Szerző: Mária Németh

Milyen ideges napok! – a levegő zug-zubog.
Óriás fürésztelep! – Árad hideg és meleg.
Hideg szél és meleg nap – sivít, lenget és borzogat.

Mintha üstökös kél a kegyetlen égen
vagy itélő ércet emelne kezében
az utolsó trombitás:
jajgat a kedves táj és szinte menekül.
Futnak a, futnak a füvek a szél elül:
millió láb, egy futás.
Karjaikat a fák lengetik kapdosva;
kutyáktól a város egy veszett zsolozsma,
lángba borult ugatás.

Minden fut és mégse fut – menekülne, de nem tud.
Menekül egy hete már – menekül, de helyben áll.
Csak az a csöpp papírlap – száll el amit a por fölkap.
Mert a holt tárgyak is táncra kelnek szerte,
mint riadt szellemek egy halottaskertbe’,
ha dudál a csontdudás.
S ki söpri szórt porként a vak gondolatot?
Ki keveri gonosz fürdőként a napot?
milyen égi uszodás?
Már kiáltó torkunk zihál és elakad,
és csupa görcs uszó karunk, az akarat –
ólomhullám, fulladás…

Valami nagy mennyei – Klytaemnestra keveri.
Csöpp királyok elveszünk – mi is hullámok leszünk.
Nem is hullám, nem hullám – csak nád amit a hullám hány.

Sűrü süket hullám! óh nehéz varázs szél!
Éled a holt, s holtként hányódik ami él.
Veti a vak áradás!
Mint a füvek, mint a füvek, mintha futnánk,
pedig csak a szél fut és mi nem is tudnánk:
velünk is a szél csatáz.
Soha ennyi mozgás, és ilyen bénaság!
Soha ennyi sereg – de hol a katonák?
Szólhatsz, szólhatsz, trombitás!

Forrás: Arcanum