Szerző: Mária Németh

  • Szabó Lőrinc: Évák és Kígyók

    Mulasztott, messze paradicsomok
    álma leng körül. Tenger; s viharok,
    melyek ijesztve hívtak. Válaszút
    másik ága, amely csábítva fut
    s vádolva már! Hullt szirmok. Égi hit,
    kétely nélkül. Nem-ismert könyvek. Itt
    egy tétova perc, ott sok hosszu év,
    rossz döntéseké. Gőgös gyengeség,
    hogy nem nyujtottam békülő kezet
    ellenségemnek, aki szeretett.

    A sok veszett táj, a sok de, a ha,
    süllyedt aranyszigetek, a tova-
    kéklő ifjúság: rettenetesen
    fáj néha, hogy egy, csak egy életem
    volt a földön! Zárt paradicsomok,
    mik várhattak bennetek? Mily titok?!
    Milyen almák?! – Óh, nem-ízlelt izek! –
    S mily Évák!… S Kígyók, mily… érdekesek!

    Forrás: Lélektől lélekig

    elmulasztott lehetőségek, ifjúság, vágyakozás

  • Szécsi Margit: Ígéret kertje

    Tüzes margaréta
    lengedez hosszan, kéjjel.
    Csalánok, vert világok
    róla álmodni éjjel.

    Villamos, arany vad,
    sárkány-dereka csörren,
    tükör a sáfrány-ablak,
    benne a kert ring zölden.

    Füves köldökéből
    felnőtt fekete-meggyfa,
    sorsodat kis gallyal
    fölkapja, csillogtatja.

    Forrás: Lélektől lélekig

    természet, álom, sors

  • Tóth Árpád: Tavaszi elégia

    Előttem nők siettek. Testét lomhán kinyújtva
    Közénk terült a távol… és míg az esti csendben
    Elhalt víg kacajuk, kezem szegény öt ujja
    Didergőn összesimult nyűtt, lim-lomos zsebemben.

    S reád gondoltam akkor, s szájon csókolt a halk szél,
    Mely most testhez feszíti az asszonyok ruháját,
    S mely olyan illatos, mint duzzadt dombu párnád,
    S szelíd, mint női vállhoz simult bús férfi-arc-él.

    Merengtem: most vetik fel fehérlő szűzi ágyad.
    S irigyeltem cseléded, ki vár, míg vetkeződöl,
    És aki elmenőben kecses melledre láthat,
    Min kis kupolát formálsz imára tett kezedből.

    S eszembe tűnt egy alkony, halkan súgtad nekem,
    Hogy egy imába foglalsz fáradt, aggott apáddal…
    Ó, látod-é még, édes, a múlt ködein által
    Apád szelíd, holt arcát s alázatos fejem?…

    Hazaindultam aztán, bús dolgokon tünődve:
    E furcsa földi létre mi végre kelle lennem?
    Vágynom melegre, fényre és karcsú testü nőkre
    S bolyongni félszegen, magányos esti csendben?

    S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve
    Verseim mondogattam, melyekben csendesen
    Zokognak bánatim, és egykedvűn figyelte
    Fáradt, reszkető számat fáradt, szegény szivem…

    Forrás: Lélektől lélekig

    tavasz, vágyakozás, magány

  • Tóth Árpád: Tavaszi holdtölte

    Táncolva suhannak a szőke sugárkák,
    Hűs hold aranyával elöntve a lég,
    Ott kinn, valamint csodaszép, szines árkád,
    A méla nagy ablakok ív-sora ég.

    Vén függönyömön kipirúl a virág-dísz,
    Rég elfeledett kezek ósdi müve:
    Foszló violák, halovány, puha nárcisz,
    Mind, mintha virulna, oly édes, üde…

    Ily este merül fel előmbe sok emlék,
    Mint messze homálybul a tarka hajó,
    Elébb remegő, pici fénye libeg még,
    Majd kél a vitorla s piros lobogó.

    S mint sík, ragyogó habu, méla vizekből
    Felszökken a játszi ezüstszinü hal,
    Hűs lelkem ölébül ily este remeg föl,
    S fürgén ütemezve iramlik a dal.

    Eltűnik előlem a mély, komor udvar
    És benne a rőtrügyü, bússzavu fák,
    Szállok haza, messze, a barna darúval,
    Amerre ezüst utat ős Tisza vág,

    Hol mén dobajátul a föld szive retten,
    Hol hallgat a tölgyes a puszta ölén,
    S hol mély remegésü, nagy ifju szerelmem,
    Mint hársszirom illata, szállt le fölém…

    Nem nyírt, buja lombu, öreg liget árnyán,
    Hol ring ezer ág a sok orgonafán,
    Szép, gyermeki álom igézete vár rám,
    Mély, tiszta tekintetü, szőke leány.

    Nagy tűzszemü gép robog át közelünkben,
    Vad füttyire lomb remegése felel,
    S rezdül szavam: „Engem is elragad innen
    Majd búgva e szörny… maga nem feled el?…”

    De íme a holdat a köd beborítja,
    S álmom zivatar zaja kergeti szét,
    Fáradt fejem ablakaimra szorítva
    Már érzem a nyirkos üveg hidegét.

    S míg éles eső sürü cseppjei mossák
    A fákat, ahol ragyogott a sugár,
    Úgy fáj, hogy az illatos, ifju bohóság
    Nem fonja körül szivemet soha már…

    Forrás: Lélektől lélekig

    tavasz, emlékezés, ifjúság

  • Somlyó Zoltán: Álmodás

    … S a napok szállnak, mint az álmodás
    s a szavak sírnak és a szívek vernek,
    mint reccsenése sudár tölgynek, csernek.
    A napok szállnak, mint az álmodás…

    Az idő nyúlik és az idő vész
    s az eddig alvó, ránkleselgő árnyak
    halottainkból föltámadva, járnak
    és zöngve búgnak, mint a kelevéz.

    És összefogva, kergetőzve jönnek,
    mint hírnökei a halotti csöndnek
    és csont az arcuk s a szemeik zöldek.

    Így őrlődnek le a napok halomba;
    a szavak sírnak s nevetnek naponta,
    mint gyerekajkon napkeleti monda…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mihai Eminescu: Lacul

    Lacul codrilor albastru
    Nuferi galbeni îl încarcă;
    Tresărind în cercuri albe
    El cutremură o barcă.

    Și eu trec de-a lung de maluri,
    Parc-ascult și parc-aștept
    Ea din trestii să răsară
    Și să-mi cadă lin pe piept;

    Să sărim în luntrea mică,
    Îngânați de glas de ape,
    Și să scap din mână cârma,
    Și lopețile să-mi scape;

    Să plutim cuprinși de farmec
    Sub lumina blândei lune –
    Vântu-n trestii lin foșnească,
    Unduioasa apă sune!

    Dar nu vine… Singuratic
    În zadar suspin și sufăr
    Lângă lacul cel albastru
    Încărcat cu flori de nufăr.

    A tó

    Kék taván a rengetegnek
    Rózsák bontják szirmaikat.
    Ezüst habot ver a hullám,
    Lenge bárkát játszva ringat.

    Tóparton alá s fel járok
    Hallgatózva, várakozva,
    Nád közül hogy ő kiszökken
    S odaomlik a karomba.

    Vizek szelíd szava csábít,
    A kicsiny csónakban párom.
    Kihull a kezemből a kormány,
    Pihen evező-lapátom.

    Holdnak halvány sugaránál
    Ringunk mély-mély bűvöletbe.
    Szellő lebben, zizzen a nád.
    Az ezüst hab csendül csengve…

    Oh, de nem jön! Én magamban
    Sóhajtozom egyre mind itt
    A kék tónál, melynek tükrén
    Tündérrózsák ezre nyílik.

    (1939/1950)

    Finta Gerő fordítása

    A tó

    Sárga, súlyos vízirózsák
    ülnek kék tükrén a tónak.
    Sűrű erdő tava szintjén
    fehér utat szánt a csónak.

    S én a parton álmodozva…
    mintha tán csak arra várnék,
    hogy a nád közt felbukkanjon
    s rámboruljon a szép árnyék.

    Mintha csónakomban ülnénk,
    mintha habmoraj dalolna,
    mintha nyele a lapátnak
    kezemből halkan kihullna.

    Éji varázs alatt úsznánk,
    holdsugárral elkeverten…
    fel-felcsobban az ezüst víz,
    hűs szél zizzen nádon-berken.

    Nem jön senki! – egymagamban
    küldöm sóhajom az égnek.
    Erdei tó acélkékjén
    sárga vízirózsák égnek.

    (1951/1962)

    Hajnal Anna fordítása

    A tó

    Sárga vízirózsák terhe
    Hull az erdő kék tavára;
    Fehér habfodrait szelve,
    Borzolja egy könnyű bárka.

    S én a part hosszán bolyongok,
    Mintha várnám, hallanám
    Őt, ahogy kilép a sásból
    És puhán borul reám;

    Hogy a kis ladikba szálljunk,
    Habmorajban, esti csendben;
    S én kezemből már a kormányt
    És az evezőt kiejtem;

    Hogy majd elbűvölt gyönyörben
    Siklunk holdvilágos éjbe –
    Szellő zizzen át a nád közt,
    Cseng a fodros víz zenéje!

    Óh, de nem jön!… Sóhajtozva
    Állok, társtalan epedve
    Kék tavamnál, melyet sárga
    Vízirózsák ezre fed be.

    (1961/1968)

    Franyó Zoltán fordítása

    A tó

    Erdőn sárga vízirózsák
    Nyílnak kék vizén a tónak.
    Fehér fényű gyűrűzések
    Sűrűjében ring a csónak.

    Őrá várok itt a parton,
    Érzem nyughatatlanul:
    Jönni fog, nádból kibukkan,
    S lágyan kebelemre hull.

    Majd beugrunk csónakunkba,
    Melyhez halk habok simulnak,
    Kormányunk kihull a kézből,
    Evezőink is kihullnak.

    Siklunk drága bűvöletben,
    Hold süt, ránk szitál a fénye,
    Szellő suttog benn a nádban,
    S cseng a hullámok zenéje.

    Ó, de nem jön… Fáj a szívem,
    S csak sóhajtok, árva lélek,
    Partján sárga-vízirózsás,
    Csodakék tavam vizének.

    (1961/1974)

    Áprily Lajos fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

    vágyakozás, szerelem, magány

  • Somlyó Zoltán: Vénülés előtt

    Barázdás szántóföldek hűs pora;
    forrószínű, nagyszárú mákvirágok
    sziromhullása; kék szőlők bora;
    húgom keze nyomán te mindig búgó,
    búsan csendülő szárnyas zongora:
    most, nagyon fájón, tihozzátok szállok!
    Én vénülésre nem vagyok való.

    Most szépülök, a vágyak kora vesztén,
    én: könnyel vető, sírva arató.
    A vérem is csak most himnuszos, bátor,
    mint vihar után a kékvizű tó; –
    a vénülést és még most se szeretném.

    Ti szántóföldek, láttatok vakon;
    te piros mák, a szemem feltüzelted!
    Te őszi bor, megöntözél nagyon!

    S húgom keze nyomán te mindig búgó,
    bús zongora: ajkon, szíven, agyon
    te csókoltál először. Jertek! Jertek!
    Én roggyant lábat még nem akarok!

    Ha temetés jön, mindég elhúzódom.
    S új életek az asszonyi karok
    s néha úgy érzem, hogy elülről kezdem,
    de visszamenni én nem akarok!…

    Segítsetek előre, csudamódon!
    Egy marék hűs por szaladjon velem;
    egy mákvirág sirasson messzi tájon.
    Gazdag hegyen, egy szőlőlevelen
    kezem nyoma piruljon évről-évre;
    zongora búgjon minden estvelen
    és hívjon engem. S várjon, várjon, várjon…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XLIII. szonett

    Lecsukva lát legjobban a szemem,
    Mert nappal csak lim-lom tűnik elébe:
    De ha álmodom, terajtad pihen,
    És, sötét tűz, tűzként csap a sötétbe.

    Kinek árnyadtól árny felvillan, ó,
    Láng-nappal mily láng-képet tárna fel
    Árny-képed, a még jobban ragyogó,
    Ha másod csukott szemnek így tüzel!

    Hogy üdvözülnék (mondom) eleven
    Nappal látva tégedet, ha halott
    Éjben, nehéz álmom s vak szemeken
    Szép, vértelen képed így átlobog?

    Minden nap éj, míg nem látlak, barátom,
    S az éj fénylő nap, ha meghoz az álom.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Az Egy arcai

    Vagy nem is voltál? S most is magamat
    szólongatom csak?… Téged láttalak
    ki az égből, téged rá a világ
    gyermekeire, szemed sugarát
    – a magamét! – s mennyei burkodat
    földiekre, hogy mutathassanak,
    örök képet, sok múló tünemény:

    palánk mellett, tyúkketrec tetején
    nyestem a nyárfát, téged vártalak,
    s meg is hozott a karcsú lányalak,
    akit oly vágyva kísért a szemem;

    éjszaka egy kerti ablak alatt
    lestelek, víg özvegyet, fürdeni;
    s minden sarkon megvillant isteni
    mosolyod mása, fénylő Rejtelem:

    ellobogott benned a bűntudat
    és megtisztúlt a szégyen… Jelenés,
    akkor is vagy, ha százszor tévedés!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A csókod

    A csókod? Már egyetlen pihenés.
    Évekig semmi; gyors seb azután;
    nyilt, égő seb, mely csukódni kiván
    s hülni; fájó cél a remény mesés

    kalandjaiban; a messzi Kevés,
    mely mindent sürit; a fogoly magány
    bilincstörése; végső tudomány,
    mig hiszünk benne; hazaérkezés.

    Csókolj, kedves! Nagy ut volt! Évekig
    nem tudtam, ki vagy, s most, hogy ajkaim
    ajkadon ismétlik szerelmemet,

    titkok s rémek zsufolnak s oly csodák,
    mintha sziveink percenkint egy-egy
    öröklétet beszélgetnének át.

    Forrás: Lélektől lélekig