https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Dsida Jenő: Súgás az ősznek

    Ősz, te sokat tudsz:
    mert sétálsz furcsán és hallgatagon,
    s hervasztó, irgalmatlan
    szomorú szemeiddel
    befigyelsz minden ablakon.

    Ősz, te sokat tudsz,
    s tudásod soha el-nem-vehető,
    mert a halottak nagy-erősek
    és tanítód a temető.

    Ősz, te sokat tudsz
    és ajtómat ha titkon benyitod,
    mellém lopózva böngészed ki,
    miket szitálón, csöndesen
    a papírra írok.

    Ősz, te sokat tudsz,
    de most nyílik a szám
    s oly valamit súgok,
    mit te se tudsz talán:

    Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan
    köd-váraktól köd-várakig,
    van egy búsongó kis fiú,
    van egy sóvárgó kis fiú, –
    – ki ibolyákat álmodik.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Csukás István: Virágének

    Vakmerőn nyúlok
    s biztosan érted,
    tétovaságom
    hitre cserélted.
    Szótlanabb szónál
    ez az áhítat,
    több a valónál,
    mégis megríkat.

    Lehull az inged,
    nincs, ami födjön,
    szép szüzességed
    fehér hófüggöny –
    Mint torony omlik
    össze, ki voltál,
    örömöd ring, ring,
    simább a tónál.

    Egymásnak arccal
    kerültünk végre,
    szorongva hallgatsz
    némább beszédre.
    Nincs nagyobb titok,
    nincs nagyobb vigasz:
    rád hasonlítok,
    rám hasonlítasz.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Babits Mihály: Strófák Gizikéről

    Gizike barna dús hajával
    besátorozta lelkemet,
    Gizike gyönyörű hajával
    bilincsbe font be engemet.

    Ó mint imádom, hadd dicsérem
    Gizike barna dús haját,
    holtig kivánom, és kisérem
    Gizike gyönyörű haját.

    Aranka fürte szőke, gazdag,
    becses buza, rendetlen asztag: –
    Gizike fürte barna, dús,
    simúlva milliónyi szála
    önkénytelen harmóniára.

    Aranka arca csupa hús,
    Gizike arca csupa szellem,
    Gizike teste csupa kellem,
    Gizike lelke csupa fény:
    Gizike lesz csupán enyém!

    Gizike enyhe kellemesség,
    Gizike májusi virág,
    Gizike kedves kötelesség,
    Gizike – egy egész világ!

    Gizike kert, de nincs szurósa,
    Gizike sárga viola,
    Gizike néha, mint a rózsa,
    Gizike, mint az ibolya.

    Gizike drága szemepára
    ma kivilágította lelkem,
    Gizike szeme matt opála
    hipnotizált fényével engem.

    Ó mint imádom, hadd dicsérem,
    Gizike szürke, mély szemét,
    holtig kivánom és kisérem
    Gizike gyönyörű szemét…

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Szergej Jeszenyin: Dűlők álmodnak

    Dűlők álmodnak piros alkonyokról,
    bokrok tövén kék kutat ás a köd.
    Kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol,
    tűnődve rágja ajka, a küszöb.

    Az őszi fagy szelíd még és szemérmes,
    szérűskert alján lopva lépeget.
    Kéklő ablakból szöghajú legény les
    surrogva szálló seregélyeket.

    Zöld füstöt ont a kémény langyos kelyhe,
    veresen izzik a kemence-mély.
    Kutatva jár a szél, sehol se lelve
    valakit, akit elnyelt rég az éj.

    Valaki elment. Cserjés sűrűjében
    nem jár zörögve csorbult lomb alatt.
    Sóhaj szakad fel, útrakél az éjben,
    s egy borzas bagoly csőrén fennakad.

    A csend sűrűl, már sunnyadoz a pajta,
    deres út hímzi a síkos mezőt.
    Zizegve sír a vékony árpaszalma
    el-elbólintó tehénkék előtt.

    Forrás: műfordítás – magyar versgyűjtemények

  • Kosztolányi Dezső: Hattyú kutyám

    Hattyú kutyám.

    Ülj itt s vigyázz a házra,
    te farkasok szelíd, fehér fia,
    ős embergyűlölő, kinek a léptünk
    álmatlan, éber neuraszténia.
    Ne engedd, hogy istentelen lerontsák,
    mit szívből, agyból raggatott a kéz.
    Hadd álmodozzon pár évig a gazdád
    a körbe, mely szűk és bezárt egész.
    Kik messze vannak tőlem és igémtől,
    ne jöjjenek át soha a falon.
    Ott túl úgyis az utca van, az utca,
    rokontalan szívemnek borzalom.
    Állj a határnál, híven, régi jelkép,
    igaztalan világban az igaz,
    tiltó szoborként nyúlj el a küszöbre,
    fajtám őrzője, bölcs, magyar kuvasz.

    Most jöjj ide.
    Leckét adok tenéked.
    Nyisd rám ködös, rövidlátó szemed,
    amelybe jóság és örök gyanú van.
    Őrizd a csöndet mindenek felett.
    Mard el veszetten, aki megzavarja
    s a semmiségről fájón zakatol,
    mert énreám még hosszú-hosszú út vár,
    s munkás kezembe hittel jár a toll.
    Aztán ne haragudj a koldusokra,
    kik bámulják, szegények, a kaput,
    és a holdfényben állanak soványan,
    hiszen azoknak annyi a bajuk.

    Inkább figyeld talán az irodalmat,
    s ha erre jár nehány sunyi utas,
    és meghallod, hogy engemet ugatnak,
    légy szíves, és reájuk te ugass.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Polgár László: UNUS ES…

    Egyedül te vagy állandó, igaz.
    A mindegyek közt legvégső vigasz.
    Szemedbe foglalsz: lásd, eléd ülök.
    Ha sejtjeimmel sejtlek, szédülök.
    Egyedül benned vagyok nem-mulandó.
    Te általam vagy: így lettél halandó.
    Ismersz engem, jobban, mint én magam:
    kell, hogy szeress, jobban, mint én magam.
    Bármerre vagy, rám nézel mozdulatlan.
    Te bujkálsz bennem minden mozdulatban.
    Te vagy a vágy, mely illó és örök.
    Te megváltasz, miként megvált a rög.
    Ma még tudom: csak szólnom kell, s te vagy.
    Megvallak mindig. Magamra ne hagyj.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Te, ki félszavakból ért

    Védtelen vagyok ebben a se-tél se-tavaszban,
    mint a rügy, mi féli, hogy túl korán kipattan,
    s bomló ruháján át a dér szívéig ér.

    Védtelen vagyok, ha nélkülem futnak a napok,
    s én bénultan egy nem múló tegnapban maradok,
    miközben minden perc taszít egyet rajtam.

    Ilyenkor elbújok mélyen egy születő versben,
    hogy reszkető magamat a sorok közé rejtsem,
    ne bírja a világ legbensőbb harcaim.

    De nem bánom, ha olykor Te, ki félszavakból ért,
    lefejted rólam a strófák szép-szelíd bilincsét,
    és rímes rejtekemből előcsalogatsz.

    Forrás: internetes versgyűjtemények

  • Reviczky Gyula: Jó lelkek

    Vannak jó lelkek még a földön;
    De elrejtőznek a világ elül.
    A csacska hír hallgat felőlük,
    Élnek s meghalnak, ismeretlenül.

    Éltük, szerény, csöndes, magános,
    Dobszóval, vak lármával nem dicsért.
    Erényüknek cégére nincsen;
    Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.

    Vásári zajt, hűhót kerülnek.
    Nem lökdösődnek lármás utakon.
    Lelkük zománcát féltve őrzik.
    Amerre járnak, csend van s nyúgalom.

    A sors csapási, szenvedések
    Között értékük legszebben ragyog.
    A rózsa is, ha eltiporják:
    Akkor terjeszt legédesb illatot.

    Vannak jó lelkek még a földön!
    Vigasztalásul vallom és hiszem.
    Megtűrve, mint árvák, úgy élnek,
    És nem irígyli sorsuk’ senki sem

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Káli László: Tudod, kedves

    Tudod Kedves, az éjszaka nem attól szép,
    hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét
    telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain,
    utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain.
    Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe
    öltözik az ég, s a Napot magába ölelve,
    mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér.
    Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér
    csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.
    Tudod Kedves, nem attól lesz szép az élet,
    hogy: mi volt. Hanem hogy ami jön, hogyan
    éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan.

    Forrás: internetes versgyűjtemények

  • Bella István: Paralellák

    Bolyai mondá: a végtelenben találkoznak;
    de mióta a végtelen te vagy, magam is tudom,
    ha párhuzamosaimmal – a napot, a holdat –
    átkarollak,
    s ujjaimat – a világ végén valahol –
    a derekadon
    összekulcsolom

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár