Szerző: Mária Németh

  • Ady Endre: Ének karácsony ünnepén

    Ma a bilincses millióknak
    Éhnyavalyás, kínos élete gyászol
    S újra megátkoz téged,
    Csalárd legenda, betlehemi jászol,
    Hazug fölkentség, ál szeretet.

    Ma sem hiszünk a pásztoroknak,
    Sem a prémbundás, víg örvendezőknek,
    Sem a vezér-csillagnak,
    Csupán mi saját, szomorú erőnknek,
    Mely megfeszíttetett igazán.

    Ma a sírokat bontogatjuk
    S minden léptünknél átok-sírok nyílnak,
    Melyekbe, hajh, becsalta
    Hazug fénnyel a betlehemi csillag
    A Szeretet hiszékenyeit.

    Ma hóhéraink Jézusához
    Hallelujázni nem vihetnek minket,
    Megmutatjuk egymásnak
    Gyűlölet-szító, nehéz sebeinket
    S bosszura hívjuk a szíveink.

    Ma bús fejünk álomra hajtván,
    Enyhet álmodunk: piros bosszú népe
    Kél iszonyú rajban
    S lép a Krisztus-hydra ezer fejére,
    Megfizetni vad századokért.

    Ma is Gyülöletet ünneplünk,
    Miként tegnap, holnap és újra-újra,
    Gyülöletet és Harcot,
    Míg új Karácsony jelét ki nem gyujtja
    Az egész Földön a mi szivünk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Szembe fordított tükrök

    Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.

    Hiányosságom váljék jósággá benned.

    Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.

    Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.

    Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Akarat

    Az újszegedi erdőben, avarban
    A fűbe fekszem s nézem az eget.
    Ilyen kék nem volt soha még s alattam
    Oly bíborak se a falevelek!

    Harkály kopácsol és rigó rikkant még
    És a nap hervad, hervad nyugaton,
    Ha most szelíden én ez őszbe halnék,
    Fejedelmi volna ravatalom!

    De jaj, még élek és még élni vágyom,
    Botor, bolond vággyal, mely élni fél,
    A falevél, mely finom ívbe rám hull,
    Megnéz utolszor és jaj, elitél!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: Tegnap és ma

    Tegnap hűs eső szitált s a térdelő
    bokorból bíborban bútt elő
    és lassan vonult a réten át
    két fölpattant ajku szerető;
    és ma bősz ágyuk, tapadó kerekekkel,
    gőzölgő katonák jöttek reggel,
    homlokukat rohamsisak ótta,
    erős illatok szálltak utánuk,
    férfisorsunk nehéz lobogója.

    (Jaj szőke gyerekkor, de messzire szálltál!
    ó, hóhaju vénség, téged sem érlek el!
    a költő bokáig csúszós vérben áll már
    s minden énekében utolsót énekel.)

    1936

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor

    Könyvek

    Rakosgatom, rendezgetem, lapozgatom,
    Simogatom a könyveket:
    Egy emberélet könyveit.
    Egyszerre kicsusszan kezemből
    Amelyet éppen porolok, a könyv
    És felemeli hökkenetes ujját
    A Kérdező, ki lelkemben lakik.
    Megállj! vihogja, nézzünk csak körül:
    Mire is vitted könyvvel, tudománnyal?
    Tudós nem lettél, filozóf se lettél,
    Lettél-e ember legalább?
    Mondd, mire vitted?

    Hát mire vittem?
    Tudós nem lettem, annyi szentigaz,
    És annál is kevésbé filozóf.
    De szent az is, hogy mint a levegőt,
    Úgy szomjúhoztam, nyeltem a tudást.
    Testnek, léleknek minden pórusával,
    Fel-fellobogó makacs szenvedéllyel
    Fúrtam bele – de hányszor! – magamat
    A kásahegybe,
    Hányszor, de hányszor ugrottam fejest
    A tények és az eszmék és a titkok
    Önnönmagukat minden pillanatban
    Megszázszorozva szűlő tengerébe.

    Eltelt az élet, színültig vagyok:
    Tudom immáron ama legtudóbbak
    Tudományát: hogy semmit sem tudunk.
    Ám ez a semmi: homorú fele
    A domború Mindennek. A valóság
    Vízként csorog ki markoló kezemből.
    De minden nappal tisztább és fehérebb
    És érzőbb lesz utána a kezem.
    A valóságot be nem foghatom,
    De megmaradt, enyém az értelem
    És szomjúságom és kíváncsiságom
    És szenvedélyem arra ami van,
    Égőbb mint valaha.

    Mennyivel élőbb ez a szenvedély
    És mennyivel több nekem a Valóság,
    Mint ahogyan a húszéves agyacska
    Képzelte és szomjazta a világot!
    Úgy nézek vissza most az egykori
    Apró világra, oly értő mosollyal,
    Mint kavicsokkal játszó unokáját
    Az eresz alól bölcs nagyapa nézi.

    De visszanézni rá nem érek én,
    Amint nem értem húszéves koromban.
    Engem az tüzel ma is, ami vár még,
    Ami jövendő és elvégezendő:
    Ami feladat, ami küldetés,
    Ami a könyvek élő lapjain
    Szemembe villan annyiszor: az Út,
    Az út a végtelen felé, ahol
    Látássá lesz a vaksi tudomány
    És ahol inaszakadt szellemem
    Ujjal tapintja majd a Létezőt.
    Ó milyen nagy lesz az a pillanat,
    Amikor felszakad a fátyol
    És rám borul a Léttelen Valóság
    És megmutatja mérhetetlen Arcát
    Az Aki Van!
    Mint anyamellre szomjas csecsemő,
    A megmutatkozásnak ünnepére
    Úgy kellene repesnem boldogan –
    De jaj, szemem fényszülte csillagát
    Még tartóztatják kozmikus ködök,
    Éretlen énem, pislogó szemem!
    Hogy láthatnám még én a láthatatlant,
    Ki még oly tenger láthatót se láttam!
    Hogy tárhatnám e két apró szemet
    Oly tágra, hogy elférne benne minden,
    Mikor nem érnek akkorára sem,
    Hogy mákszem énem megvonulna bennük!
    Hol vagy te még, csöpp magzat, árva lelkem,
    Hol vagy te még teljétől tenmagadnak,
    Hol vagy te még magadtól! – és hol Attól,
    Ki magadnál is magadabb!

    Siess, én lelkem, nyisd a könyveket,
    Nyisd fel szemed és nyisd meg ajkadat,
    Nagyot sóhajts és szívd tele a melled
    A szent valóság szelletéből,
    Nézd amit nézhetsz, halljad amit hallhatsz:
    Betűt, igét, embert és életet,
    Csillagokat, világokat.
    Ölelj magadba égen és a földön
    Minden tudhatót és ölelhetőt,
    Mindent ami van: mindent ami elfér
    A szünhetetlen fakadó, szülemlő
    S újjászülemlő belső végtelenben.

    Nem, nincsen késő, nem rövid az élet,
    Nem igaz, hogy a könyvek dohosak
    És nem igaz, hogy lassúdik a véred.
    Egy az igazság: nézni kell,
    Végig, mindvégig nézni kell
    És telni, nőni, nyúlakodni, érni
    És többé lenni tenmagadnál,
    Egésszé lenni a nagy Pillanatra,
    Mikor felpattan benned a Valóság
    És kiviláglik, hogy mi vagy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Tél integet

    Hajnalban deret hint az égi kék.
    Eltűntetek már, mókusok, pelék?

    Befogadott-e régi odvatok?
    Dióimtól szörnyen meghíztatok.

    Vajjon szigorú lesz-e teletek?
    Szeretnék elaludni veletek.

    Csak lelnék barlangot, mely befogad,
    hogy zsibbadásba öljem gondomat.

    Sziklás, védő odut, hol alhatom,
    hol nem tudom: van háború s atom.

    Aludnám, míg indul a hó-zene,
    éber patakszó felébresztene,

    a betömött odut kibontanám,
    kilépnék és új nap ragyogna rám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Tavon

    Hány fodra van a tónak,
    Ha rajta ring a csónak?
    Szívemnek hány redője:
    Hány fodra rossznak-jónak?
    Hány álomgyűrű tágul,
    Vesz végbúcsút a mátul,
    Oszlik és alakul meg újra,
    Viharszárnytól hány örvény támad
    Tölcsérit a fenékbe fúrva?

    Az én tavam most tükörsima,
    Oly csendes, mintha halni hína,
    Nem zúg a nádas, áll a szél,
    A véghetetlen magasságból,
    Valami égi rózsafáról
    A holt tükörre libben egy levél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Berda József: Esti levél

    Arcomat soha nem látta,
    pedig este van, de én szeretem Őt,
    s Ő tudja ki vagyok én.

    Ó furcsa betűk: Ő lámpa előtt ült
    és maga elé beszélt akkor,
    míg kisírt és derült érzéssé
    szaladtak a szavak, s most itt van,
    lila bogarak futnak a szemem elé, –
    mily zsibbasztó áldás!
    futnak, majd megállnak, sok apró állatocskák
    s te árva férfi, szóba állsz velük,
    a lelkükkel beszélsz; mit akarnak tőled
    e kicsiny világban?

    De egyszerre csak eloltod a lámpát,
    mint szomorú kamaszok szokták
    s a tűzbe dobsz valami ártatlan
    papírost, – ó hiába szeretnéd lehúnyni most
    szemérmes szempilládat:
    a késő őszi éjben két elfáradt lélek
    hangosan lobogni kezd.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Francis Jammes: Imádság egy csillagért

    Ó engedd, Istenem, hogy egy csillagot letépjek;
    beteg szívemet ez megnyugtatná talán.
    De te nem akarod, hogy egy csillagot letépjek,
    te nem akarod ezt, és azt sem akarod,
    hogy itt a földön egy kis boldogságot érjek.

    Lásd, nem panaszkodom, s olyan néma vagyok magamban,
    gyűlölet és epe nélkül, akár a két kő közt lapuló sebzett szárnyú madárka.
    Ez a csillag talán a halál, ó Uram?…
    Add akkor úgy, ahogy mi vetünk egy
    arany krajcárt az útfélen éhező koldusoknak.

    Uram, mint törött lábú szamár, olyan vagyok csak…
    Szörnyű az, Istenem, amikor visszavontad, amit adtál;
    olyankor minthogyha átsuhanna szívünkön valami félelmes szél haragja.
    Mi gyógyíthatna meg? Istenem, te tudod? Emlékezz rá:
    gyerekkoromban jászolod fagyönggyel díszítettem,
    míg bölcsőd oldalán a gyertyák cseppfogóit igazgatta anyám.

    Nem viszonozhatod, amit tettem neked,
    s ha úgy hiszed, beteg szívemnek jót tehet,
    nem tudnál nekem egy csillagot adni mára?
    Szívemre kellene helyeznem éjszakára,
    mert olyan fekete, hideg s üres az árva.

    Fordító: Rónay György
    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ladányi Mihály: Utánad kószálok

    Utánad kószálok amikor egy nőt követek egész este
    és a koszos lépcsőházakban is miattad ácsorgok csak
    arra várva, hogy Te nyitsz ajtót, Te sehol sem található.
    Ezek a versek is, amiket mostanában mondogatok,
    esetlenül és reménytelenül várnak Rád.
    Ó nem félek a nőktől, ismerem őket, és szájon csókolom aki megadatik,
    de aztán újra csak egész este követek valakit
    aki a sarkon visszapillant
    és újra látom nem Te vagy.

    Ma is a másik utcában ring a szoknyád
    és én meggyújtva villanyom
    sokáig nézem az alvó lányt
    aki feljött este
    hisz keres valakit akárcsak én amikor egy nőt követek
    mert ismerős, ahogy hajába túr a szél
    és feketén széjjelteríti vállain

    Az álmaim.

    Forrás: Lélektől lélekig