Szívem alatt ragyogsz. A csillagok csipkéje
remeg az ablakon. Érzed? Ez itt
a szív állandóan üres edénye,
pedig örökké csak merít, merít.
Mondhatnám ezt is még: ó, harmatos
alma a tested, s rá a fény havaz!
De szebb öröm, hogy friss, kemény, piros,
s hogy női test, izgató és igaz.
És nem hasonlítlak az angyalokhoz:
asszony vagy, nő vagy, ezért áldalak,
mert úgy szorítasz forrón, sírva, magadhoz,
hogy embernél több leszek általad.
Forrás: Lélektől lélekig
Tudod, arra gondoltam,
hogy sokszor
csak a testek olvadnak egybe,
máskor pedig csak a lelkek,
de talán egyszerre soha nem
ölelkezik a test, és a lélek is,
test a testtel, lélek a lélekkel,
mintha csak kenyere lenne,
vagy csak vizet ihatna
az ember test és lélek együtt,
harmóniát
csak a kettős harmónia szülne,
külön harmónia nem létezhet,
a testek harmóniái csonkák
a lelkek összhangja nélkül,
hol kenyér, hol pedig víz,
valami mindig hiányzik,
az ember így soha sem teljes,
ha lenne kenyere,
és víz is juthatna neki,
soha nem szomjazna,
soha nem éhezne,
kenyéren
és vízen is jól megélne.
Forrás: Lélektől lélekig
.kaktusz
Nem messze a nem látható patak
neszez. A hídon ember-forma árnyak.
A köd mögött kutyák vonítanak,
fejjel rohannak eb-létük falának.
Sorra lépnek elő, ahogy megyek,
a ködből a sápadt, kopasz platánok.
Foltos, toronymagas kísértetek:
még láttam őket fele ekkorának.
Valahol itt, igen, egy pad lehet:
két szem parázs a semmiben lebegve.
Köd nyelte el a felgyúlt testeket.
De te – emlékszel még a szédületre?
Nem emlékszem, rég volt. Ott van pedig,
csak betemette – Pompeit a láva –
a rákövült idő. Sötétedik.
Hunyorgó fény mozog: biciklilámpa.
A túlsó parton sárga ablakok
sora ragyog rejtelmesen a ködben,
mintha minden, ami fény és titok,
előttem lenne még, és nem mögöttem.
Forrás: Lélektől lélekig
Te ne kérdezz, csak menj az utadon
S meg ne állj körülnézni,
A kétely gyilkos sebet üt belénk
S a lelkünk, a lelkünk bevérzi.
Te ne kérdezz, csak menj az utadon,
Az agyad bármi kábult,
A gyöngeséged, tétovázó vágyad
Egy hanggal el ne áruld.
Magadba higgy és menj az utadon,
Mint kit nem döbbent titkok árnya,
Gyáva, ki minden mondata után
Megtorpan kérdőjellé válva.
Mint Lót, eredj a kőkemény paranccsal,
Mögötted lobogjanak a csodák,
Mint akinek csak ökle, foga van,
Úgy menj a pusztuló világon át!
Az égbe ne tekints, de forró karral
Öleld az anyaföldet,
Vissza ne fordulj, jaj, ki visszanéz,
Nem mozdul az meg többet.
Forrás: Lélektől lélekig
A semmittevés lován,
A semmittevés lován,
Ő üget az úton szaporán.
Minden köve egy év.
Szívének húnyó, bús heve
Még néha lobban s egy barát neve
Ilyenkor lobban el zsarátnokán.
Nem tudja ő, hogy merre tart
S nem emlékezik: – mit akart
S nem kérdi többé, hol pihen…
Néz felhőt, lombot és kiken
Egy hűsebb élet fénye ott világol:
A téli csúcsok felé néz a vándor…
És óhajtana lenni téli hó,
Vagy vágyna lenni pusztán délibáb
És mindaz: mi e földi lét fele, –
Mely sápadtabb, mert nincs vérrel tele…
Mi eltűnik – s nem mondta: élni jó!
S vidáman múlik el s nem éri vád
Az Alkotót, hogy mit művelt vele.
Az úton mendegél és egyre jobban
– Hogy erről álmodik – a szíve dobban:
Ha nem üldözné többé vér szaga…
Ha szél volna, a holdmezőbe’ hálna…
S ha ő volna az örök éjszaka:
Az emberszívekben tanyázna…
Forrás: Lélektől lélekig
A harkály kopogtat egy vén fenyőfát.
Én a botomra dőlve hallgatom,
Mint harmadik.
Különben csend lakik
Körül az erdőn.
A harkály:
Mit gondolsz öreg: meddig élsz még?
A fenyő:
Azt jól tudják az istenek,
Akik az életem kimérték.
A harkály:
Mit gondolsz öreg, hogy mi lesz belőled?
A fenyő:
Bizony mondom, nem függ az se tőlem,
Se tőled.
A harkály:
Az emberektől függ tehát?
A fenyő:
Az ember nagynak képzeli magát.
A harkály:
Mit gondolsz mégis:
Hiszed, hogy asztalt terítenek rajtad,
S melléd telepszik egy vidám család?
Vagy ágy leszel, mely mélyen, hűsen altat
A nap heve után?
Szólj, mit hiszel hát, vén embertelen?!
A fenyő:
Mit tudom én!
Bölcső leszek talán.
Talán koporsó. Oly mindegy nekem.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha a Halál is ilyen volna csak,
Mint ez a decemberi alkonyat,
Ilyen halkléptű, ilyen nesztelen…
S úgy bánna szépen, szelíden velem,
S úgy érintené meg a kezemet,
Mint valaki, kit nagyon szeretek.
Ha a Halál is ilyen volna csak,
S úgy lebbenne szobámba hallgatag,
Mint egy lámpát-eloltó lehelet,
Észre se venném, hogy sötétebb lett.
Mennék vele, ki helyettem is lát,
Ugaron, erdőn, tengereken át.
Ha a Halál is ilyen volna csak,
Nem ijesztő, titáni szörnyalak;
Szelíd fiú, vagy édes, lenge lány:
Egyik kezében megfogózkodnám,
Másik kezében – lángjával alá –
– bús géniusz – a fáklyát tartaná.
Ha a Halál is ilyen volna csak,
Hátulról átkarolná vállamat,
Mappámra tenné hűs, nyugodt kezét:
„A tollat, pajtás, tedd le, most elég!
Az utolsó vers úgyse lesz már jó,
Tülköl a ködkürt, indul a hajó!”
Ha a Halál is ilyen volna csak:
Födetlen, fürtös fő, nem zord sisak,
Nem üres szemgödrök, de mély szemek,
Mik lelkem mélyéig tekintenek,
S visszaragyogják, mit benne látnak:
Drága képét egy-egy jóbarátnak.
Ha a Halál is ilyen volna csak,
Nem ásna nyirkos, sötét sírokat,
De vinne szabad, nagy mezőkön át,
Hol szürcsölnénk a mennyek harmatát,
S hajnali ködben, pusztán, tengeren,
Egyszercsak úgy eltűnnék csendesen.
Forrás: Lélektől lélekig
„Aki szeret, aki mindig szeret,
nem ér rá panaszkodni
és boldogtalannak lenni.”
Forrás: Joseph Joubert gondolatai
Mért írjak verset,
ha veled lehetek?
Csak azért,
hogy az időt kicifrázzam
és szaporítsam a szót?
Kézbe kapom inkább a Napot,
mint a kugligolyót
s a láthatár erdeit
döntögetem a kedvedért
halomba,
egy rakásra.
Mért írjak verset,
ha veled lehetek?
Szebb a te melled, mint a legváratlanabb hasonlatok
és a szád, mint a legmeztelenebb rím.
Nyár van,
kézfejed éget, mint a nagyítóüveg,
a hasadtól meg átforrósodik
a tóparti homok.
Madarak járnak feléd
s vonatok.
Egy-egy pillanatra, ha fölöltöztet a füst,
szemem kapkodva levetkőztet –
Nem is tudom, mért akarlak folyton látni?
Ha nádas volnál: a nádast nézném
s ha föld: a földet.
Mért írjak verset,
ha veled lehetek?
A szavak kiüresednek, mint ősszel a nyaralók,
meghalnak, mint az emberek,
de ha megérintlek,
az érintés halhatatlan marad:
nem akar jövővé változni,
se emlékezetté –
Mért írjak verset,
ha mindenestül a tied lehetek?
A lábadé,
a kezedé,
a leheletedé!
Forrás: Lélektől lélekig
Egy nap veled,
egy nap megint az őrület:
szobád és tested félhomálya,
csöndje és határtalansága.
Kitakart szád és semmi más –
ott kint vadszőlő villogás:
az égen véraláfutás.
Vakmerő remény így szeretni,
melledért, szádért megszületni,
földdel, egekkel keveredni.
A nyár, mint a vér, megalvad,
összeomlik, mint birodalmak:
virág-romok,
levél-halottak
gyűlnek körénk gyöngéd mocsoknak.
Ne félj, nem félek, ez a nap
bebalzsamozza ágyadat,
kezedet, hallgatásodat
s fekszem melletted akkor is,
mikor az álom hazavisz,
mikor már nem lesz több szavam,
csak ennyi:
szél van,
este van.
Forrás: Lélektől lélekig
