Sose mondd azt: „el-
veszítettem”, semmiről;
mondd: „visszaadtam”.
Forrás: Szeretem a verseket
Sose mondd azt: „el-
veszítettem”, semmiről;
mondd: „visszaadtam”.
Forrás: Szeretem a verseket
…bizony fű a nép.
Ézsaiás könyvéből
Dermesztő szélben, szürke szikla-tájban
halott költő verskötetét lapoztam.
Magunkban voltunk: Ő, a láthatatlan,
ahogy sötét, sürű betűkre váltan
rám-mágnesezte fájdalmát s a gyászát,
és szinte test szerint elémbe lépett –
és én, bocsánatkérőn szégyenemben,
amért nyelvén nem olvasok, nem értek.
Az ég fölöttünk véreres, meredt szem;
visszhangosan gyanús kövek görögtek
– ily csendben minden kis nesz szíven üt –;
találkozásunk valakik vigyázták:
nem emberek, inkább dögkeselyűk.
– Kurdul ki tud? – kérdeztem szinte sírva,
s nem mertem a Költővel szembenézni!
– Már csak a szél! Lapozza ő, ha bírja,
gyász-dalait, és hordja szerteszét,
süvítse messze! Lesz, aki megérti
egy nép kollektív végrendeletét.
Forrás: Szeretem a verseket
Várom, hogy visszatérj,
szótlan szemembe nézz,
mosolyogj szomorún:
– Semmi az egész!
Semmi az egész.
Minden volt – ennyi lett!
Vezess már haza engem.
Szorítsd a kezemet.
Éjjelenként majd néha,
ha erősek leszünk,
amit remélni kellene
– arra emlékezünk.
Forrás: Lélektől lélekig
Alig mondott szavak nyomában
Mosolyba olvad puha szánk,
Áhitatos lágy a beszédünk.
Kemény holnap nem les reánk.
Kéz kéz mellett virágot tépünk,
Egy ütembe símul a léptünk.
Induláskor szép csendben várunk,
Rövid az út, mit együtt járunk.
Nem bánt fájóbb gyönyör reménye,
Múló súrlódást megbocsátunk.
Békít a csók, mely sohsem érik,
S búcsúmagvú találkozásunk.
Forrás: Lélektől lélekig
A szürke éj kóbor lovagja lettem,
Mint egy beteg, unalmas trubadur,
S amint az est sok groteszk árnya lebben,
Megindulok, merengve, szótlanul…
Gázlángok fényén, mint nagy lázas rózsák,
Pirulnak az eső utáni tócsák,
Hidegen villog a kék kövezet,
Kápráztat és vezet…
Az égen felhők szállnak, szomorúak,
Nehéz párájú, sápadt, bús rajok.
Érzem: a kék Semmibe ott vonulnak
A földi, párás, fájó sóhajok…
Körül a sok komor körrajzú kőház
— Megannyi szfinx — a szürke éjbe méláz;
Egynek kigyúl, bágyadtan nézve le,
Komor ablak-szeme…
Ó, ott belül e falak nem ily némák:
Sírnak, hörögnek, halnak ott talán,
Ilyenkor kúszik vergődő problémák
Hűs kígyóteste a lelkek taván;
Megremeg fogaim közt cigarettem,
Hamva lehull szürkülő permetegben,
S közel valahol bús ária csendül:
Egy dal Chopinből…
Lelkemben sok-sok bús emlék piheg fel,
Ó, hol vagy enyhület nyugalma, hol?…
S ím barna oszlopsorként zöld ívekkel
Elém tárul egy fűszeres fasor,
Már itt az erdő sűrű lombja hallgat,
Körülvibrálnak illatos fuvalmak,
Mellemből egy halk sóhaj tör utat,
S megejt az áhitat…
Az örök templom, a sok zsolozsmás ág
Reámborul, könny futja át szemem,
Egy gyermekkori édes, halk imádság
Bűbája száll át árva lelkemen
S csak néha nyilall szívembe a kétely:
Ó, nem suhansz-e csalfa mámorként el,
Szent áhitat, te békés, tiszta, mély,
Ha elröpül az éj?…
Forrás: Lélektől lélekig
Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
A gyűlölködőket és a köpködőket.
Szeretted ezt a szomorú világot
S az embert, ezt a nyomorú virágot.
Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet,
És hogy felettünk csak az Úr ítélhet.
Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
A megbocsátást gyakoroltad egyre,
Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
Ma is elégszer hallod a magasban
A gyűlölet hangját, amely égbe harsan.
A gyilkos ember hangját, aki részeg,
S a szeretet szavát feszítené meg.
Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
A gyűlölködőket és a köpködőket.
Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
Hogy nem tudják tán, mit is cselekszenek.
Forrás: versgyűjtemények
Most elmondom, kicsim, az úgy volt:
mikor a halk sík bársonyán
kihúnyt a nap és már sovány
arccal fölkelt a szép, hazug hold,
nagyon vágytam hozzád beszélni –
Ó, nem bohón és nem bolondul,
de mélyen, mint harang ha kondul
s ahogy csak férfi tud beszélni.
Kezembe fogtam kezedet
s felpillantottam, – fel a fára,
melynek tar ágán furcsa, árva
levél-sziluett reszketett,
úgy imbolygott fonnyadt-ezüsten,
mint lágy könnycsepp, mely csüng a vékony
pilla szélén, vagy illanékony
pernye, ha percig áll a füstben.
Mint bús leány, kit lassu méreg
naponta mart s félig megölt,
de menyasszonyi fátylat ölt,
bár tudja, több napot nem ér meg
és révedezve haboz és vár,
tétovázik a hajdani
mérget ma is felhajtani:
maradna is még, hullna is már.
Társai, sárga, hullt szerelmek,
halomban hevernek alul
s éreztem, jaj, ez is lehull,
ha szavaim most rálehelnek,
nem bírja ki e halk, finom lény,
ha holdsugárnál tömörebben
csak egy hang is feléje rebben…
És én hallgattam, mint a holdfény.
Forrás: versgyűjtemények
Úgy jöttem hozzád mint a szél a fához
forró, elmondhatatlan utakat söpörve,
most ülök lábadnál,
szám az arcodnak némasággal áldoz,
mert mélyebb bennem a szerelem gödre,
hogy hanggal betemetném,
szóval betemetném,
csak nézlek, boldog ég része, örökre
egyforma felhők közt és mint a repkény
tekintetedre tekerődzöm
s keringnek bennem a kínzó gyönyörűség nedvei,
az olvadó, meleg fény nedvei
s öntözik a teljességet, melyre nincs szó,
se dallam, csak a sűrű párában úszó csend,
mely reszket, gőzölög, mint halhatatlan
réteken a frissen született borjak;
élek, ágad és gyökered, hogy halkan
suhanva friss combjaidra hajoljak.
Mint hajnal a földre,
felhőtlen hull testedre testem, s megnyílsz,
kelyhe a fénynek, edénye a csóknak.
Én szabadnak születtem, nem ismertem a törvényt,
most állok, lélek a nyárban, elédbe terítettem
szívem piros szőnyegét önként,
hogy járj rajta süppedő lábbal,
mert nem több az öröklét, mint te meg én,
mint mi meg ti, a bizonyos halállal
dacoló pillanat, a könnyű és örökkön
tartó harang, melyet csak a szél és a madár hall,
míg mosolyodból törékeny fák épülnek a földön.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem lesz ott velem
majd azok közül,
kiket szerettem
és elhagytam,
akit imádtam,
s elhagyott,
vagy kit megbántottam,
s nem kértem bocsánatot,
– tán megbocsátott
nekem, ha tudott –
abban az utolsó,
fájdalmas pillanatban,
mikor mennem kell
e Földről.
Forrás: Lélektől lélekig