https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Kosztolányi Dezső: A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán

    A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
    ágyamra ül fásultan a magány,
    és rámtekint és nézdeli magát,
    és fésüli hosszú, hosszú haját.

    Eszelős hölgy. A szeme oly szelíd,
    és bontja, oldja tornyos fürtjeit,
    és oldja, bontja – percre perc enyész –
    és újra kezdi mindig. Sose kész.

    És oldja álmom, bontja gondomat,
    álomtalan partokra hívogat.
    Ha szunnyadok, csörrennek fésüi,
    hosszú haját nevetve fésüli.

    Csak hallgatom álomban, éberen,
    hogyan motoz-motoz az éjjelen.
    Most újra kezdi. Végtelen haja
    oly hosszú, hosszú, mint az éjszaka.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Várnai Zseni: Nem volt hiába semmi sem

    Nem volt hiába semmi sem.
    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    Acélkerék is megkopik,
    Hogyha szüntelen csak forog.
    Kopik, kopik, de fényesül,
    Nem fogja be a rozsda sem,
    Csiszolja minden mozdulat,
    S forog, forog ezüstösen.

    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    Nem adnak ingyen semmit ám,
    Voltak keserves napjaim,
    És rengeteg dúlt éjszakám.
    Amíg egy gyermek nagyra nő,
    Bizony egyet-mást tenni kell,
    Legalább így az életem
    Nem múlt el csip-csup semmivel.

    Ránézek nagy fiamra, és
    Egyszerre oly üde vagyok,
    Hogy a szemem harmatgyöngyös,
    Hajnali rét gyanánt ragyog,
    S leánykám, mint a Március,
    Rügyekbe zárt kölyöktavasz…
    Őt nézem és bimbókorom,
    Újra fölöttem sugaraz.

    Nem siratom tűnt éveim,
    Hiszen az idő úgysem áll,
    Csak aki meddőségekben élt,
    Azé a vénség, rút halál.
    Szánom az ínyenc élvezőt,
    Csömörnél mása nem marad,
    Koldus, ki mit sem áldozott,
    S nem gyűjtött mást, csak aranyat.

    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    Nehéz a toll is néhanap,
    De a lehalkult szívverés
    Fiam szívén erőre kap,
    Szépségem múlik – nem sírok,
    Leánykám arcán tündököl,
    Szinte sok is, e két gyerek,
    Mily roppant kincset örököl.

    Nem volt hiába semmi sem,
    Bár néhanap békétlenül
    Lázongtam, hisz’ nem tudtam én,
    Hogy ürmöm mézzé édesül…
    Sokat fizettem? Nem tudom,
    Hiszen mindennek ára van…
    Ezerszer újra kezdeném
    Alázatosan, boldogan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Várnai Zseni: Csodák csodája

    Tavasszal mindig arra gondolok,
    hogy a fűszálak milyen boldogok:
    újjászületnek, és a bogarak,
    azok is mindig újra zsonganak,
    a madárdal is mindig ugyanaz,
    újjáteremti őket a tavasz.

    A tél nekik csak álom, semmi más,
    minden tavasz csodás megújhodás,
    a fajta él, s örökre megmarad,
    a föld őrzi az életmagvakat,
    s a nap kikelti, minden újra él:
    fű, fa, virág, bogár és falevél.

    Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
    innám a fényt, ameddig rám ragyog,
    a nap felé fordítnám arcomat,
    s feledném minden búmat, harcomat,
    élném időmet, amíg élhetem,
    hiszen csupán egy perc az életem.

    Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
    hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
    s a holnapom? Azt meg kell érni még,
    csillagmécsem ki tudja, meddig ég?!
    de most, de most e tündöklő sugár
    még rám ragyog, s ölel az illatár!

    Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
    hogy éreztessem, ahogy érezem
    ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
    e tavaszi varázslat ihletét,
    mely mindig új és mindig ugyanaz:
    csodák csodája: létezés… tavasz!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Várnai Zseni: Gondolatok az öregségről

    A fáradt, öreg elme zakatol,
    körben forog, ismétel szüntelen,
    a múltak mély kútja fölé hajol,
    hol békalencsés, zöld hínár terem.
    Egy-egy emléket megragad, motyogja,
    és újra kezdi tízszer is naponta,
    mint vén malom,
    mely már csak szelet őröl,
    s letűnt idők fanyar borával dőzsöl.

    Rettent a példa,
    vigyáznom kell magamra,
    minden elgondolt, kimondott szavamra,
    s főként arra,
    mit papírra vetek…
    Érzem, tudom az ember gyöngeségét,
    ezért mindig szemem előtt
    a mérték…
    Hibáimnak én nem kegyelmezek!

    De te ne bántsd a vént,
    te fiatal,
    ha botlik is a lába vagy a nyelve.
    Így jársz te is,
    ha véget ér a dal…
    És minden érdem immár elfeledve!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ratkó József: Anyám

    Anyám a föld alatt van
    vigyázok, rá ne lépjek.
    Nem tudom, mily alakban,
    költi föl őt az élet.

    Könnyű, soványka teste
    nem tudom, hogy mivé lett.
    Bogárka, búza lett-e –
    vigyázok, rá ne lépjek.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Bényei József: A világot úgyis ki kell bírni

    A világot úgyis ki kell bírni.
    Ne engedd a virágokat sírni.
    Ne engedd a madarakat félni,
    a hűséget hóban elvetélni,

    az álmokat este megalázni,
    almafákat áprilisban fázni,
    a perceket ne engedd megállni,
    ablakokat örökre bezárni,

    csillagfényű éjszakákra lőni,
    ösvényeket indákkal benőni.
    Ameddig a vállad íve bírja,
    vigyázz minden virágtalan sírra,

    vigyázz minden társtalan magányra,
    füstre, fényre, ember-glóriára.
    Aki árva arccal sír az égre,
    takarj szelíd álmot a szemére.

    Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
    valakinek embernek kell lenni.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csoóri Sándor: Berzsenyi elégiája

    Követ fogával ki ropogtat? Hagyja abba!
    Nem szeretem hallani ifjúságom visszhangjait.
    Oroszlános állkapcsaimat már a döglött salátalevél is megkínozza,
    mintha lepedőmet etetné velem a hóhér.

    Húsvét van, mondják, újra húsvét –
    Látom: a félbemaradt esők ágyából is föltérdepel az orgona –
    ha vigadtok, vigadjatok, de tapsos kezetek házamat elkerülje,
    hozzám már csak az égen kóválygó ostorok térhetnek haza.

    Nehéz sár, nehéz lovak, nehéz isten – ez maradt rám,
    hosszúra nyúló félhalál, pajta-csönd, pók az ágyon,
    pedig a kolerás tyúkok ólja mellől porszemet égig én emeltem,
    hadakat, verset, tuskót én zúgattam a kopár szemhatáron.

    Magyarország: bál-ország, én nyomultam a göndör húsú
    himfyk elé: szép volt a nyögdécselés, fiúk, de legyen vége,
    disznók dúlják a jácintos temetőket, nem látjátok?
    már halottaink orrát harapják, nyög a gége.

    Sereglés voltam egymagam, magamból sokasodó,
    virágzó cseresznyefák és nők oldalán is mindig héjázó agglegény –
    lassú romlástokban lehetnék még tán ősötök, vadkutyátok,
    de ázott ökörszagot érzek az ágyékom körül
    s estéli árnyékomon osztozkodik már diófalomb és gyertyafény.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Csokonai

    Üdvözlet neked, te, szegény,
    a búsképű költők
    halhatatlan bandájában is elárvult!

    Lángoló méhkas volt a melled
    s viola-légbe épített
    kastély a koponyád.

    Meghajigált az Isten tulipánokkal,
    nárciszokkal,
    dobtad volna vissza kővel,
    betyár-baltával,
    ólombottal –
    remény szegénylegénye,
    sárga viasz-király,
    a földönfutó füst volt a te országutad.

    Feküdtél rózsalevelek
    alá,
    hová nem folyhatott be vér,
    hová a hóhér
    nem dughatta el kardját.
    Nyájas nimfáid farsangoltak ott és hangyák
    s a jövő indult világgá
    a fűszálak a hegyén.

    Tündérek és diákok poétája,
    somogyi kanászoké!
    hiába volt szép, bársonyos beszéded:
    hamvas folyóid a pokolba folytak
    és gyöngylepkéid
    sírokra petéztek.

    Se haza,
    se király,
    se szerelem,
    csak a megváltó láz
    s a Holdba fölszálló test
    uralta a világot, mint az Isten.

    De az is elveszett, szétszóratott.
    Fekszel, csitíthatatlan halott –

    Kár volt várnod boldogabb korokra,
    korán meghalnak,
    akik várakoznak.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Sarkadi Imre halálára

    Pálinka, fanyar alma s kenyér az asztalon.
    Köztük sovány kezed emléke, mint a kés.
    Önkéntelenül is pusztulást idéz
    e zöldbeforduló, korláttalan napon.

    Lásd, ez a csendélet maradt utánad, és a
    mozdulatlan sár gyásza, amelyben lépkedek.
    Drámád a föld alatt tovább nem élheted:
    széthasadt koponyád a semmi buboréka.

    Ahogy a szél mulandó, mulandó a halál.
    Bűnös vagy, mert te tudtad ezt, s nem hagytál semmi álmot,
    nem hagytad meg a látszat üdvét, ez arany szalmaszálat.

    A fák részegségét csodálja egy madár.
    Pálinkát innék veled vagy vért, míg föllángol egy rózsa
    csonton is átderengő értelme s víziója.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Dsida Jenő: Békés mederben

    Ma nem lázadtam fel
    a lassú meder ellen,
    ma békésen hömpölyögtem
    és megcsókoltam öreg falvak lábát.

    Ma felüdítettem egy lankadt virágot,
    megfürdettem egy öreg koldust,
    akinek Krisztus-arc volt az arca,
    s tolvajok tutaját mosolyogva vittem.

    Egészen különös béke ez,
    szokatlan érzés, ahogyan kérdezem:
    miért zúgsz erdő?
    Miért sírtok csillagok?

    Forrás: Lélektől lélekig