Szerző: Mária Németh

  • Paul Celan – Egy homokszem

    Kő, amelyből faragtalak,
    mikor az éj az erdőket letarolta:
    fának faragtalak,
    s kérgül leghalkabb bájolóm
    barnája borult rád.

    Madár, a
    leggömbölyűbb könnyből kiszökött,
    moccan lombként fölötted:

    várj, míg szemek közt
    egy homokszem neked föl nem parázslik,
    egy szem homok,
    mely álmot adott nekem,
    mikor lebuktam a mélybe, érted –

    Felé törekedsz gyökereddel,
    s röpke leszel, mikor halállal izzik a föld,
    felmagasulsz,
    s levélként szállok előtted én,
    mely tudja, kapuk hol nyílnak.

    Fordította: Lator László

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály – Hűség

    Ha szereted magad azért,
    mert az enyém vagy,
    becsülöd tisztaságodért,
    mely nekem fényt ad;

    ha akarod, hogy büszke légy
    magadra s joggal,
    s magadig naponként felérj
    tiszta homlokoddal;

    ha akarod, hogy az maradj,
    ki vagy – szemedben,
    s nyitott szemmel nézhess – magad
    magaddal szembe;

    Ha önmagadhoz hű maradsz:
    – hű énhozzám is;
    maradj mindig az, aki vagy,
    s a szívem már hisz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyóni Géza – Nem bánat az…

    Nem bánat az, bárhogy sajog a szíved,
    Ha már tied volt s akkor elveszíted.
    Nem bánat az, ha csókolt már az ajka
    S most más csüng édes szédülésben rajta.
    Ha boldog órák, pásztorórák képe
    Kísér a puszta, magányos sötétbe,
    Mint téli kertbe a színes tavasz –
    Nem bánat az.

    De az a bánat, ha kezét se fogtad,
    Álmodba jött csak, csodának, titoknak.
    Ha úgy szóltál csak hozzá imádságba,
    Dalos fohászba, kérve, sírva, vágyva.
    Tied se volt s már életedhez kötve
    És akkor, érzed, elveszett örökre
    És nem lesz fénye többet éjszakádnak:
    Az a bánat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ecsedi Éva – Kedvesem

    Ne szégyellj engem, hozzád tartozom,
    ne szégyelld kopott ruhám, kopott bakancsom.
    Szegénységem emelt fővel vállalom,
    leteszem eléd egyetlen vagyonom,
    csillogó szelencém csupán álom,
    bükkfa ládába rejtettem – – –
    Higgy nekem kedvesem, szótlan csenddel
    ölellek körül, megérkezek újra otthonunkba,
    s a szelídült vihar után, fejem válladra hajtom.
    Kezedre csókolom fagyott ajkam, mosolyom,
    mit hideg vackomon a magány hagyott emlékül.
    Görcsös félelmed hagyd az ajtón kívül,
    kioldozlak köteleid gúzsából.

    Kulcsot hoztam, messziről jövök,
    távoli országokon át, szomjam nem oltotta
    idegen források vize, adj innom a te forrásod
    friss nektár. Napkeltével indultam, utak nyíltak
    végtelen időkön keresztül, vezetett a fény,
    mögöttem árnyak loholtak. Kedvesem hagyd,
    hadd szeresselek még. Szemedbe merült tekintettel
    nézlek, arcodon könnyek futnak, félelmünk
    keveredik, elveszett boldogság. Egeket tépek neked,
    lábaid elé teszem a bolondok aranyát.
    Kellj fel kedvesem, ne hidd, hogy részeg vagyok,
    csak valami látomás gyötör szüntelen.
    Zuhansz a magasból, távolodsz egyre messzebb.

    Ne hagyj itt! Látod feléd nyújtom kezem.
    Ne hagyj itt! Látod eléd teszem a hegyeket,
    azokon lépj hozzám. Madarakat küldök,
    emeljenek, s ne hagyják porcelántested összetörni.
    A horizont legendájának könyve őrzi neved,
    vörös pírral írt betűk. Kedvesem, örvénybe kerültem,
    tegnapokba merült álmokkal vívódok,
    kedvesem hagyd, pillanatképekben is szeretnélek,
    látod, lenhajammal takarlak, így adok oltalmat,
    védőn féltve a múlt rémeitől.
    Magaddal vitted utolsó levelem, mit zokogva írtam,
    mond kedvesem, mondd, hogy elolvastad,
    mond, még egyszer utoljára, hogy jó volt velem…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István – Lélek-tükrök

    Nézz két szemembe,
    lásd meg bennük önmagad,
    és lelkeinket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István – Álszentek

    Hazug mosolyok
    szemből és hátad mögött
    beléd szúrt kések.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Minden jól van

    Azt akarod, hogy kilépjek magamból.
    Hát jól van, most kilépek.
    Vallom veled, hogy nem hiába élek.
    Vallom, hogy irgalom a kegyetlenség
    És áldás az átok.
    Kell, hogy a termő magot földbe vessék,
    És néha vérrel és szennyel befessék
    A rejtett Cél felé futó világot.
    Vallom veled, hogy minden, minden jól van,
    Bár gályapadhoz láncolt rab vagyok
    A végtelenbe lendülő hajóban.

    Vallom veled, hogy minden, minden jól van.
    Akkor is, ha én nem érzem, nem látom, –
    Hogy minden egész, – minden összefügg,
    És rab-voltomban van a szabadságom,
    Erőm az erőtelenségben,
    A betegségemben a gyógyulásom.
    A rossz is, amit gonosz szándék nélkül,
    A vétek is, amit itt elkövettem,
    Kristállyá érik messze valahol:
    Vallom, lélekben, testben megtörötten.
    Vallom, vallom veled mindezeket,
    Mert szépek és mert lehetetlenek, –
    S szeretném lehajtani fejemet
    Világfeletti gondolataid
    Kőszikláira, mint puha párnákra…

    Hallod, hallod? igent mormol reá
    S áment dörög a tenger orgonája.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila – A szív s a szem

    A szív érez, a szem kutat,
    Szép lány szerelméhez utat.
    A szív dobog, a szív sóhajt
    Ha a lány távol nincsen,
    A szem ellesi az óhajt:
    – Mit kívánsz édes kincsem?

    Ha eltűnik a szerelem,
    A szív kérdi: – Mi lesz velem?
    Önzö szív! magára gondol
    S csakhamar életre kel.
    S nem gyötrődik semmi gondtól,
    Hisz gond nélkül válik el.

    A szem, ha nincs vis-a-vis-ja,
    Rejtett kincsét előhívja,
    S mosogatja gyötört lényét,

    De ez már mit sem segít,
    Vissza nem kapja a fényét,
    Ha elsírta könnyeit.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – A rejtett igazi

    Sokszor, mikor a napba nézek,
    már-már azt hiszem:
    ő az igazi.

    S elfelejtem, hogy minden látható,
    tapintható és megcsókolható:
    a rejtett igazinak
    árnyéka csupán.

    Valahol bennünk van az élet,
    melynek árnyékát éljük,
    valahol bennünk van a ház,
    melynek árnyékát lakjuk,
    valahol bennünk van a kenyér,
    melynek édes árnyékát
    megszegjük estelente.

    Vagy valami irgalmatlan kék tó
    mérföldes fenekén,
    vagy felhőkbe gomolyítva úsznak
    és távoznak tőlünk az égen –
    messziről, messziről visszakiáltva:
    Poéták, bolondok,
    meg tudtok-e fogni?

    Én nem tehetek róla,
    megejtett ez a nyilvánvaló igézet.
    Ha kedvesem hófehér vállára nézek,
    ha mélységes, barna szemébe nézek,
    remegve dobom felé a kérdést:
    Milyen lehet a Gyönyörű,
    kinek árnyéka vagy?

    1928

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Latinovits Zoltán – A versről

    „A vers olyan emberi beszéd,
    ami a dallal, az ősi dallal rokon,
    rokon avval a kimondhatatlannal,
    ami már-már titkos, sámáni mesterség.
    A vers az ember legtöménnyebb megnyilvánulása,
    leganyag­talanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről.
    A legszentebb játék. A kifejezhetetlen körbetáncolása,
    megidézése, ritka szertartás, mives fohász.
    Valami, ami születésének pillanatában
    a halhatatlanságra tart igényt.”

    Forrás: Lélektől lélekig (Latinovits Zoltán – előadás / esszérészlet)