https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Szép Ernő: Gyermekjáték

    Mikor én kis fiú voltam,
    Kis lovon nem lovagoltam,
    Nem volt nékem ponnilovam,
    Ponnilovam,
    Ponnilovam,
    Pedig de szép mikor rohan.

    Ponnilovon sose űltem,
    Kis biciklin se repűltem,
    Nem volt fényes kerékpárom,
    Kerékpárom,
    Kerékpárom,
    Pedig de jó rajta nyáron.

    Nem volt nékem mesés könyvem,
    Nem volt csak iskolás könyvem,
    Pedig de jó otthon este,
    Otthon este,
    Otthon este,
    Lapozni ábrát keresve.

    Sohase volt cifra kockám,
    Kis kastélyom meg tornyocskám,
    Kis hajóm meg kis vasútam,
    Kis vasútam,
    Kis vasútam,
    Elútazni sose tudtam.

    Én nem kaptam kardot, csákót,
    Sárgarézbűl messzilátót,
    Sose vittek hippodromba,
    Hippodromba,
    Hippodromba,
    Jó hogy lyukas volt a ponyva.

    Az a ponyva szétment régen,
    Elmúlt az én gyermekségem,
    Én már régen felserdűltem,
    Felserdűltem,
    Felserdűltem,
    A nagyok közzé kerűltem.

    Én játékot már nem kérek,
    A sok gondtól rá se érek,
    De meghalok én is egyszer,
    Én is egyszer,
    Én is egyszer,
    A mennyországba megyek fel.

    Kiállok majd a tejútra,
    Arra visz az isten útja.
    Az újjamat majd felnyújtom,
    Majd felnyújtom,
    Majd felnyújtom,
    Ha elsétál a tejúton.

    Észrevesz az isten engem,
    Megszólalok a nagy csendben:
    “Kérem én még nem játszottam,
    Nem játszottam,
    Nem játszottam,
    Játszani szeretnék mostan.”

    Megfogja majd a kezemet,
    Angyalok közt maga vezet
    Szegény gyerek otthonába,
    Otthonába,
    Otthonába,
    Mennyei gyerekszobába.

    Megkapom ott kardom, csákóm,
    Sárgarézbűl messzilátóm,
    Képes könyvem, cifra kockám,
    Cifra kockám,
    Cifra kockám,
    Lesz kastélyom meg tornyocskám.

    Ami nem volt, lesz ott jócskán,
    Kis vasútam meg hajócskám,
    Beültetnek hippodromba,
    Hippodromba,
    Hippodromba,
    Én élvezem azt magamba.

    Hogyha kedvem abba telik,
    Ponnilovam megnyergelik,
    Kis biciklim előhozzák,
    Előhozzák,
    Előhozzák,
    Úgy járom a mező hosszát.

    Égmezőben alkonyatban
    Szép pillangót fogok ottan,
    Ujjamon lesz arany pora,
    Arany pora,
    Arany pora,
    Le nem mosom róla soha.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Baranyi Ferenc: A hiány kalodája

    A közelséged égetett,
    felforrt a víz a Balatonban,
    aztán eljött az “ég veled” –
    s megjött a tél utána nyomban:
    közénk befagyott messzeség
    víztükre állt (föl most sem olvad),
    az út mentén a jegenyék
    jégoszlopokként sorakoztak.

    Kit szerettem? Ki tudja már?
    Téged? Vagy azt a szép vidéket?
    Tőled szépült meg az a táj?
    Vagy az varázsolt szépre téged?
    Ha véletlenül Pest-Budán
    kerülsz elém: nincs varázslat,
    jánosbogár-fény, itt talán
    a neonok közt meg se látlak,

    ott kellettél, szédült mezőn,
    szerény sugarad lángolás volt,
    de ijedten, védekezőn
    szájad elé kaptad a távolt.
    S negyvenkét éve szomjazom
    megtagadott csókod, miközben
    mások csókjával ajkamon
    szénné naponta pörkölődtem,

    ám mindig, mindenütt jelen
    voltál, te máig csókolatlan,
    mivel nem lettél kedvesem:
    hű a hiányodhoz maradtam.
    Emléked rosszallón kisért:
    csöpp áfonya tengernyi mézben,
    mert arra már, hogy visszakérd
    amit nem adtál – nincs remény sem.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Faludy György: Hold, erdő, vízesés

    Szatén kabát a széken.
    A hold frissen vert érem.
    Csak holnap lesz kerek.
    A kobalt fény az égen
    elfedte a hegyek
    csúcsát a messzeségben.

    A rétre társzekérrel
    hozzák most a homályt.
    A fenyők közt az éjben
    az út opál fonál,
    de elszakadt a vége.

    A vízesés fehéren
    lóg. Azt hiszem, hogy áll.
    Szatén kabát a széken.

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Petőfi Sándor: A hűtelenhez

    Esküszegte lyánka! emlékezzél
    Arra, amidőn: „Ah meg ne vessél”,
    Igy imádva téged kértelek;
    „Légy kegyelmes én irántam, s szíved
    Add nekem, ki csak tenéked híved
    Voltam, és leszek, míg létezek.”

    Akkoron kérő keblemre dűlve,
    S a szerelm’ tüzétől fölhevűlve,
    Ezt rebegték csalfa ajkaid:
    „Hő szivem tiéd csak, drága lélek!
    Esküszöm, hogy csak tenéked élek;
    Szünjenek könyűid, bánatid.”

    Én ezáltal istenülve lettem,
    És keserves sorsom elfeledtem,
    Emma! gyönge karjaid között.
    Édenek nyilának én előttem,
    Nem borultak fellegek fölöttem,
    Tőlem a bú mind elköltözött.

    Ámde mily rövid volt boldogságom,
    Mily korán eltűne mennyországom,
    Én, ah, nem gondoltam volna azt!
    Estem édenből nagy pusztaságra,
    És juték keserves árvaságra,
    Marja a bú szívem, és hervaszt.

    Hő imádód s kedvelőd elhagytad,
    Szívedet te ismét másnak adtad,
    Engem elfeledve, csalfa lény!
    Jól van! én lemondok mindenről már,
    Engemet kietlen puszta hely vár
    Éjszak hófödözte bús ölén.

    Isten véled hát örökre, édes
    Tárgya hő szivemnek, ah negédes
    Csalfa Emma! isten véled hát!
    Majd ha egykor értem, szinte árva,
    Eljösz, éjszaknak havát bejárva,
    Megleled hű Múzsafid porát.

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Gulyás Pál: A méhekhez

    Süt a szép Nap, szép virágot
    nyit a boldog július,
    most születnek a villámok,
    ott, ahol az ég borús.

    Kicsi méhek, ti a füvek
    halkan zörgő fiai,
    legyetek a nyárhoz hűek,
    ajtajához hajlani!…

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • József Attila: Hangya

    A bábok között elaludt egy hangya.
    Szél, a bábokat most el ne fúdd!
    Különben jó az is.
    Kis, fáradt fejét csillámokra hajtja,
    és alszik véle csöpp árnyéka is.

    Egy szalmaszállal fölkelteni szépen!
    De jobb, ha már indulunk haza,
    erősen beborult-

    A bábok közt elaludt egy hangya,
    és -hopp- egy csöpp már a kezemre hullt.

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Szabó Lőrinc: Nyár

    Nézd csak, bolondul, karikázva
    hogy összecsap az a két sárga
    lepke! hogy kezd tündéri táncba!
    hogy gyúrja egymást, hogy forog!
    Négy szárnyuk százfelé lobog,
    pedig egyhelyben kavarog.

    Csókolóznak? vagy marakodnak?
    Most hirtelen egybefogóznak,
    s nyílegyenest fölfurakodnak.

    föl, föl, föl, ingó, lebegő
    tornyot húzva, mely repdeső
    útjuk nyomában égbe nő,

    függőlegesen rakéta: már a
    bükk magasában, már a nyárfa
    csúcsánál járnak: már a drága

    túlvilágban szikráznak a
    kék őrületben, ahova
    csak a szerelem mámora

    vagy az se emel! Ott repülnek!
    Ott! Hol? Fény! Látod? Tovatüntek…
    Magukkal vitték a szemünket!

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Juhász Ferenc: Ibolyaszemű

    Ibolyaszemű kishúgommal
    megüzentem, hogy hazamegyek,
    rendbehozom a kerítést is,
    bekötözöm a rózsafákat.

    Mondják, anyám kalácsot sütött,
    összeszitált egy kicsike lisztet,
    zsák aljából, fiók fenekéből,
    lisztes kötényét leporolta.

    Az asztalra mosott terítőt tett,
    bögrébe meleg kecsketejet,
    fehér ingem fényesre vasaltan,
    kiterítve várt az ágyon.

    Apám leveles dohányt vágott,
    eregessek bodros füstöt,
    kórót, faháncsot kosárba szedett,
    befűtött, hogy ne dideregjek:
    hidegtől nem véd fehér papiros.

    Már kora reggel a kapuba álltak,
    toporogtak és köhögettek,
    az eget nézték, az utca végét,
    a csordás gyerekre ránevettek,
    csokorba szedtek dermedt őszirózsát.

    S hogy nem jöttem, dérütötten álltak,
    sóhajuk hullott csak zizegve,
    fejükre sűrű zuzmót hintett
    a bokrosodó őszi szél.

    Forrás: DIA

  • József Attila: RÖVID ÓDA A KELŐ NAPHOZ

    Ó örökszép Nap, te erős, hatalmas
    Antik istenség, örökifjú Élet!
    Fellobog most dús ereimben orcád,
    Zendül a vérem.

    Fölkelő Nap, nem borulok elődbe,
    Rég-pogányossan dalolok Neked most,
    Égfelé tartott tenyerekkel, arccal
    Állok előtted.

    Őseink, ó ládd, Neked áldozának,
    Mért hagyod hát el megesett Hazámat?
    Adj erőt e bús magyarokba, Élet!
    Élni meg élni!

    Ősapámnak bús fia lettem én is.
    Rám örökségnek csak a Név maradt már,
    S én köszöntlek: ím kiiszom Nevedre
    Friss-vizű kancsóm.

    1922. augusztus

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Várnai Zseni: Mert úgy szerettél élni…

    Harmadnapra kimentem a sírodhoz,
    hogy könnyeimmel könnyítsem szivem,
    hogy egymagamban sírjak ott sokáig,
    mikor kivülem nincs ott senkisem.

    Borús nap, a márciusi égen
    nehéz fellegek ólmos árnya ült,
    de, hogy virágos sírdombodhoz értem,
    az ég arca épp akkor földerült.

    Kitört a nap a felhők sűrüjéből,
    a holtak honán elömlött a fény,
    s piros szekfűid kazla fölragyogva,
    mint égő máglya, lobogott felém.

    Mert akkor még a virágaid éltek,
    csak te voltál, ó, Kedvesem halott,
    és mégis ott sírodra ráborulva
    nem láttam mást, csak élő alakod.

    Láttalak ifjan, küzdő éveinkben,
    láttam a vég minden gyötrelmeit,
    és éreztem: hiába már a könnyek
    sós tengere… Terajtad nem segít.

    Mikor könnyeim végre elapadtak,
    szemem magához vonzotta a fény,
    s láttam a méhek százait zsibongni
    virágos dombod tarka mezején.

    Körülzsongott ott is az élet árja,
    mert úgy szerettél élni, oly nagyon…
    s akkor a rigók énekelni kezdtek
    a sírod fölé hajló ágakon.

    Sütött a nap, tavaszi szél zilálta
    koszorúid pirosló selymeit,
    s e hangok, színek különös zenéje
    fölidézte szívemben verseid.

    „Tavaszi szél… Májusi est…” susogtam.
    Verseid élnek… nem lehetsz halott!
    S bánatom jeges karmait kitépve,
    a dal mámora furcsán elkapott.

    Mert enyhülést kerestem öntudatlan,
    mert vigasz nélkül szívünk nem lehet,
    ó, lásd, ezért kapaszkodom a szélbe,
    ezért idézem itt e verseket.

    Mint erdők vadja ki égő sebére
    fűben, fában gyógyító írt keres:
    hozzád jövök, én élő, a halotthoz:
    segíts élni, tovább is Te vezess,

    mint eddig tetted, hogy ne tévelyegjek
    a rengeteg zord éjén egymagam…
    Vigyázz reám, hogy mindig tiszta fényért,
    dobogjon szívem, szóljon a szavam!

    Forrás: Szeretem a verseket