Szerző: Mária Németh

Én csupán elmondom egy kicsit versben,
nincs is többre felhatalmazásom,
bűnben nemzettek engem, úgy, ahogy kell,
izzadtan, reszketve a nászágyon.

Tudtam, hogyha elszakadunk a földtől,
fenn minden sokkal kegyetlenebb lesz.
Mint vér szerinti utód és királyfi,
trónra törtem, a sors rendelte ezt.

Éreztem, minden úgy lesz, ahogy akarom,
nem buktam el és sohasem vesztettem,
társaim, mint atyáik a koronát,
a tanulásban, vívásban úgy szolgáltak engem.

Nem kellett gondolkodnom, hogy mit mondjak,
könnyen engedtem a szót a szélnek,
az összes főúri csemeték
úgy hittek nekem, mint egy vezérnek.

Az éjjeliőrök rémei voltunk,
rút himlőhelyek az idő testén,
bőrökön háltam, kés hegyéről ettem,
lovamat kínoztam hetykén.

Tudtam, egyszer azt mondják: „Uralkodj!”
Bélyegével megjelölt a végzet,
megmámorosodtam a vértek között,
és tűrtem a sok tanárt és könyvet.

Mindig csak a szájammal mosolyogtam,
lapos pillantások rossz titkait
el tudtam rejteni, hisz’ a Bolond nevelt,
ő halott már. Ámen. Szegény Yorick.

Még a fosztozkodást is megtagadtam,
rendjelet, birtokot, előjogokat,
megsajnáltam a halott apródot,
s széttapostam a zöld hajtásokat.

A vadászat örömét elfeledtem,
meggyűlöltem paripát, kopót,
sebzett vad nyomáról visszalovagoltam,
ostorral vertem agarat, hajtót.

Lassan garázdálkodás váltotta fel
a hétköznap kedves játékait,
éjjelente a folyóban titokban
mostam le a nappal disznóságait.

Ahogy érettebb lettem, egyre butultam,
nem merültem el az intrikákban,
nem tetszett a kor és benne az ember,
magamat inkább a könyvekbe ástam.

Agyam tudásra volt éhes, mint a pók,
értette azt erőt és a mozgást,
mire jó a tudomány s a gondolat,
ha életünk csupa cáfolat, tagadás.

A régi barátokat elvesztettem,
hálóvá lett Ariadné fonala,
„Lenni vagy nem lenni”, ezen tűnődtem,
és ez megoldhatatlan probléma.

Örökké hullámzik a baj tengere,
mintha kölest szitálnánk hiába,
de kirostáljuk az olcsó választ a
nyakatekert, furcsa dilemmára.

Az ősök szava hívott a halk neszen át,
mentem, mögöttem kétségek lopóztak,
a súlyos gondok fölfelé emeltek,
testem szárnyai a sír felé húztak.

Gyenge bronzzá forrasztottak az idők,
ki sem hűltem, már kezdtem szétmállni.
Vért ontottam, mint akárki, s úgy, mint ők,
a bosszúnak nem tudtam ellenállni.

Vég előtt a siker – maga a bukás.
Ophélia! Nem hiszek az elmúlásban,
de én, a gyilkos most egyenlő vagyok azokkal,
akikkel együtt fekszem a halálban.

Hamlet vagyok, az erőszakot megvetem,
a dán koronára mindig is köptem,
szerintük csak a trónért téptem a számat,
és érte riválisomat megöltem.

Lázálom és fellángolás hasonlók,
sunyi halál lesi a születést,
a fondorlatos választ nem mi adjuk meg,
és nem leljük a megfelelő kérdést.

Fordította: Földes László

Forrás: Lélektől lélekig