Valami édes, valami fájó
borús merengés
úgy elfog néha, mikor az úton
mellettem elmész…
Úgy, úgy szeretnék visszafordulni
s nézni utánad –
nem szabad. S könnyem, érzem, elönti
bús szempillámat.
Valami édes, valami titkos
égi sejtés száll:
valami súgja, hogy te is éppen
arra gondoltál.
Forrás: Lélektől lélekig
Mégiscsak te vagy az, akit kerestem
Ahogyan itt ülsz mellettem a homályban
nagyon nekem valónak érezlek.
Örülök beszéded ibolyakék dallamának
bár én inkább szótlan természetű vagyok.
De gondolom egyazon törzs hajtása
ez a két ág.
Boldogtalanabb lennél nélkülem
s én szegény árva lennék nélküled.
A négy fal között élünk
mint két örökzöld
egy cserépben.
Olykor beszáll hozzánk
egy csodálatos madár
s mi hallgatjuk.
Forrás: Lélektől lélekig
(Arany János fordítása)
Hogy két hű szívet bármi elszakaszthat:
Ne hidd! A szerelem nem szerelem,
Mit változás valaha megváltoztat,
A mely a hűtelenhez hűtelen.
Nem! örök pont az, mint a sarki csillag:
Fújjon vihar bár, olthatlan lobog;
Örök vezére hányt-vetett ladiknak;
Helyét kimérhet’d, árát nem szabod.
A szerelem nem rabja az időnek,
Bár sarlajától arcz-rózsája hull,
Múló hatalmát mégsem érzi ő meg,
Mert az ítélet-nap sem éli túl.
Ha áltan ez, s rajtam annak tűn ki:
Sohsem írtam, sohsem szeretett senki!
Forrás: Arcanum – Shakespeare szonettek, Arany János fordítása
Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet
úgy iszom tápláló szerelmedet
és szétterjedsz bennem, Te hófehér:
Te leszel már ereimben a vér
s Te az eszmélet, Te a kábulat
Te a világot rendező tudat
míg lassan végleg átalakulok
és élni már csak általad tudok:
járni csak úgy, ha Te is lépsz velem
szólni, ha Te szólítasz nevemen
látni, ha két szemed el nem bocsát
s kibírni ezt az örvénylő csodát
csak úgy, ha sodrását Te csitítod
Te bizonyos cél, Te tömény titok.
Forrás: internetes verskép / Garai Gábor verse
Emlékszel-é a szép napokra,
Midőn oly boldogak valánk,
És minden oly szép összhangzással
Mosolyga ránk,
Emlékszel-é?
Hallgattuk a pacsirta dalát
S midőn eltűnt felhők megett,
Lelkünkben halkan folytatók a
Lágy éneket.
Emlékszel-é?
Akkor szívünkben is tavasz volt,
Szerelmem a pacsirtaszó.
Felhő borít most engem is, de
A dalra óh
Emlékszel-é?
Folytatja-é azt, lány, szíved még,
Mit csak neked danoltam én?
Ha nem, – dalával e szegény szív
Is halni mén,
Ha feledél.
Nem zeng fel újra, mint pacsirta,
A szívre nem jő két tavasz,
S számomra benned, oh leányka,
Már veszve az,
Ha feledél.
S ha mondok is dalt, őszi szél az,
Mely hord hervadt virágokat,
Miket a dús tavasz feledve
Az őszre hagy,
Mint feledél. – –
Forrás: MEK – Magyar Elektronikus Könyvtár
/ Sík Sándornak /
1
Életem írtam kis bottal a porba
ott estefelé, hol két út összefutott.
Szörnyű ábra volt; füstölt, mint záptojás
szegények ritkás asztalán
és halálig mutatta magam:
államat fölkötő kendő takarta
kiserkedt szőrözetem végül
és oszlottam ott a selyem levegőben.
S az útontúli lejtőn gyenge bokorra
szállt a madár; csapdosva tartotta
a buktató ágon a súlyát
és elsiratott vékony fütyöléssel.
2
Most estébe fordult e sánta vasárnap
és itthon ülök. Békés és harcos könyveim fölött
a polcokon s fiókjaim lukán
lidércként imbolyg a házkutatás riadalma
és apró fényekkel tétovázik:
villanjon-é, vagy várjon-e még?
Hát villanjon! riadalom legyen itt
körülöttem! életem emlékei közt
két férfi lóg két durva bitón
s apró hajakkal sodrott kötél
foszlik a súlyuk alatt.
S mint hegyi fák ágaiból
hajnalra kicsúszik az új ág,
úgy belőlem is vadgalambhangu
versekben csúszik ki érettük a sírás.
3
És mindennap újszülött borzalommal élek
s oly nyugtalanul. Szeretőm karolásához is
gond íze járul s egyre vadabb bennem
a szomorúság.
De néha azért ő, ha azt hiszi
nem veszem észre, titkon hisz egy istent
és ahhoz imádkozik értem.
1933
Forrás: MEK – Magyar Elektronikus Könyvtár
Forduljatok hát ellenem
ti meglapuló szörnyek,
az omló folyosókon át
hatolva egyre följebb,
nyomuljatok be szabadon,
futótüzet kiáltva
lassan fölétek rakodó
hatalmas éjszakámba!
Csupaszra vetkőztessetek,
semmit se hagyva rajtam,
vegyétek el a homlokom,
a szemem és az ajkam,
mert áztatok és fáztatok,
mert éheztetek bennem,
bár én is áztam-fáztam és
nekem se volt mit ennem.
Legyűrhetetlen fölkelés,
dadogó, győztes lárma!
mint életfogytig elítélt
fegyencek lázadása.
Egyetlen boldog pillanat,
a végső és az első:
csak állok majd és reszketek,
akár egy égő erdő.
Forrás: szeretem a verseket
Dehogy maradnék veszteg,
Mihol minden napomon
Drágaságokat vesztek
És nincs mit féltenem.
Búza-földön keresztek
S más keresztek itt s amott,
Nincsen Vég és nincs Kezdet:
A Kezdet halála fáj.
Ez fáj mégis: a Kezdet,
Ez a szent, ős Valami,
Akit most már megesznek
A Vég halott szájai.
Micsoda-szép gerezdek
Kínálgatták magukat
S milyen szép volt a Kezdet,
Akit most megöl a Vég.
Milyen búsak, esettek,
Kik most kezdnek kezdeni,
Oh, fiatal keresztek,
Látlak ifjú vállakon.
Siratlak, drága Kezdet,
Ki hozzám kegyes valál
S mert Vég sincs, hát meresztek
Kisírt szemeket feléd.
Lelkem immár megedzett.
Élni? – halni? – : ugyanaz,
De siratlak, szent Kezdet – :
Most nem vagy sehol-sehol.
Forrás: szeretem a verseket
Valami furcsa összehangolódás,
Valami ritka rend –
Széthúzó erők erős egyensúlya,
Mély belső bizonyosság idebent –
Bizonyosság arról, hogy élni jó,
Szenvedni elkerülhetetlen,
Szeretni tisztán: megistenülés,
Meghalni szép –
S a Kifejezést meglelni mindezekhez,
Megtalálni a felséges Igét:
Az Igét mindezekhez:
A Béke ez.
Orkán ordíthat aztán odakünt,
Robbanhat ezer bomba: kárbament,
De kárt nem okozott.
Bent:
Csend.
A Béke itt kezdődik.
Bent:
Csend.
Isten hozott.
Forrás: szeretem a verseket
Név: Farkas István
Születés / halálozás: pontos adatok nem ismertek
Foglalkozás: költő
Korszak: 20. század második fele (feltételezhető)
Farkas István azon költők közé tartozik, akiknek életútja alig dokumentált, versei viszont egyértelműen felismerhető hangot hordoznak. Nem a kánon peremén áll, hanem inkább a reflektorfénytől távol dolgozó lírikusok sorába illeszkedik, akiknek jelenléte elsősorban antológiákban, válogatásokban és online versgyűjteményekben érhető tetten.
A róla fellelhető biztos adatok szűkösek: nem kapcsolódik hozzá ismert irodalmi csoportosulás, nem kíséri részletes életrajz, és nem tartozik a gyakran elemzett, tankönyves szerzők közé. Mindez azonban nem hiányként, hanem jellegzetességként olvasható: Farkas István esetében a versek nem egy ismert életpályát illusztrálnak, hanem önálló létet élnek.
Költészete többnyire intim, elcsendesedő, reflexív hangon szólal meg. Visszatérő témái között feltűnik a magány, az elmúlás tudata, az emberi kapcsolatok törékenysége és a belső számvetés igénye. Verseiben ritka a nagy gesztus; inkább a visszafogott, pontos megfigyelések, a kimondott szó súlya dominál.
Nyelve általában letisztult, nem keres formai bravúrokat, mégis feszes. A megszólalás gyakran vallomásos, de nem kitárulkozó: inkább kérdez, mint kijelent, és teret hagy az olvasónak. Ez a fajta líra nem azonnali hatásra törekszik, hanem lassan épül be az emlékezetbe.
Farkas István költészete jó példája annak, hogy az irodalmi jelenlét nem kizárólag ismertség kérdése. Versei azt sugallják, hogy a líra egyik legfontosabb terepe épp az, ahol az alkotó nem magát, hanem a megszólalás tisztaságát helyezi előtérbe.
Ez az életszilánk a jelenleg hozzáférhető, biztosan azonosítható információkra és a versekből kirajzolódó költői világra támaszkodik. További adatok előkerülése esetén a kép árnyalható, de a lényeg alighanem változatlan marad: Farkas István olyan költő, akit elsősorban olvasni érdemes, nem besorolni.
