https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Reviczky Gyula: Sátán

    Egy éjjel a sátán ágyamhoz álla;
    Nevetett, hítt, igérte kincseit.
    Frakkot viselt s oly inger volt szavába’,
    Hogy már azt hittem: végem, elveszit!
    Eljősz-e hozzám, édes, jó barátom?
    Protekcziómat ígérem neked.
    Mi kell? Szép hölgy? arany? fény? pompa? mámor?
    Mind a tied lesz… – Én koldus leszek.

    Agyadban égsz s rossz álmaid’ beszéled:
    Igy senki sem felelt nekem soha.
    Rég’ vágyom okos alkut kötni véled;
    Ne légy, öcsém, ily szörnyen ostoba.
    Dörgöld ki szemeid’ s ne álmodozzál;
    Légy ember és ne hitvány lázbeteg.
    Gavallér lesz belőled. Jősz-e hozzám?…
    Fejedet rázod?… Én koldus leszek.

    Gavallérnak kevély vagyok s ügyetlen;
    Majom és róka lenni nem tudok.
    Kincsnek pedig hatalma nincs felettem;
    Az kincsem, a mit érzek, gondolok!
    Vigasztalóm az édes dal zenéje;
    Ez balzsamom, hitem, ha szenvedek;
    S dalolva hágok a sátán fejére.
    Aranyod nem kell! Én koldus leszek!

    Urad vagyok! Leszállok a pokolba
    És Luczifert magát elégetem.
    A jókat összegyűjtöm egy akolba.
    Halleluja! Megáldva végzetem!
    Már látom, hogy méltó vagy ostoromra,
    Bolond te, kin segítni nem lehet.
    Adieu! – S én visszadőltem vánkosomra
    És felzokogtam: Én koldus leszek!

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Sík Sándor: Erdő szélén estvéledtem

    Erdő szélén estvéledtem,
    Porlepetten, gondlepetten.
    Ordas nagy út sír megettem.
    Kenyerem javát megettem.

    Kenyér javát, ember rosszát,
    Bor mézét és zavarossát,
    Soknál több volt, úgy rámhozták
    Nevezetlen égi posták.

    Isten sípja rítt a számon.
    Kinek kell a tudományom?
    Tenger tükrén gyermek-lábnyom!
    Mondjam-e, hogy szánom-bánom?

    Én aludni telepedtem,
    Subám fejem alá tettem.
    Édes Gazdám, ott felettem,
    Majd elleszünk immár ketten.

    Összeteszem két kezemet,
    Angyalaid hadd jöjjenek.
    Hadd fogják be két szememet:
    Csak Teveled töltözzenek.

    Reggelt úgyis ha megérnek,
    Csak-csak visszanézegélnek,
    Kezdődik a régi ének,
    Szíveknek-e vagy a szélnek?

    Amíg győzöm, addig éljek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Májusi kétségbeesés

    Mintha szögesdrótot hullatnának
    a láger-álmú sötét felhők:
    szúr, sziszeg az eső, szinte ráz,
    mintha árammal volna töltve,
    s hurkolódik pocsolyás
    utakra, fákra, tetőkre.

    Hol az ég?

    A törpeség mindent beborít,
    s az ember olyan gyámoltalan:
    ijedten szökken kapualjtól kapualjig,
    akinek útja van.

    Hol az ég?… Hol az ég?…

    Sehol egy résnyi rés,
    egy repedés
    a pacsirtás kedvű messzeség
    felé.

    Úgy sír, sajog az ég,
    hogy a föld is sír belé.

    Sírnak a rügybe hervadt álmok;
    sír az ázott szélben riadtan ringó
    ágak hegyén az esőcsepp pattintotta bimbó,
    a parkokban, a tereken
    zokog a szerelem.

    A kegyetlen ég
    fölitta a padokról édes melegét,

    és napok óta
    csak ontja, csak ontja:
    ömlik sűrűn a sziszegő
    szögesdrót-sűrűség.

    Ez lenne hát a májusi áldás,
    az áldott kenyérhozó
    „Ó, irtóztató, irtóztató!”

    Fuldokolnak a pocsolyák,
    fojtogatják a tavak.

    Szennyes kedvében
    folyóvá dagadt
    a patak.

    Sír a sár.

    Állok az ablaknál,
    szemem könnybe lábad,
    szánom a szerelmeseket
    és sajnálom nagyon
    a gyümölcsfákat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kovács Anikó: Régimódi vers

    Talán nem is tudod, ha nem vagy itt,
    mennyire hiányzol,
    bár én mindig csendben vagyok,
    csupán nem-léted lángol,
    olykor csak álmaim suttogom magamnak,
    annyira zuhog a szó, – …

    de déltájban már bennem
    karcsú melankólia barangol;
    az őszi langyos esték már elmaradoznak,
    köd szitál, s mint mindig ilyenkor,
    tompa, sápadt fénye nő a csillagoknak…

    Várlak.

    A tar fenyő ágain felleg foszlik szét,
    – sokszor megállít e megejtő messzeség,
    tudom, Kedves, nem szabad, hogy fájjak,
    de te is tudod, ugye,
    hogy nincsen hozzád joga másnak…?!

    …míg végre öröm lógatja ezüst kis bokáit,
    ha jössz az úton és lépkedsz hazáig,
    ajkadra tűzve halk és néma a mosoly,
    mely csendes, fátylas bece-szót mormol…

    Ez a kék türelmetlenség égig nyújtózó,
    (de szelíd vagyok, – bölcs Ekhnaton korából)
    …saját álmaimban eltévedt csavargó.

    Hiányzol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nahid Bagheri-Goldschmied: Égtájak

    Mindnyájan más égtájról jöttünk,
    szemünk megszokta a világtérképet.
    Találkozásunk helye a Föld középpontjává lett,
    Izgalom fogott el bennünket.

    A szeretet volt közös nyelvünk,
    a Föld a mi közös bőrünk.

    És minden éjjel,
    midőn a Nap parazsa kihűl,
    dideregve melengetem
    az én keleti és nyugati kezem
    a te szemed déli és északi
    lángjánál.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Irigyemnek

    Vénülsz s meg tudtál ádáznak maradni,
    mikor a kórtól minden fog kihull.
    El-eltűnődöm: hogy tudsz még harapni
    (ínnyel? protézissel?) – fogatlanul?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Miért vagyok kedvetlen?

    Mert már megint jönnek azok a fellegek,
    megint eső lesz.
    Megint sár lesz és ólmos ködburok
    a lélek körül.
    Éjszaka megint fennülhetek ébren,
    hallgatni, amint a végnélküli eső
    paskolja a falakat és zubognak a csatornák.
    Megint, megint és már nem is remélem,
    hogy vége lesz.

    Valahová el akartam utazni tegnap,
    egy kis felfrissült lélekremegésre,
    Nápolyba, vagy nem tudom hová,
    ahová egy életben csak egyszer megy a vonat.
    Aztán sokszor olyan buta kis ötperceken,
    sokszor csak pillanatokon múlik
    az ilyesmi, a napsütés,
    a jólszületés, az igazi élet,
    minden.

    Nem találom a lelkemet sehol.
    Aztán már meg is jött a köd,
    már megeredt a gyűlölt permeteg.
    Bemegyek a szobámba, becsukom az ajtót,
    behúnyom a szememet.

    … Magam előtt látom egy távoli vonat
    motollázó sok kerekét,
    hallom élettel-teli, ütemes zakatáját
    s a mozdonnyal szembegurul a sínen
    egy forrón felkelő,
    óriási Nap…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: A zene

    Gyakorta a zene, mint tenger, úgy ragad,
    hűs égbe sodorva,
    vagyok, tág éteren vagy ködplafón alatt,
    hab kósza bitorja.

    Mellem előre dűl, tüdőm telin dagad,
    akár a vitorla,
    megtiprom a torló, hátas hullámokat,
    báj éj fedi sorra;

    érzem, hogy át meg át egy remegő hajó
    fájdalmai járnak;
    vihar és forgatag s lágy szél, lebegni jó,

    keblén a nagy árnak,
    visznek. – Máskor a mély, mint vad kínom fagyott
    nagy tükre ragyog!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Komáromi János: én leszek…

    én leszek a vágy a szemedben
    ha kell magammal is megverekszem

    én leszek a sóhaj a szádban
    amikor erőd elhagy a kéjes lázban

    én leszek elűzött szemérmed
    a tegnapom ölöm meg érted

    én leszek elveszett csókod a magányban
    ha majd ajkad reszket a rád zuhanó homályban

    én leszek vadul lüktető szíved
    ha már senki sem, én ott leszek veled

    én leszek sivatagban a gyöngyöző harmat
    amikor Neked már senkik semmit nem adnak

    én leszek kínod egy álmatlan éjjelen
    ha hiányzó örömök csordulnak ki szemeden

    én leszek könnyed egy összegyűrt ágyban
    amikor elmerülsz az egyedül-maradt vágyban

    én leszek a szivárvány-híd a semmi felett
    amikor majd lemondón nyújtod a kezedet

    én leszek rémítő álmaid gyilkosa
    a hazug hit, hogy nem hagysz el soha

    én leszek fel nem tett kérdés helyett a felelet
    ha hangtalan, csak magadnak súgsz neveket

    én leszek halott virágok mosolya
    a szerető, az édes és a mostoha

    én leszek nevetésed a csendben
    váratlan lázadás a rendben

    én leszek bőröm íze a szádban
    tegnapi emlék a holnapi lázban

    én leszek a viasz, amikor cseppen
    pillangó szárnya amikor lebben

    én leszek a sikoly a beteljesült vágyban
    a fájdalom az értelmetlen lázban

    én leszek a nyugalom a gondolatban
    az örök körforgásban a mozdulatlan

    én leszek majd a Te helyedben
    és Te élsz majd én helyettem

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: Öreg szerelmespár

    Húsz éve járnak együtt,
    húsz álmos, ólmos éve.
    Szél szét nem fújja őket,
    kötöttek, mint a kéve.

    Nincs pénzük, nincs lakásuk,
    övék a pesti aszfalt.
    Ismernek minden árkot
    és kávéházi asztalt.

    Ritkán beszélnek; testük
    a rebbenést is érti.
    A nő borzong (Hideg van)
    (Igen) köhint a férfi.

    Vasárnap tiszta ingben
    két dupla mellett ülnek.
    (A széthúzódó szájnak
    mindegy: hétköznap, ünnep.)

    Ha beteg lesz az egyik,
    citromot visz a másik.
    Az ágybanfekvő izzad,
    a látogató ásít.

    Ó, rég nem váltanak már
    pillantást, csókot, könyvet.
    A szenvedély kiszikkadt,
    mint ráncokból a könnyek.

    Húsz éve járnak együtt,
    húsz álmos, ólmos éve.
    Szél szét nem fújja őket,
    kötöttek, mint a kéve.

    Ballagnak egymás mellett
    – egymásról mit se tudva –
    csöndes eső szemerkél
    elvásott tomporukra.

    Forrás: Lélektől lélekig