Szerző: Mária Németh

  • Mészáros Ferenc: Testamentum

    Írni az utolsó gyenge hangig
    Ami elcsuklik az elmúlás küszöbén
    Írni, amíg a lélek morajlik
    Lüktetni, amíg van remény

    Szeretni a végső sóhajig
    Ami elindul, s már nem jut a fényre
    Szeretni, amíg száguld a vér
    Szíved fáradt börtönében

    Ölelni az utolsó szerelmet
    Mielőtt csillagnak szökik az égre
    Ölelni az asszonyi testet
    Sóvárogva, hogy ne legyen vége

    Őrizni a haza szellemét
    A költőt, a magányos csillagot
    Őrizni minden szavát, versét
    Amit örökül ránk hagyott

    Csodálni az utolsó forrást
    Amiből tiszta lélek árad
    Csodálni a Nap szerelmét
    Ahogy öleli a fákat.

    Gyászolni, amit elfeledtünk
    Ami mellett elmentünk vakon
    Gyászolni, ami nem jöhet vissza
    Csak virágok jelzik a sírokon.

    Remélni az utolsó sóhajig
    Amíg hangod viszi a szél
    Remélni, amíg a csupasz lombon
    Van még egyetlen levél.

    Élni úgy, hogy tudd: egyszer vége
    Az idő könyörtelen, nem mérlegel
    Élni úgy, az utolsó percig
    Mintha sohasem múlna el

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: Tündöklő föld

    Az ezeregyéjszaka meséje sem lehet ennél különb.

    Tűz és ezüst. A vén hegyek rózsaszínű felhőket pipálnak. S hogy ring a fény! S ó, mily remek a pásztorok subája s kezükben a jelvény: a horgos görbe bot. A lángoló mezőn egy paraszt ballag által és avott ruháján aranyként szikrázik a fény; tornyok tetején, ablak üvegén vibrál a fény keze és rubin tűkkel játszik és pesznye bodzafából is csodafát varázsol. És így tovább: lángorkánban a cserfaág. A nap most király és kegyétől fénylik a szép, bús nagy világ, egy tüzes lángcseppet most a pince is harácsol. Aztán a király megindul – s ó, mily csoda! – Megnő a fák árnyékostora s bodzafa lesz a csodafából újra megint… A jegenyék ujja lengve int s meghátrálnak a fényfalanxok; zűrzavar lesz a nagy színpadon s a futó király lehunyja nagy forró szemét. Álmára szent csöndes zenét perget az est halk gitárja. Aztán csönd lesz. Lehull a díszlet és lezárul a nappal nagy szimfóniája.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Csodatevő szemek

    Tavaszba öltöztél, s hogy éjszakáim
    érzéketlen és gondolattalan
    sötétjét beragyogja, lobogó
    hajad új napként körülzuhogott,
    és kebleid hullámzó tüze úgy
    átsajogtatta életem halott
    országában a dombok és hegyek
    dermedt húsát, hogy már személytelen
    erővé nőttél: koldús szemeim
    szégyenkezve és értelmetlenűl
    nézik emberen-túlról rámsütő
    nagy szemeid csodatevő hitét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Barátkeselyű

    Mannsberg Arvednek

    A törpefenyők szívós karja közt
    Feküdtem önfeledten.
    Síri csend, csúcsok csendje vett körül.
    A tekintetem, ahogy fölvetettem,
    Találkozott egy óriás madárral.
    Kiterjesztett, két mozdulatlan szárnnyal
    A nagy magasban szinte állt felettem.
    Barátkeselyű volt, – barna csuhája
    Sötéten, egyszerűn símult reája.
    Kémlelte: élek-e még, vagy meghaltam.
    Oly mozdulatlanul feküdtem ott:
    Egy pillanatig, – azt hiszem: megcsaltam.

    Még nem, még nem, csuhás herold-madár,
    Még nem ütött az óra!
    Pedig talán e szikla-katafalk
    Ravatalnak sem utolsó volna!
    Nem, ez a hitvány test még nem tied!
    Hanem a lelkem, a lelkem vigyed
    Zajtalanul a szörnyű magasságba!

    Egyetlenegyet lendült csak a szárnya,
    Aztán eltűnt az Ünőkő mögött,
    Végtelenbe, mert végtelenből jött.

    Radnai-havasok, 1922. július

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Memento

    Ne lássam ezt a haldokló vidéket,
    Rózsás tenyérrel fogd le két szemem,
    Hadd higgyem, hogy van ifjúság, van élet,
    Míg ősz pusztít a nagy természeten.

    Ne lássam, hogy a haldokló virágon
    A nap megtört sugára mint ragyog,
    Míg lábaimhoz a hervadt falombok
    Zizegve hullnak: meghalsz, meghalok.

    Így édes, így. Milyen csodás világ ez,
    Hajnal dereng a rózsás ujjakon:
    Kis házunk, kertünk, a fehér virágok,
    Ketten járunk a keskeny utakon.

    A vágyak, álmok mind beteljesülve,
    Enyém vagy és én a tied vagyok…
    – Nem hallottad?… Egy vadszőlő-levél volt…
    Zizegve súgta: meghalsz, meghalok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: A végzetes pillanat, a végzet pillanata

    (Ravel Boleróját hallgatva)

    Még a pillanat előtt,
    mielőtt látnálak, mielőtt érzékelném
    lüktető aurádat, mielőtt
    megnyílna a láthatatlan csatorna,
    ahonnan rezdül egy furcsa hang, amiből
    dallam épül, a te dallamod,
    az egyetlen, amiből nyílik a minden, s lassan
    áradni kezd szerte,
    mélységben, magasságban, lágyan,
    puhán, aztán egyre emelkedve,
    messzi fehér fellegekbe,
    szikrázva fényben, éteri kékben úszva…

    Még a pillanat előtt,
    mikor a sejtem még nem sejt semmit,
    csak elindul az ismeretlen vonzás felé,
    érintés-sóvárgón, s
    útján vezeti valami,
    aminek nem tudja okát még, csak sejti,
    hogy valami várja, várja valaki…
    Egy másik sejt, ami
    éppúgy nem sejt semmit,
    csak várja, hogy érkezik valaki…
    talán a párja…

    Már az előtt, hogy a sejtek
    megérintik az érkezőt, már
    azelőtt a pillanat előtt
    ott vagy egészben rejtőzve, mégis
    tisztán, érezhetőn, már
    az első a pillanat előtt…

    Már előtte elkezdődik a tánc,
    pedig lábad még nem
    mozdul, karod még nem ölel,
    arcod nem ragyog fel
    örömmel a nászi táncban,
    már ott vagy velem
    összesimulva, végtelen rezgéseken úszva…
    Már azelőtt…

    Már az első hang előtt
    kondul a harang, üdvözlőn,
    érkezésünket ünnepelve,
    majd üdvözítőn, mikor elvisz ismét
    a végtelenbe, felfűzve az időre,
    amit nem tudunk előre,
    aminek hossza örök talány…
    Már az első pillanat előtt
    sejtjük a sejthetőt, a rejtélyt, a dallamot,
    még az előtt, hogy
    a karmester pálcáját emelné,
    s előadná újabb művét az égi
    zenekar… Már az első intés előtt
    tudja a karmester, mit akar…

    Már akkor tudja,
    mikor emelkedünk fénybe, fellegekbe,
    mikor süllyedünk kéngőzös pokolra…
    Előtte ott a kotta…

    Ott van a partitúra,
    hogy zajlik majd ez a földi túra?

    Még a pillanat előtt,
    mielőtt látnál, látnálak, mielőtt
    érintené sejted a sejtem…

    Az első pillanat előtti pillanat:
    innen indulunk, s ide hoz
    vissza az utunk, ide vezet
    az utolsó elhaló hang. Elhalkul a
    harang és csak, a csend marad.

    A csend, a rejtélyes ének,
    a pillanat előtti pillanat, a tánc,
    a Boleró, amint lebegünk
    körbe-körbe, ölelkezve
    mindörökre…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: A fa

    Ó, nézd a furcs, ferde fát,
    min hajlik a patakon át,
    ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
    hogy benne társat ne keresd?

    Már ága között az arany napot
    nem tartja, madara elhallgatott,
    virága nincs már, sem gyümölcse,
    ő mégis áll, az alkony bölcse,

    mint tünődő, ki ily estelen
    a végtelen titkába elmerűl,
    és testtel is szelíden arra dűl,
    amerre lelke vonja testtelen…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    „A szeretet olykor azt kívánja tőlünk, hogy ne lépjünk ki bonyolult kapcsolatainkból, hanem próbáljuk megoldani őket.

    De az sem kevésbé szeretetteli, ha az ember felszámol egy olyan kapcsolatot, amely megalázó vagy kiüresedett.

    Nem az az igazán fontos, hogy kilépünk-e egy ilyen kapcsolatból vagy sem, hanem az, hogy milyen szeretettel és tiszteletteljesen cselekszünk, miután meghoztuk döntésünket.”

    Stephanie Dowrick

  • Babits Mihály: Ligeti részlet

    Csavargók csavarogva ketten
    a fákat nézik a ligetben.

    S búsan az egyik mondja: „Pajtás,
    az én életem sárga hajtás.”

    S a másik szól: „Hordtam a zsákot,
    és minden zsák nyakamra hágott.”

    Csavargók csavarogva ketten
    hintókat látnak a ligetben.

    S búsan az egyik mondja: „Pajtás,
    az én életem lassu hajtás.”

    S a másik szól: „Hordtam a zsákot,
    ki könnyü volt, előmbe vágott.”

    Csavargók csavarogva ketten
    lányokat lesnek a ligetben.

    S búsan az egyik mondja: „Pajtás,
    az én életem rossz ohajtás.”

    S a másik szól: „Hordtam a zsákot,
    mért is szeretem e világot?”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rákos Sándor: Kíváncsi őz

    Szeretsz, tudom, lőtávolon kívül is
    gyönyörködni bennem, többé-kevésbé önzetlenül.

    Ám romlott érzékeid még jobban szeretnének
    sültként, áfonyával, netán
    vadasan vagy másként, a tányérodon
    birtokukba venni, miután megölettem
    és tűzön feláldoztattam az ínyesség
    kegyetlen szertartásai szerint.

    Szeretlek én is, bár megenni semmiképp
    nem tudnálak, mivelhogy vegetáriánus
    természetű vagyok, s különben sem.

    De kérdem tőled, vajon törvény-e
    köztetek, emberek között, hogy akit
    szerettek vagy szeretni véltek,
    azt föl is faljátok előbb-utóbb?

    Forrás: Lélektől lélekig