én kevesekhez
tartozom – de legalább
keveseknek is
Forrás: Szeretem a verseket
Szerző: Mária Németh
-
Gyóni Géza: Megbékülés
Ki kérdi itt: mi fáj, mi kéne?
Művész vagy-e, kinek szivébe
Késszúrás minden durva hang?
Ki kérdi? Mindegy itt: bitang,
S az Uristen se néz feléje.Ki ád reményt, amely biztatna,
Hogy el ne vessz a sivatagba?
Hoztál magaddal templomot?
S szent képet, melyen megrogyott
A bútól szent szüzed alakja?Alázva, fázva nézesz szerte:
Hát nincsen táj, merről jöhetne
A glóriás szabadító,
S örökre vérzik a bitó
És rajt a Jóság Fejedelme?Nem, nem, nem!… lelked igy sikongat.
Füstölgő romján régi dómnak
Szebb, jobb világ épül tovább –
S szivednek egykor nyugtot ád,
Hogy véres kövét te is hordtad.Forrás: Szeretem a verseket
-
Babits Mihály: A festő halála
Rippl-Rónai József emlékének
Mikor lassan, mint hajnal a szürkület organtinjain,
oly lassan és oly izzón, mindjobban áttört rajzaidon a Szin;
vagy mintha vászon és papír csak függöny volna lelked előtt,
mint áttetsző függöny egy fényes és szines színpad előtt,
s nem krétád kenné, hanem életed vetné rá a képeket,
s éreztük, a vászon mögött már csak maga a Lélek lehet –
a Lélek s lakói: meghitt emlékek, otthoni táj,
vén szoba és rokoni arcok, s hány puha asszonyi árny,
Páris visszfénye, s magyar rétek – de nem így ahogy a szürke Rim
nevezheti, hanem maga a dolgok névtelen lelke, a Szin,
amit minden reggel rájuk csókol istenük, a nap –
mikor így lassan és izzón áttörte vásznaidat,
mint meleg lámpák dus fénye a fakó jégüveget:
tudtuk, láttuk, hogy hajnal ez, s egy új világ született.
Új világ, magyar és méla, s mégis csupa chic, s finom,
mely mint kövér somogyi kertből egy kecses, halk liliom,
szakadt ki bozót szemöldököd és paraszt pillád megül – – –Ím a Nap, a színek apja, az Élet, elmerül;
de a virág tovább él s őrzi szinét uj napok számára:
így időz még tovatünt lelked világának ezer árnya
kép-függönyödön – óh varázs-függöny! – s amint messzebb száll el életed,
mint ki messzebb lép a függönytől s a Fényhez közelebb,
mind nagyobb lesz és nemhogy kisebb az árny, mit a függönyre dob:
ugy nő előttünk árnyad, amint távozik kedves alakod;
és ami szemeid kincses golyóiból kikölt,
szabadon, mint a madár, ha tojása összetört,
suhan az Időbe, s friss szemek elé viszi légi ut –
csodaszikrák, és tarkállnak még, mikor tűz-anyjuk kialudt.1927. nov.
Nyugat, 1927. dec. 16.Forrás: Arcanum
-
Babits Mihály: Ablaktalan ház
Verses riport
Ez az ablaktalan ház!
Jövendő ház! álomház!
Építik Ámerikában.
Húsz emelet! Harminc emelet!
Háztömb, házváros, ház-sziget!
S nem süt be soha a nap.De egyforma, bölcs, bőved, kellemes fényt
szükség szerint és enyhén szűrve kap.
S újrendszerű fényforrások öntik
– pótolni az élő napot, a kintit –
a violántúli sugarakat.Száz és száz előnye van!
Soh’sincs benne léghuzam.
Építkezésnek is olcsó.
Puritán, nagy síku falormok
zárják ki a nedvet és kormot.
Ott künn az utca egyre halálosabb.
De bent alpesi lég a folyosókon
s tengeri pára, s mesterséges ózon
s hőt és hüvöst fokszámra mér a csap.S minek is az utca már?
Egy ilyen tömb egész vár.
Megeszi a ház az utcát.
Liftek, lépcsők, alagsor.
És tömb a tömbbel összeforr,
ki se kell menni az ég alá.A paraszt gyúrja ott künn még a földet
kenyérré – de mint megnőtt gyerek
anyja emlejéről leválik,
mi se csüggünk már az emlőn sokáig,
s vegykonyha táplál a rög helyett.Fütyülünk a Földre, mint az Égre.
Földalatti vasutak
házból-házba siklanak:
ki se kell menni a házból.
Csillagot csak csöveken
fogunk nézni üvegen,
vakondokai az Űrnek.Az egész Föld egy nagy ház lesz.
Ez az ablaktalan ház! óriás ház! csukott ház!
Csukott kocsi – mindegy a pálya.
S visz, mint betonpáncélos léghajó
s kormányozhatatlan Földgolyó
céltalan aeroplánja.1928
Forrás: Arcanum
-
Vlagyimir Viszockij: A hegyi visszhang kivégzése
A hágó csendjében, hol szél szabadon szállhat, hol szél szabadon szállhat, szállhat és ringhat,
a csúcson, mire ember még lábát rá nem tette, lábát nem tette,
élt, élt, éldegélt ott vidáman egy nagy hegyi, nagy hegyi visszhang,
ha ember kiáltott, ő kész volt a feleletre.Mikor magad vagy s torkod kővel tömi el a bánat, a bánat,
s fojtott nyögésed már zuhanna szakadékba le, szakadékba le,
segélykérő hangod a visszhangja kapja fel, felkapja és vágtat,
hangod megnehezíti, nagyítja, s messze fut vele.Csak azt ne higgyétek, hogy azok az emberek, kik jöttek, jöttek
visszhangot ölni egy nap, részegek voltak vagy bolondok, bolondok,
józanok voltak, kik jöttek, hogy elnémítsák a völgyet, völgyet,
száját jól betömték, úgy intézték el a dolgot.Gonosz és véres munka volt, és egész éjszaka tartott, tartott,
taposták a visszhangot, hang mégsem törte meg a csöndet, a csöndet,
s reggelre kivégezték az elnémított visszhangot, visszhangot,
kövek hulltak sebesült sziklákból, mint a könnyek.Forrás: Lélektől lélekig
-
V. Viszockij: Hegyi lírai dal
Hogy kezem reszketése múlt,
Hegy orma vár!
A félelem mélységbe hullt
Örökre már.Mi visszatarthat, nincs erő;
Megyek, de fáj.
Szirtfok, mely nem legyőzhető,
Nincs oly határ.
A sok nem járt út egyikén
Majd én megyek.
Egy meg-nem-hódolt csúcs enyém:
Rám vár, szeret.
Itt-haltak neve hó alatt
Rejtőzködik.
Végig-nem-vándorolt utak:
Enyém egyik.
A lejtőn kékben álmodik
Fénylőn a jég.
A gránit nyomok titkait
Vigyázza rég.
Magasba nézve vallatom
Az álmomat;
Ők az igaz -hiszem vakon:
Hó és szavak.
S feledni annyi év után
Se tudtam én:
Kétségeim e szirt fokán
Öltem meg én.A víz -“Légy sikeres nagyon!” –
Így suttogott.
Milyen nap is volt az napon?
Ah..szerda volt.Forrás: Lélektől lélekig
-
V. Viszockij: Makrancos táltosok
A szakadék mentén, a mélység fölött a szirtperemen,
Ostorommal makacs lovaimat űzöm, hajtom, verem…
Kifulladok, nincs levegőm – szelet, ködöt szívom, nyelem,
Keserű lelkesedéssel érzem – végzetem, végzetem.
Kicsit lassabban lovaim, kicsit lassítsatok!
Ne fussatok korbács szavára!
De hogy is juthattak nékem ily makrancos táltosok? –
Már élni sincs időm, s nem jut a dalokra.
Lovaim itatom,
Véget ér a dalom –
Egy percre őket a szirtfokon
Megtartom …Végem – hisz tenyeréről pehelyként söpör le az orkán,
Szánra téve lovak vágtatnak velem reggel a havon –
Térjetek hát át lovaim, lassúbb menetre ezután,
Hogy utolsó utam, ha egy kicsit is, de tovább tartson!
Kicsit lassabban lovaim, kicsit lassítsatok!
Ne fussatok korbács szavára!
De hogy is juthattak nékem ily makrancos táltosok? –
Már élni sincs időm, s nem jut a dalokra.
Lovaim itatom,
Véget ér a dalom –
Egy percre őket a szirtfokon
Megtartom …Időben értünk: az Úrhoz jőve nem szokás elkésni,
De mily hang ez, tán az angyalok dalolnak oly dühödten?!
Avagy a száncsengő megfáradt zokogását hallani,
Vagy én kiáltom a lovaknak, ne húzzák oly hevesen?!
Kicsit lassabban lovaim, kicsit lassítsatok!
Ne fussatok korbács szavára!
De hogy is juthattak nékem ily makrancos táltosok? –
Ha élni nem, e dalra időt hagyjatok!
Lovaim itatom,
Véget ér a dalom –
Egy percre őket a szirtfokon
Megtartom …Forrás: Lélektől lélekig
-
V. Viszockij: Alul, felül jég
Alul, felül jég – örlődöm közötte –
Fent zúzzam szét vagy alul fúrjam át?
No persze – fönnmaradva és remélve –
Csak megszerezzem vízumom jogát.
Te jég fölöttem, nyílj fel meghasadtan!
Küzdök, miként aszállyal a paraszt.
Megtérek hozzád, mint hajók a dalban,
Hol ősi vers is emléket fakaszt.
Még messze ötven, épp csak negyven múltam,
Úgy élek, hogy te óvsz s az Úr veled.
Dallal Mindenhatónk elébe hulltan
Tárom felé néki igaz lelkemet.Forrás: Lélektől lélekig
-
V. Viszockij: Hajók
Meg-megáll a hajó, de futása örök,
S viharűzötten egykoron mind hazatér még.
Nem telik bele félév – én is megjövök,
Amíg visszasodor újra félév.
Visszatér valahány, de a legjobb barát,
De a leghívebb asszony, a lány, aki mégse.
Visszatér valahány, csak az nem, kire vársz.
Sorsban nem bízhatok, magamban még kevésbé.
Abban bíni de jó, hogy e sors nem örök:
Fölégetni hajókat, nem lesz divat végképp.
Sok lesz társam és dolgom, ha visszajövök –
S újra itt dalolok, nem telik bele félév.
Sok lesz társam és álmom, ha visszajövök –
S újra itt dalolok, nem telik bele félév.Forrás: Lélektől lélekig
-
Juan Ramón Jiménez: Őszi dallam
Tiszta kéküveg folyóvíz,
álom-bűvöletbe zárva,
édes lankák, szelíd partok,
zöld rekettyés, ezüstnyárfa.
Lelke van az alvó völgynek,
s álombéli sóhajára
dal zendül fel, és a rétek
andalító fuvolája.
Folyó tükrén bűvös álom,
parti fűzek lankadt ága
könnyű csókot hint a vízre,
a víz: kristályüveg tábla.
Alacsony az égbolt, nyájas,
oly közel van könnyű fátyla,
ezüstös párát terítget
víztükörre, parti fákra.
Szívem álmodott e tájról,
ama völgybe vitte álma,
már elért a kedves partig,
de az ösvényen megállva
sírt – egy régi dal csendült fel,
s szerelmében sírt az árva,
sírt, egy másik völgyben zengő
szomorú szív dallamára.Forrás: Lélektől lélekig
