https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Babits Mihály: Vágyak és soha

    Gyermek kívánnék lenni, tiszta gyermek,
    kit nem zavarnak semmi bús szerelmek,
    s amilyen talán nem valék soha.

    A nő szeme, élettel égve telten,
    rejtett mocsokkal undorítja lelkem:
    az élet tiszta nem lehet soha.

    Az élet piszkos, csak a semmi tiszta,
    az élet mélyén ég a vágyak piszka,
    s a semmit nem kívánhatom soha.

    Ó, ezek az emésztő pincelángok,
    hogy mint a mécses, lángban egyre rángok,
    s tán ellobbanni nem tudok soha.

    Hogy vágyamat születve már utálom,
    s utálva vágyom; és ha lesz halálom,
    vágyam halálát nem hiszem soha.

    Immár a végtelen vágyára vágyom,
    s bár végtelen sok, véges mind a vágyam,
    s végesből nem lesz végtelen soha.

    Gyermek kívánnék lenni, tiszta gyermek,
    kit nem zavarnak semmi bús szerelmek,
    s amilyen talán nem valék soha.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    „Ma a legnagyobb bűn az emberek absztrakt szeretete, a személytelen szeretet azok iránt, akik valahol a távolban vannak. Olyan könnyű azokat az embereket szeretni, akiket nem ismerünk, akikkel sohasem találkozunk! Hisz akkor nincs szükségünk áldozathozatalra, s emellett olyan elégedettek vagyunk magunkkal! Így csaljuk meg a lelkiismeretet. Nem! Azt a felebarátot szeresd, akivel együtt élsz, s aki terhedre van!”

    Lev Tolsztoj

  • Weöres Sándor: Tavaszi dal

    Ti rengeteg fényben remegő vidékek,
    ti hallgatag erdők, hintái az égnek,
    ti párolgó rétek,
    kedvemet kék labdaként magasba vigyétek!

    Te színarany torony, tavaszi szerelem!
    halavány százszorszép, mondd meg, mi lesz velem?
    kedvedet mint tegyem?
    hánykolódom éjszaka, nem lelem a helyem.

    Íme, a madarak ismét dalba fognak,
    a százlábúak a kő alatt mozognak,
    paripák nyihognak,
    láncolt óriások is odvukban forognak.

    A pecsenyesütő közeleg a nyárssal –
    siet a gazda a tavaszi szántással,
    vizek apadással.
    Proserpina kecsegtet kétszeres áldással.

    Emelkedj, tetőtlen jókedvem, te röpke,
    s szánalommal tekints sziklákra, rögökre:
    mért vannak örökre,
    mikor csak a mulandó lelhet örömökre?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Láng és tövis

    A tetteim csak lábnyomok a hóban,
    tévelygő és gyér, olvadó jelek,
    alig rajzolják ki a téveteg
    irányt, amerre lassú távozóban
    a hófúvásos időn át megyek.

    Mint kerítésen át a labdarózsák,
    kísérnek emlékező jószavak,
    tiszta egem sistergő gyanúk zsongják,
    s megyek magas izzású áramok alatt.

    Nyomomban széjjeltaposott galóca:
    lobban a pletyka: – hidd csak el!
    A legendám kigyúl, mint csipkerózsa,
    s ki jön felém majd saruit leoldva,
    szeresse lobogásom – töviseivel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Waldemar Michalski: Minden bennünk él

    Út minek elsuhanó fenyői és galagonyái
    jelzik hogy futok – ahol a frissen kaszált fű
    a talphoz simul a kutya pedig a forráshoz vezet –
    ott szilárd reménnyel nyújtott kezek
    és félig a torokban rekedt kérdések:
    mi az igazság és létezik szerelem?

    Minden háború esztelen és minden bűbáj
    hiábavaló a tűzpróba s a nyakra kötött kő
    ki sosem szeretett az e félelmet nem érti
    ki sosem sírt annak az öröm mindig közömbös
    marad: napok reménytelen halma egy válaszúton
    csak a csillagok fölöttünk csak a hit él bennünk

    Fordította: Zsille Gábor

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Thomas Hardy: Nélküled

    Eső dobol, ajtó recseg,
    villám, zöld fényű ég –
    én itt vagyok, te meg amott,
    s köztünk a messzeség.

    Bár ezer mérföld lenne csak
    s a vad, villamos ég,
    ami közénk áll – akkor, ó,
    remény is lenne még.

    De hogy azt átalérje, már
    a vágyunk sem elég,
    jaj, több az, mint villám, vihar,
    több, mint a messzeség.

    Fordította: Tótfalusi István

    Forrás: Lélektől lélekig

    Világlíra, angol, távolság, vágyakozás, reménytelenség

  • Kányádi Sándor: Jó volna…

    Jó volna most egy szénaboglya
    karjába dőlni, úgy, mint régen,
    amikor apám megvert, és sírni,
    kisírni magam lágy ölében.

    Vegyülnének hajamba zörgő,
    rakoncátlan, tört szénaszálak,
    a forró könnyeim a boglya
    ezer ujja közt szétfolynának.

    És sírástól fáradt, zokogás rázta,
    már szinte halni való testtel
    elaludni a boglya karján,
    aludni, míg leszáll az este.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    „Valahol olvastam, hogy vannak, akik megépítik a labirintust, és vannak, akik tévelyegnek benne. Nos, talán ez az egyetlen különös képességem: hogy egymagam mindkét feladatra alkalmas vagyok.”

    Bartis Attila

  • József Attila: Ezüst élet

    1

    Ne bántsatok, ha most rossz vagyok,
    Ha most kicsit halkabban élek.
    Halkabban élnek a felhők is,
    Meg a halottak, meg a rétek.

    Győzni épp oly szép, mint a virág,
    De én az uccákon lődörgök,
    Vagy esőt hallgatok szobámban
    S nagyon hallgatok, hogyha dörgött.

    Ezüstös lesz majd nagy szivetek,
    Bárha a győzők ti maradtok,
    Zászlótok is ezüstté őszül
    S egyszer győzni is elfáradtok.

    Csatazaj mögött eljön halkan
    Hozzátok is az ezüst élet.
    Nagyon halkan élnek a felhők,
    Meg a halottak, meg a rétek.

    2

    Nagycsöndű, komoly kisértet kisér
    S hová lépek, kibú a föld alól –
    Az árnyékom, mely mindenütt követ
    S találkozunk is egyszer valahol.

    Olyan szép dolog elfáradni és
    Pihenni, mit nem ad se harc, se más,
    Kedves árnyékban leheverni, le
    S bennünk eleve ott a fáradás.

    Bennünk eleve ott a fáradás,
    Mely a szűz hónak testvére lehet –
    Ha nagyon fázik már a föld, lehull,
    Csak hull a hó s új tavaszig befed.

    Egy télestén a földet csöndesen
    Betakarta a fáradtság, a szent,
    Az én szavammal együtt, hisz az is
    Végtelen hideg világban kereng.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lelkes Miklós: Tavaszi csengő

    A téli árnyak
    alatt rejtőző kristálydal-varázslat,
    tavasz-varázslat, fehér hóvarázslat,
    s a messzeségben szélfeszítő szárnyak.

    A téli csöndben
    jó menni tavaszt megsejtő örömben,
    sejtő örömben, fehér hóörömben,
    s gyöngyöt nézni cseppenő tündérkönnyben.

    A téli erdő
    útja már mind új csillagért esengő,
    csillagtavaszért, új égért esengő,
    és cseng a szívben szépséghangú csengő.

    A téli varjak,
    tudom, kísérnek és velem maradnak,
    át-átszállnak egén egy régvolt dalnak,
    múlt tavaszán bolondkék pillanatnak.

    Tündérkönny cseppen
    ágak közé lopakodó melegben,
    tavaszmelegben, ébresztő melegben
    – és szól a csengő, egyre bűvösebben.

    Forrás: Lélektől lélekig