Szent szövetségre lépett
szíveddel az én szívem;
erősen összesimultak,
mindenben egy hiten.
Jaj, csak a gyenge rózsát,
kebled virágdíszét,
csak ezt a szegény barátnőt
lapítottuk mi szét.
Forrás: Lélektől lélekig
Szerző: Mária Németh
-
Heinrich Heine – Szent szövetségre lépett
-
Tóth Árpád – A hídon
Ennek az őszi napnak aranya
Még a miénk; a budai hegyek,
A hídon túl, nézd, mennyben szállanak,
S a híd is úgy lebeg,Kitártan, a két égő part fölött,
Mint végtelenbe készülő madár,
Mely a búcsúzó lendület előtt
A fényben még megáll,Acélfőnixként, mozdulatlanul,
S mi, szárnyai közt, boldog utasok,
Valószínűtlen tájról álmodunk,
Hová röpítni fog.Ó, irreális, édes pillanat
Ez itt a zúgó, vén folyam felett,
Minthogyha most először állanék
A híd ívén veled,És most keresném első hangjait
A tóduló, de ki nem mondható
Vad, ifjú szónak, melyből az dadog,
Hogy élni, élni jó,S melyet mikorra elsóhajtana
A reszkető és forró földi száj,
Egy egész elmúlt élet hirdeti,
Hogy élni, élni fáj.Jaj, máris – látod? – húny a nap, nehéz
Traverz-vasakká lomposul a híd,
S döglötten veti a két partra szét
Bús főnix-szárnyait.Az őszi napnak édes aranya
Elsápad a hideg hegyek felett,
S elejtjük ezt a drága percet is,
Mint ág a levelet.Forrás: Lélektől lélekig
-
William Shakespeare – Te, vak bolond, Szerelem, mit csinálsz
Te, vak bolond, Szerelem, mit csinálsz
szememmel, hogy néz, s nem látja, amit lát:
tudja, mi szép, látja, hol a varázs,
s a fő-jó neki mégis fő-hamisság?
Ha túlelfogult, megrontott szemek
ott horgonyoznak, hol nyüzsög a rév,
csalfaságuk horoggá mért vered,
rákötni a szívem ítéletét?
Mért tartsa szívem külön partnak azt,
amiről tudja, hogy nyílt köztelek?
S szemem, látván, dicsérje a pimaszt,
s fessen rút arcra szép becsületet?
Szív s szem a legkülönbet vélte másnak,
Ezért betege most a torzításnak.Forrás: Lélektől lélekig
-
Szabó Lőrinc – Lóci elalszik
Azt hittük, már rég alszik, és
egyszerre frissen, hangosan
megszólalt a szomszéd szobából
Lóci, a kisfiam.„Anyuka, kit temetnek el?”
– kérdezte; és mi, a nagyok,
összenéztünk, és a szemünkben
veszély volt és titok,hogy mire gondol Lóci és
mitől fél, hol jár az esze,
s a meglepetés zavarában
nem felelt neki senki sem.„Kit tesznek le a föld alá?”
– sürgette most már a gyerek.
„Azt, aki meghalt” – szólt az anyja
gyorsan és nevetett.„A-azt?” – békült meg a kicsi,
felejtve minden rossz gyanút.
„Csak azt?… Akkor jó!” – tette hozzá
és most már elaludt.Forrás: Lélektől lélekig
-
Móra Ferenc: Téli imádság
Már megmutattad nagy hatalmadat,
Az ember félve jár eged alatt.
Reszketve bújik meg hajlékiba,
Mint száraz lomb közt az alvó csiga,
Egész határunk rívó puszta lett —
Uram, parancsold vissza a telet!Nézd rózsafánkat ott a kert szegén,
Tán a tavaszról álmodott szegény,
Mikor a fagy orozva szállta meg
És forgácsokra tépte a hideg,
Soha se hajt az többet levelet —
Uram, parancsold vissza a telet!Hát ez az istenadta kis madár,
Kit vigaszunkra itt hagyott a nyár,
S most megfagyottan néz az égre fel
Világvesztett kis szemeivel,
Az ártatlan neked mit vétett?
Uram, parancsold vissza a telet!Kis lányom arca, nézd, milyen fagyos,
Ma angyalodhoz nem hasonlatos,
Dermedt kis ajka fájósan remeg,
Szeméből könnyet perget a hideg,
Ó, mennyivel szebb, amikor nevet —
Uram, parancsold vissza a telet!Forrás: Szeretem a verseket
-
Sík Sándor: A legnagyobb művészet
A legnagyobb művészet tudod, mi?
Derűs szívvel megöregedni…
Pihenni ott, hol tenni vágyol,
Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.
Nem lenni bús, reményvesztett.
Csendben viselni a keresztet!
Irigység nélkül nézni végig
Mások erős, tevékeny éltit.
Kezedet betenni öledbe
S hagyni, hogy gondod más viselje.
Hol segíteni tudtál régen,
Bevallani nyugodtan, szépen,
Hogy erre most már nincs erőd,
Nem vagy olyan, mint azelőtt.
S járni amellett vidáman,
Istentől rádszabott igában!De ezt a békét honnan vesszük?
Onnan – ha azt erősen hisszük,
Hogy a teher, mit vinni kell,
Az égi honra készít el.
Ez csak a végső simítás
A régi szíven, semmi más!
Ez old fel minden köteléket,
Ha a világ még fogna téged.
Az Úr nem szűnik meg tanítani.
Azért kell sok harcot vívni
Idősen is, míg csendesen
A szív az Úrban megpihen,
S kész vagy az Ő kezéből venni:
Hogy minden Ő, s te nem vagy semmi!Forrás: Szeretem a verseket
-
Romhányi József: Kukac-sors
Megtudhatod most, ha e tárgykörben kutatsz,
mért él a föld alatt a rút esőkukac.
Rágódott rég egy kérdésen a földigiliszta:
Mért utálja őt az ember, hiszen olyan tiszta?
Nem volt képes felelni rá a sok oktalan állat,
hogy terem az emberszívben undor és utálat.
Végül megsúgta egy csendes esti órán
a svábbogár, azaz német ajkú csótány:
– Hör mal zu! Én tudok esztet! Nekem van a lakás
srévizavi a ház mellett, bei dem szemétrakás.
Én látok, ha spacirozni pemászok a házba:
tetejüktől talpukig fel vannak ruházva.
Hogyha téged nézlek, so én magamnak is
restellem.
Nem szégyellsz te magad, du Schwein,
így anyatojtm eztelen?!
Nix toll, nix szőr, csupasz potroh mutogatja!
Muszáj neked strimflit húzni, ein ing
meg egy gatya!
– Ingem, gatyám sohasem lesz, én ezt
meg nem érem!
– Szólt a kukac és föld alá vitte a szemérem.Forrás: Szeretem a verseket
-
Bereményi Géza: Csönded vagyok
Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dicsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.
E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok.
Ha rám így kedved van maradhatok,
ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,
se jel, se láng csak csönd, mely égig ér.
S folytatom mid vagyok, mid nem neked,
ha vártál lángot, az nem lehetek,
fölébem hajolj lásd hamu vagyok,
belőlem csak jövőd jósolhatod.
Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked.
Vártál magadról szép éneket,
dicsőítő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.
Forrás: Szeretem a verseket
-
Reményik Sándor – Az eljövendőt várom…
Már ledőlnek a lelkem tornyai,
Miket a hiúság emelt,
És porrá teszek minden cifra házat,
És pusztasággá teszem e kebelt,
Hol főlehajtva bujdos az alázat.
E kongó pusztaságban, végtelen,
Csillagtalan, adventi éjeken
Várom az eljövendőt.A költőt.
Az egyetlent, az igazit, nagyot,
Akinek én csak szolgája vagyok,
Aki majd tűzzel, lélekkel keresztel
És hódít lanttal, karddal és kereszttel,
Őt várom, őt, az igazit, nagyot,
Mert én fáradt vagyok,
Mert én gyenge vagyok,
S ó, mert nem én vagyok az igazi!Az én bíborom: ronggyá foszlik el,
Az én aranyam: ónná folyik szét,
Nekem a mennyországom is pokol,
S a szivárványom csupa szürkeség.
Az én muzsikám: „vén cigány” zenéje,
Én érzem: ez a vég.Az eljövendőt várom.
És egyengetem az ő útjait:
Fogékony, izzó szívekre találjon!
S én majd megnyugszom, ha lábához tettem
Kopott lantom és kopott csatabárdom.Forrás: Lélektől lélekig
-
Szabó Lőrinc – A neved
Kiáltani szeretném, s nem lehet,
még súgni se szabad a nevedet,
még gondolni se – jaj, elárulom,
pedig belül csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életemet
úgy édesíti, édes nevedet:
nevedet, édes, a pár szótagot,
mely tündéri burkoddá változott,
röpítő közegeddé, nevedet,
mely körém gyújtja az emlékedet,
fűszerként csendít a nappalon át,
s beillatosítja az éjszakát,
s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy
már majdnem te vagy, amit beszívok,
már majdnem te: minden lélegzetem
veled itat és zsongat édesen:
édes neved betölti szívemet,
s csak titka, te, vagy nála édesebb.Forrás: Lélektől lélekig
