(hommage à K. S.)
Voltam Jákob a kútnál.
Voltam József a kútban.
Életem vajon még milyen kutat mutat?
Forrás: Szeretem a verseket
(hommage à K. S.)
Voltam Jákob a kútnál.
Voltam József a kútban.
Életem vajon még milyen kutat mutat?
Forrás: Szeretem a verseket
Jó volna lenni búzavirág-módra:
Ülni tövemen csendességgel,
És napra, rétre, aratókra
Rámosolyogni halkan, kéken,
Békességgel.
Ne lenne közöm semmi, semmi
Tevés-vevéssel, hangossággal:
Csak lenni, szépen, csendben, lenni,
És dicsérni a boldog Istent
Boldogsággal.
Forrás: Szeretem a verseket
Hajadnak nyírott lombját, arcod üdvöz
rózsaszínjét, szemed acélát
amit a lélek halk ezüstje ötvöz
s tested, meleg méhkasát vágyaimnak
orvosság módra issza színvak
szemem, amely minden világot
mindig egy színnel sötétebbre látott.
Oh jaj minden világ csak bellül ég
s a testek csunyán elernyőzik,
de a tied átlátszó, mint az ég
melyen aki jól átnéz, ott az Isten!
Igy látom én a szemeidben
a lélek paradicsomát
felhőknek és fényeknek otthonát.
Forrás: Arcanum
Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni, és milyen csunya!
a Három Hegyek elseje!
(Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni, és milyen csunya!)
A hegy, a hegy a régi még,
noha, úgy vélném, a fenyők
rosszkedvűn rázzák águkat.
De nem! cukros kép, elcsuszó
Karácsony-ábrák, szenvtelen!
(Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni és milyen csunya!)
…És mord zsivaj, szoros kupé,
s a nyelv… s a táj is… idegen:
csunyább (vagy szebb?) mert másoké.
Ily könnyű, otthonos vidék,
elkenni ismert arcotok?
Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni, és milyen csunya!
(Nevükből vetkezett csucsok!)
De mindegy! élek és futok!
Név, ember, birtok, balgaság!
Övék? Miénk? A hó vakít
s már mámor ez a hóderű!
Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni! (Mi vagyunk csunyák.)
Forrás: Arcanum
Milyen ideges napok! – a levegő zug-zubog.
Óriás fürésztelep! – Árad hideg és meleg.
Hideg szél és meleg nap – sivít, lenget és borzogat.
Mintha üstökös kél a kegyetlen égen
vagy itélő ércet emelne kezében
az utolsó trombitás:
jajgat a kedves táj és szinte menekül.
Futnak a, futnak a füvek a szél elül:
millió láb, egy futás.
Karjaikat a fák lengetik kapdosva;
kutyáktól a város egy veszett zsolozsma,
lángba borult ugatás.
Minden fut és mégse fut – menekülne, de nem tud.
Menekül egy hete már – menekül, de helyben áll.
Csak az a csöpp papírlap – száll el amit a por fölkap.
Mert a holt tárgyak is táncra kelnek szerte,
mint riadt szellemek egy halottaskertbe’,
ha dudál a csontdudás.
S ki söpri szórt porként a vak gondolatot?
Ki keveri gonosz fürdőként a napot?
milyen égi uszodás?
Már kiáltó torkunk zihál és elakad,
és csupa görcs uszó karunk, az akarat –
ólomhullám, fulladás…
Valami nagy mennyei – Klytaemnestra keveri.
Csöpp királyok elveszünk – mi is hullámok leszünk.
Nem is hullám, nem hullám – csak nád amit a hullám hány.
Sűrü süket hullám! óh nehéz varázs szél!
Éled a holt, s holtként hányódik ami él.
Veti a vak áradás!
Mint a füvek, mint a füvek, mintha futnánk,
pedig csak a szél fut és mi nem is tudnánk:
velünk is a szél csatáz.
Soha ennyi mozgás, és ilyen bénaság!
Soha ennyi sereg – de hol a katonák?
Szólhatsz, szólhatsz, trombitás!
Forrás: Arcanum
Olyan-olyan gazdag voltam: gazdagságommal nem törődtem
Olyan-olyan szomorú voltam: mi hasznom lett volna belőle?
Elástam minden kincsemet mélyre, s mélyebben a mélynél:
fölötte föld és kő és víz és évek és álmok és éjfél.
Elástam minden kincsemet víz alá, könnyek alá,
s ahonnan hajdan kivájtam, kegyetlen kövek alá,
kenyértermő mindennapok fösvény, bús földje alá,
mit csak gyáva eke tár, mely kincset nem talál.
De most tavasz szelei fújnak, és kedvesem biztat
és kezek nyúlnak felém, és szivem is izgat.
Mi lenne ha kincseim újra fölásnám?
Mert erős vagyok én, és gazdagabb mindenki másnál.
(Óh jaj vigyázz, a nagy vizeket kiszabadítani vészes!
Kincsed tán nem is volt arany, csupa rozsdás és penészes
vagy elrabolták azóta, s ha talán meg is találod,
tolvajok ujjnyomatával szennyezve máris utálod.)
Forrás: Arcanum
A napsugár
ecsetje jár
már
a sivár
tűzfalon;
eszedbe jut-e angyalom
a régi fal, a régi rom
Itáliában,
ahol szerelmünk
csitrikorában
láttunk annyi
fürge gyíkot suhanni?
Forrás: Arcanum
Mert szennyes lettem én is szennyetekkel
amint keresztüljöttem köztetek
s ki oly bizton indultam büszke reggel
delemre tévedezve csüggedek,
mint aki frissen kel föl idegenben
hogy induljon egy tiszta csucs felé,
mely hivón villog ablakára szemben;
estére tán eléri – de elébb
az utcákon kell átmenni, a sáros
piacon ahol annyi szem köpi
s a messze csucsot ellopják a város
törtető, írigy emeletjei
leszűkült látköréből mig megállva
habozni kezd s már szédeleg szegény,
lökések érik s oly komisz a lárma
s leülne már a piac közepén
de mindenünnen szitok veri zúzott
füle dobját – gyanus mert idegen.
“Milyen csúcs? mi nem látunk semmi csucsot”
riadnak rá vakon és siketen.
“Csucsokról jajgat s már hozzánk csücsülne!
Verjétek el mert nem közénk való!
Áruhelyünket messze keserülje
az üzletrontó s jövevény csaló!” –
bolond kufárok! sárosan, sebekkel
futlak én s megcsufolva szaladok,
s mert szennyes lettem én is szennyetekkel
ugy érzem jaj már testvértek vagyok
kivert testvértek – de egyszerre házak
közül szabadba jutva a szabad
csucs áll előttem! és a régi lázak
ébrednek s boldog könnyem fölfakad.
Forrás: Arcanum
Reggel van, fényes reggel,
de látszik a holdvilág –
Mi tart még téged ébren,
miért nem tudsz meghalni, holdvilág?
Csorg a fény, ád az Isten
még pár szép őszi napot:
s te ott fönn, halk kisértet,
az élet zaj-zenéjét hallgatod?
Nem félsz az erős Napnak
féltékeny szemeitől,
aki minden sötétet
éltet és minden fényeset megöl?
Nem bánt hogy a fű ujját,
a fa ezer tenyerét
s a virág szomjas arcát
felé fordítja mind és nem feléd?
Tudod, hogy a halottnak
élnie rettenetes,
mégis sápadt világod
a földre néz és az életre les!
Eredj vissza az árnyak
közé és add hírül ott,
hogy megyünk mind utánad,
megyünk bizony, megyünk, hisz itt se jobb…
Forrás: Arcanum
A két fa közt a Mária-szobor
mint csipkés fülke zöld lombjaiból
imád Istent, s az égen a barokk
felhők arany cirádák s angyalok.
Régi présház: vinis hujatibus
s bús kulipintyó fönn a dombtetőn
bitangul: az egész hegy gazban usz,
mely lábánál az ósdi temetőn
kiárad, és – mindent elöntve, vad
csőcselékmód – fullasztón összecsap.
Dult sírtáblák hányódnak odalenn,
mint kőtutajok a fűtengeren,
s még lentebb a városka, melyre sok
poéta mondaná, hogy épen oly
temető mint amaz, hol “lomb susog”
s fehér kövek közt fojtón körbefoly,
poshadást rejtő kövek közt – de én
tudom, hogy ez is élet, mint ahogy
élet a lomb amelybe belerogy,
sírban a féreg, sír fölött a gaz,
és akármire nézhetsz, élet az;
hegyen a szőllő, pincében a must,
s tekintsd a fölburjánzott juniust!
Ennyi élettel mit akar az Ur,
fakasztva egyre céltalan s gazul?
vagy kell a rossz, s kivánja Mária
hogy legyen miért imádkoznia?
vagy kell a jó, s árny nélkül isteni
ecset se tudna fényeket festeni?
Pedig nézd, nézd, hogyan fest! Szétszalad
egének abroszán az esti bor:
s most színes égen, arany fák alatt
maga sötét a Mária-szobor.
Forrás: Arcanum