Szerző: Mária Németh

Egy gerlepár egymást szerette;
az egyik, unva otthonát,
nagy bolondul fejébe vette,
hogy a világnak nekivág.
A másik szólt: „Mit is cselekszel?
Mi lesz, magában, kedveseddel?
A válásnál nincs iszonyúbb:
kegyetlen, nem neked! Hacsak a vészes út
sok fáradalma, gondja, kínja
heveskedésed nem csitítja.
Legalább az idő fordulna már s kinyílna!
Várd meg a langy szelet: mi űz? épp jelet ad
a holló, hogy veszély környez egy madarat!
Másra se gondolok, mint balesetre, vészre,
sólyomra, lépre. Jaj! Szólok: itt a vihar,
megkapta-é, amit akar
testvérkém? Van-e étke, fészke?”

Megindította e beszéd
oktalan utazónk szívét,
de látni-szomjazó, nyugtalan vére sodra
felülkerekedett, és szólt: „Mért könnyezel?
Alig három nap, és itt leszek megnyugodva;
s mesélem hamarost, betűt se hagyok el,
kalandom a testvér-galambnak;
mulattatód leszek. Ki nem lát semmit, annak
nincs mit mondania. Sok-sok történetem,
meglásd, majd örömödre szolgál.
Elmondom: itt-meg-itt ez-s-ez történt velem,
s már azt hiszed: tanúja voltál.”

Ezzel búcsúztak el, mindkettő könnyezett.
Elszállt az utazó; és lám, egy sűrű felleg
arra késztette, hogy keressen menhelyet.
Egy fa kínálkozott csupán, s oly lombja-vedlett,
hogy csúnyán tépte a vihar a rejtezettet.
Majd kiderült az ég, s ő fázva, dermedőn,
átázott tollait így-úgy megszárogatva,
szétöntött gabonát vett észre a mezőn,
s ott egy galambot is; a vágya elragadta,
odaszállt, s fogva volt; a búza csak burok,
benn csali csapda várt: hurok.
De gyenge volt a szál, így lábbal, szárnycsapással
és csőrrel végül is széttépte a madár.
Pár tolla ott veszett; de jő rosszabb halál:
egy karmos keselyű kegyetlen arra szárnyal,
ő meg, szegény, olyan a fityegő fonállal,
vonszolva a hurok végét, mely ráragadt,
akár egy szökött gályarab.
A keselyű reácsapott, mikor az égből
egy széttárt szárnyú sas nagy hirtelen elé tör.
Gerlénknek hasznos a ragadozó-viszály,
eliszkolt s egy kopott viskónál földre lankadt,
remélve, hogy szökése már
végét veti a sok kalandnak.

De egy komisz kölyök (kegyetlen a gyerek)
szegény boldogtalant úgy parittyázta meg,
hogy majd belehalt az ütésbe,
és átkozva kíváncsi szellemét,
vonszolva szárnyát, lábfejét,
félig sántán és alig élve,
az úton, mely hazavezet,
toronyiránt megérkezett,
úgy-ahogy – több baj nem is érte.

Lám, újra egy a pár; ki-ki ítélje meg,
hogy váltják kínjukat tömérdek szerelemre.
Utazni vágytok-e, boldog szerelmesek?
Ne szálljatok sohase messze!
Egymásnak legyetek mindig egész világ,
szüntelen új, gyönyörű, tág,
a többi semmiség, de minden az a két szív.

Szerettem hajdanán, s nem volt drágább nekem
a Louvre minden kincse sem,
s a fényes égi bolt, az óriási kék ív,
mint az a rét, mint az a föld,
hol gyönge lába járt, hol szeme tündökölt
az ifjú, szép pásztorleánynak,
kihez szolgálatra igáztak
az első eskü-szók s a vágy s a vér heve.
Vajon a régi perc, jaj, visszatérhet-e?
Vajon a drága lánc, s a bűvölet vele
zajongó lelkemet többé sohase kötné?
Nem érzem soha már a vonzó, régi bájt?
Gyúlhat-e még szívem? Vagy most már soha többé?
Szerelmes szép időm lejárt?

Nemes Nagy Ágnes fordítása

Forrás: Lélektől lélekig