Szerző: Mária Németh

  • Grandpierre K. Endre – az elfeledett Grandpierre – Életrajzi szilánkok

    Kolozsvári Grandpierre Emil: 1907–1992 Grandpierre K. Endre, eredetileg Kolozsvári Grandpierre Endre: 1916–2003 ugyanannak a francia–erdélyi eredetű Grandpierre családnak két külön ágához tartoztak.

    Grandpierre K. Endre, eredeti nevén Kolozsvári Grandpierre Endre 1916. október 6-án született a délvidéki Hódságon, és 2003. július 17-én hunyt el Budapesten. Író, költő, gondolkodó és történeti tárgyú művek szerzője volt.

    Nevét könnyű összetéveszteni Kolozsvári Grandpierre Emilével, pedig két külön alkotóról van szó. Grandpierre K. Endre költői munkássága ma jóval kevésbé ismert, mint történelmi és magyarságkutatással foglalkozó írásai. Verseiben gyakran jelenik meg a magyar múlt, a mesei hagyomány, a nemzeti sors, a szerelem és az ember erkölcsi felelőssége.

    Történelmi regényt is írt: Az ördög apostolai Zrínyi Miklós ifjúkorát és küzdelmeit idézi fel. Ismertebb történeti munkái közé tartozik a Királygyilkosságok, az Anonymus titkai nyomában és a Történelmünk központi titkai.

    A Magyar mesehősök című versét a Misztrál együttes zenésítette meg. A költeményben a magyar mesék hőseinek küzdelme a mai ember erkölcsi helytállásának jelképévé válik: a beszélőnek el kell hagynia a védelmet nyújtó biztonságot, hogy szembeszálljon a rosszal.

    Grandpierre K. Endre fiai szintén művészi és tudományos pályát választottak: Grandpierre Károly festőművész és költő, Grandpierre Atilla pedig csillagász, író, költő és a Vágtázó Halottkémek alapító zenésze.

  • Grandpierre K. Endre: Magyar mesehősök

    Körém szerelmesem bársony-tűzselyem
    védőrácsot fon.
    S bekerítve életemet, űzve bűnt, bajt, förgeteget,
    anyaként őriz engem.
    Pedig hasonlott világban
    földönfutóvá kell lennem,
    jajgó árvává kell lennem.

    Ne félts engem, ne rejts engem,
    ne félts engem, ne óvj engem.

    Számon az ige káromlás,
    töprengésem világomlás,
    mélységrianás a csendem,
    tunyaságom, szelídségem,
    rossz batyuként le kell tennem.

    Ne félts engem, ne rejts engem,
    ne félts engem, ne óvj engem.

    Nem ülhetek tehetetlen,
    nem hihetek csak a tettben,
    s ha éjfélt ütnek az órák,
    ordassal kell verekednem.

    Győzhet-e a jó a rosszon,
    Sátánfajzaton ősjóság,
    álarcos, titkos bakóin
    mosolyával tündérország?

    Ne félts engem, ne rejts engem,
    ne félts engem, ne óvj engem.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Misztrál: Magyar mesehősök (2006.)

  • Ana Blandiana: Egy dió annyi, mint négy meleg szoba

    Füvekből font,
    pecsétnyi levelekkel záros
    láncaim maholnap fonnyadtan
    lehullnak.

    Úgy tör reám a szabadság,
    mint a fogvacogás,
    és semmivé foszlanak bennem
    az addig tanultak.

    Ha ki valaha egy dióban élt,
    mutogassa meg a cellákat rendre,
    melyikben húzhatom meg magam?
    A világmindenség úgy is
    csak egy hodály, amelyben
    birsalma fénye pillog álmosan.

    Egy dió annyi, mint négy meleg szoba,
    zöldes homályuk illatos nagyon,
    csodálkozik egy künnrekedt tücsök –
    régi vágyam ily őszi oltalom,

    borítson be sok-sok zörgő levél,
    s madárrajok örökös nyár felé
    verdeső vágyának röpke árnya,
    hogy a föld örömeiből majd szabadon
    tudjak választani,
    álomba ringat egy dió rejtett, parányi ágya.

    Fordította: Cseke Gábor

    Forrás: Lélektől lélekig

    szabadság, oltalom, ősz

    román, viláAna Blandiana: Egy dió annyi, mint négy meleg szoba

    Füvekből font,
    pecsétnyi levelekkel záros
    láncaim maholnap fonnyadtan
    lehullnak.

    Úgy tör reám a szabadság,
    mint a fogvacogás,
    és semmivé foszlanak bennem
    az addig tanultak.

    Ha ki valaha egy dióban élt,
    mutogassa meg a cellákat rendre,
    melyikben húzhatom meg magam?
    A világmindenség úgy is
    csak egy hodály, amelyben
    birsalma fénye pillog álmosan.

    Egy dió annyi, mint négy meleg szoba,
    zöldes homályuk illatos nagyon,
    csodálkozik egy künnrekedt tücsök –
    régi vágyam ily őszi oltalom,

    borítson be sok-sok zörgő levél,
    s madárrajok örökös nyár felé
    verdeső vágyának röpke árnya,
    hogy a föld örömeiből majd szabadon
    tudjak választani,
    álomba ringat egy dió rejtett, parányi ágya.

    Fordította: Cseke Gábor

    Forrás: Lélektől lélekig

    szabadság, oltalom, ősz

    román, világlíraglíra

  • Vlagyimir Viszockij: Az én Hamletem

    Én csupán elmondom egy kicsit versben,
    nincs is többre felhatalmazásom,
    bűnben nemzettek engem, úgy, ahogy kell,
    izzadtan, reszketve a nászágyon.

    Tudtam, hogyha elszakadunk a földtől,
    fenn minden sokkal kegyetlenebb lesz.
    Mint vér szerinti utód és királyfi,
    trónra törtem, a sors rendelte ezt.

    Éreztem, minden úgy lesz, ahogy akarom,
    nem buktam el és sohasem vesztettem,
    társaim, mint atyáik a koronát,
    a tanulásban, vívásban úgy szolgáltak engem.

    Nem kellett gondolkodnom, hogy mit mondjak,
    könnyen engedtem a szót a szélnek,
    az összes főúri csemeték
    úgy hittek nekem, mint egy vezérnek.

    Az éjjeliőrök rémei voltunk,
    rút himlőhelyek az idő testén,
    bőrökön háltam, kés hegyéről ettem,
    lovamat kínoztam hetykén.

    Tudtam, egyszer azt mondják: „Uralkodj!”
    Bélyegével megjelölt a végzet,
    megmámorosodtam a vértek között,
    és tűrtem a sok tanárt és könyvet.

    Mindig csak a szájammal mosolyogtam,
    lapos pillantások rossz titkait
    el tudtam rejteni, hisz’ a Bolond nevelt,
    ő halott már. Ámen. Szegény Yorick.

    Még a fosztozkodást is megtagadtam,
    rendjelet, birtokot, előjogokat,
    megsajnáltam a halott apródot,
    s széttapostam a zöld hajtásokat.

    A vadászat örömét elfeledtem,
    meggyűlöltem paripát, kopót,
    sebzett vad nyomáról visszalovagoltam,
    ostorral vertem agarat, hajtót.

    Lassan garázdálkodás váltotta fel
    a hétköznap kedves játékait,
    éjjelente a folyóban titokban
    mostam le a nappal disznóságait.

    Ahogy érettebb lettem, egyre butultam,
    nem merültem el az intrikákban,
    nem tetszett a kor és benne az ember,
    magamat inkább a könyvekbe ástam.

    Agyam tudásra volt éhes, mint a pók,
    értette azt erőt és a mozgást,
    mire jó a tudomány s a gondolat,
    ha életünk csupa cáfolat, tagadás.

    A régi barátokat elvesztettem,
    hálóvá lett Ariadné fonala,
    „Lenni vagy nem lenni”, ezen tűnődtem,
    és ez megoldhatatlan probléma.

    Örökké hullámzik a baj tengere,
    mintha kölest szitálnánk hiába,
    de kirostáljuk az olcsó választ a
    nyakatekert, furcsa dilemmára.

    Az ősök szava hívott a halk neszen át,
    mentem, mögöttem kétségek lopóztak,
    a súlyos gondok fölfelé emeltek,
    testem szárnyai a sír felé húztak.

    Gyenge bronzzá forrasztottak az idők,
    ki sem hűltem, már kezdtem szétmállni.
    Vért ontottam, mint akárki, s úgy, mint ők,
    a bosszúnak nem tudtam ellenállni.

    Vég előtt a siker – maga a bukás.
    Ophélia! Nem hiszek az elmúlásban,
    de én, a gyilkos most egyenlő vagyok azokkal,
    akikkel együtt fekszem a halálban.

    Hamlet vagyok, az erőszakot megvetem,
    a dán koronára mindig is köptem,
    szerintük csak a trónért téptem a számat,
    és érte riválisomat megöltem.

    Lázálom és fellángolás hasonlók,
    sunyi halál lesi a születést,
    a fondorlatos választ nem mi adjuk meg,
    és nem leljük a megfelelő kérdést.

    Fordította: Földes László

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lelkes Miklós: Virág fehérlik…

    Virág fehérlik új, szeles tavaszban,
    s a hóember gyanakvón körbenéz:
    mily állomás jött fényben és időben?
    Valóság ez – vagy álom az egész?

    A hó elolvad. Indul a madárdal.
    Fel a kékségbe nagy, zöld hinta száll.
    A táj szikrázó ékszer és aranyló
    barnán meleg a felszántott határ.

    Pacsirtahang csillog, felejthetetlen.
    A szélben piros kakasszó ragyog,
    s a ház körül munkába menekülnek
    kis dolgos lelkek, félénk holnapok.

    A táj – szikrázó ékszer – gyönyörű lett,
    mégis bánat-könnycseppet gyújt a szem.
    Fent száll a hinták lengő fényvarázsa.
    Árnyék sötétlik lent a szíveken.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Kréta szigetén

    Színek szitálnak, szép színek, csoda-örömek lányok ajkán, s mégis rabság ez a sziget: ostoba, mostoha dajkám.

    Futkosnak furcsa, fitos őzek, Jupiter árnyas tölgyei aranypiros makkot esőznek, s a lelkem egyre nyugtalan.

    A lelkem egyre nyugtalan: őrizteti Minos a tengert, őrséggel rakja meg körben a sziklát, s távolról, az azúrkék hullámgyűrűkkel, sürgető üzenetek hiába locsognak a parthoz.

    Halkan szívembe járkál egy messzi múlt feledt csodája, s halkabban a halk muzsikánál, emlékeztet minden a tájra, hol felnyitottam szememet, s tengeren túlról idejárnak szerelmes, szőke szellemek, groteszk, imbolygó, édes árnyak. S amíg titokban felkeres, mi régi létem titka volt, lágy kezével sárga, beteges lángot gyújt szemembe a honvágy.

    – Nem kellenek a szép színek! Nekem csak szebbek kellenek! Nekem rabság e szép sziget! Vigyetek hát el, szellemek! Különben összefoltozom minden szavamat, olvadt viaszkkal összeragasztom e csillogó nagy tollakat, s hasonlatos leszek a madárhoz, aki ujjong!

    Minden rabságnak vége van: és porkoláb száz sem elég, mert nem gázol a porba lábam. Szabad az ég! Szabad az ég! A szám remeg, és szárny lebeg a vállamon, s kacagva nap csiholt halálomon: Icarus sorsát vállalom.

    1929. V. 28.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Köszönet a napsugárnak

    Tavaszodik. Holt tavaszok
    fáradt szívembe visszajárnak.
    S fáradtan is köszönni kell,
    köszönni kell a napsugárnak.

    Köszönöm, hogy hervadva is
    tavaszi halk mámorba estem.
    Köszönöm, hogy új fény ragyog
    a főtéri aranykereszten.

    Köszönöm, hogy kisgyermekek
    mezítláb malomkerekeznek.
    Ásott tövű vén almafák
    fiatalos kedvvel rügyeznek.

    Köszönöm a szél jóízét,
    aromáját a barka-szagnak.
    Köszönöm, hogy hegyoldalon
    ibolyászó lányok kacagnak.

    Köszönöm, hogy napos gyepen
    fehér fénnyel vakít a vászon.
    Köszönöm, hogy friss fák alatt
    szelíd szívvel megint halászom.

    Habos felhők fejem felett
    vitorlásan feszülve szállnak.
    Üzekedő játékait
    köszönöm életnek, halálnak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rácz Sándor: Legalább csütörtökönként szeress

    L nincsIdőSzeretni/októberben
    e egymásUtánBetegszenekMegA
    g gesztenyefák/nemTeszedLázas
    a homlokomraHűvösKezed/nem
    l aggódszÉrtem/miLeszÍgy
    á velünk/félhomálytParancsol
    b aVárosraAzAlkony/nincsIdő
    b szeretni/legalábbCsütörtökönként
    C szeress/monddHogySzükséged
    s vanRám/monddHogyNemVagyok
    ü haszontalan/talán…
    t nincsIdőSzeretni/lecsupaszítva
    ö állnakAGesztenyefákŐszDoktor
    r előtt/kapaszkodjBeleKócos
    t hajamba/vigyélMagaddal
    ö hiányzol/legalábbCsütörtökönként
    k szeress/különösenOktóberben
    ö
    nkéntSzeress

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bertók László: Az elveszek, az összeköt

    Az illesztések, a közök,
    a mihez mi, az oda ne,
    a pontosan, a mód fölött,
    a mindenütt a közepe.

    A pillanat, a hogy bele,
    az összes itt, a soha több,
    a mégis a, a mit vele,
    a foghatatlan mindörök.

    A se helyet, a se időt,
    a hiánya, a deleje,
    a nem tudom, a működök,
    a jaj de jó, a sohase.

    A tépelődés ihlete,
    az elveszek, az összeköt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Alfred Kleinert: Hír

    a napok egyre rövidebbnek tűnnek

    gyűlik a fáradtság

    régóta nem oldok már meg matematikai,
    sem sakkfeladványokat

    egyre inkább az élet lesz számomra feladvány

    nap nap után: a laissez-faire művészetének gyakorlása

    az éjszakák: az át-menet megidézései

    Fordította: Tatár Sándor

    Forrás: Lélektől lélekig