hogy szerettem volna, ha akkor
    megáll forogni a Világ, s maradsz a vállamon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Omega

    Összeomlásunk mindent befalaz
    egy pillanatra és örökre.
    A vánkos keményebb lesz, mint a szikla
    és testünk szemétdombnál súlyosabb.

    Ezért élünk. Valamiképpen
    ezért születünk a világra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A testről

    Rossz bódé ez, Uram, amelyben lakni kényszerítesz.
    Rozzant deszkák szorítanak köröskörül;
    Amerre nézek, minden ócska, rossz falat
    Repedezett, pókhálólepte vén tükör borít.

    Amerre nézek: mindenütt ugyanaz az unalmas-egy,
    Halálig unt arc néz velem farkasszemet.
    Futni, futni szeretnék tőle már,
    Kitörni innen elszánt bús ököllel
    Ledöntött vén korhadt deszkákon át,
    Ki innen, messze. Járni, boldogan
    Harmatos, édes, illatos mezőkön,
    Magas hegyeknek homlokáról nézni, nézni messze el
    Nagy délibábos pusztaságokon,
    És véghetetlen tengereknek titkain,
    És látni, látni ismeretlen arcokat,
    Szemükbe nézni, szemtől-szembe, látón,
    Nem így, a rossz tükörből.

    Ó emberek, testvéreim, segítsetek,
    Hogy elétek futhassak.
    Oly szép lehet a szemetekbe nézni!

    Segíts, szerelmem, jóságos Uram,
    Jöjj, vessük szét e rozzant viskó rossz börtönfalát.
    És zúzzuk szét ezer darabra már
    Ez átkozott-egy tükör végtelenjét,
    Ha meg is vérez sok álnok szilánkja.

    Elég e roskadt pajta vén dohából,
    Megfojt a pállott levegő –
    Tied akarok lenni és övék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Útrakészség

    Ha elmegyek, ha szólítanak,
    Utánam minden ittmarad.
    Össze leszek már én törve,
    Csóktalanul meggyötörve.
    S utánam minden ittmarad.

    Mennyi lány és mennyi ajándék!
    Mennyi bűn és mennyi szándék!
    De a bűnös, én nem vagyok,
    De a gyáva – én az vagyok.
    Mennyi bűn és mennyi szándék!

    Én soha, soha nem nyugodtam,
    Mindig, mindig csak futottam.
    De miért is? – nem is tudom;
    Szilaj Bánat az én hugom,
    Jaj, a hugommal futottam.

    A szerelemmel leszámolok,
    Az élettel elszámolok.
    Nincsen semmim s kire hagyjam,
    Nincs szeretőm, mit tagadjam.
    Az élettel is számolok.

    De csak az bánt most, ha szerettem,
    Hogy balog volt minden tettem.
    Néha bárgyú képpel álltam,
    Hogy szavakra nem találtam,
    Hogy balog volt minden tettem.

    Jaj, nem kisért az arany hangja,
    Se fényes cím nagy harangja.
    S ez a sorsunk – pici ember
    Nagyot merni soha nem mer,
    Csak törődik s nincs haragja.

    Szerettem én is a rózsákat,
    Még jobban a parti fákat.
    Lesz még virág, csókos rózsa,
    Sóhajt fa is le a tóra
    S nem szeretem már a fákat.

    Az én részem, a száz aranyom
    Nem az enyém, mind itt hagyom.
    Össze leszek már én törve,
    Csóktalanul meggyötörve.
    – Élet, Élet, Terád hagyom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Közeleg az emberfia

    Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia,
    aki nem tőlem és nem tőled kap életet.

    Néhány pásztornak, akik sohasem öltek
    nyulat, nem hordoznak emberölő
    szerszámot, megjelenik az angyal és
    megjelenik a csillag és tele lesz dallal
    a decemberi hegyoldal.

    Csak ránézünk a kisdedre
    és tudni fogjuk, hogy Ő az.

    Eljönnek az acéltrösztök fejedelmei,
    a petroleumbányák frakkos császárai
    s könnyel a szemükben letérdelnek elé.

    Mert Ő lesz, akinek legtisztább kék a szeme,
    legerősebb lészen a karja és szelid arcáról ragyog
    az örök épitők acélos vidámsága.

    Ő megmutatja minden vándornak az útat,
    minden töprengőnek az igazságot, minden
    haldoklónak az életet.

    Ő megmagyarázza
    nekünk a gépek dalának igazi értelmét,
    megmagyarázza és megáldja a fáradt költőt
    legsajgóbb szavait és mosolyogni fog és kék
    fehér galamb fog ülni a vállán kétfelől.

    Ő nem ad országot nekünk, hanem otthont,
    nem ad fegyvert, hanem kenyeret.

    Ma még sirunk,
    mert a mosolygás nem én vagyok.

    Ma még sötét
    van, mert nem jöttem világosságnak,
    hanem hogy bizonyosságot tegyek a világosságról.

    Már közeledik az éj, mely szüli a Hajnalt.
    Eljön Ő, minden bizonnyal eljön.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: ISTEN MONDJA

    Talán eleve robotokat kellett
    volna kreálnom: érzéketlenebbül
    azok se tennék dolgukat e földön,
    midőn a közvagyont kell pléhpofával
    ragadozók prédájává alázni.

    Szeretet, jóság, készség áldozatra,
    igazságérzet, közösségi szellem,
    tartás, műveltség nemcsak múzeális
    erény immár, de tárgya közröhejnek.

    Egy szempont van csupán: a célszerűség –
    és sanda cél nyíltabban szentesíti
    a piszkos eszközt.
    Ezt kellett megérnem.

    Kreáltam volna robotokat inkább –
    s nem égetné orcámat most a szégyen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lator László: Nyugalmas éjszaka

    Lomha bivalyok szeméből előballag az éjszaka,
    a föld ezüst folyókat fon fekete hajába,
    bolyhos lepkék pihennek homlokunkon,
    tele jázminok alatt szunnyadunk.

    Barna kenyeret ettem az este
    és parázson sült halat.
    Békesség néktek.

    Mozdulatlanul hömpölyög a nagy folyó,
    a fák meghajolnak egy kicsit a csillagok súlya alatt,
    a tücsökzene átlátszó oszlopokat rak az ég alá.

    Halkan evezz, ne verd fel az alvó vadkacsákat,
    emlékezz barna kenyerünkre.

    Elpihenünk mi is a fáradt madarakkal,
    nyugalmas lugast fontam menedékül,
    meghallgattam az éj hangtalan csobogását,
    a pelyhek súlytalan lebegését,
    a nehéz köveket,
    s megtaláltam az utat is.

    Forrás: Lélektől lélekig