Magad szájába rakd az ételt,
erőddel ajándékozz minket.
Magadat gondozd-fürdesd,
tisztaságoddal ajándékozz minket.
Amíg magadat nem gyógyítod,
ne gyógyítsd a társadalmat.
Amíg magadat meg nem mented,
ne mentsd meg az emberiséget.
Ha önmagát javítaná
száz ember, ezer, millió:
a mohók hiába futkosnának,
a zsarnokok zászlóért, fegyverért
hiába kapkodnának,
puszta levegőt markolnának:
a társadalom meggyógyulna,
az emberiség megmaradna.
Forrás: Lélektől lélekig
A legszomorúbb muzsika
a mások álmának zenéje,
a legszomorúbb: nyitott szemmel
belebámulni a vak éjbe
álomtalan, gyötrődve, égve.
Jaj annak, aki el nem alszik…
éber búval sorsába bámúl
a néma éjben, társtalan.
Az álmok ajtaja bezárúl,
ő künn marad. Sorsába bámul…
Forrás: Lélektől lélekig
Sötét borult a pannon tájra.
A Hold már fénytelen, rég kihűlt.
Kékvérű éjünk vak prímása
a szél húrján mulatóst hegedült.
Elmegyünk mind.
Ki becsben, ki némán.
Ki csikorgó szitkokkal, bűn alatt.
Én nyomtalanul,
mint macska az éjben,
mint szétkorhadt szertelen pillanat.
Emlékezz rám!
Emlékezz újra,
hogy voltam, hogy leszek
és lehetek!
Emlékezz rám, ha sarkadban gyűlnek
új harcra új perzsa seregek!
Emlékezz még, hogy időben szóltam,
hogy éjünkben felkelt az égi had!
És emlékezz rá, hogy alig szólhattam,
mert elfújt az őrjöngő indulat.
Emlékezz rám,
ha fáj, vagy ha zördül!
Ha sír, vagy visít az éjszaka!
Emlékezz minden remegő kínra,
mit elviselt
értünk az Úr fia!
Emlékezz majd, hogy sárból és vérből
és kínból is új erkölcs teljesül!
És szimfóniákat zengjen a lelked,
ha mindenki fals hangon hegedül.
És emlékezz rám!
Hogy voltam és éltem.
És úgy éltem, ahogyan lehetett.
S hogy védeni akartam,
óvni és szeretni azt,
amit régóta nem lehet.
Mert sötét borult e pannon tájra!
A Hold rég oly fénytelen.
Már kihűlt.
Angyali éjünknek vak prímása
a szél húrján mocskos dalt hegedült…
Elmegyünk mind hát! Becsben és némán.
Elmegyünk vicsorgó bűn alatt.
Én nyomtalanul,
mint macska az éjben,
mint bársonyos, szertelen pillanat.
Forrás: Lélektől lélekig
Látod, lassan elhervad
odakinn minden virág,
úttalan kóborlókkal
telik meg a világ…
Néma a telefon is,
hiába zihál a szív,
kire minden nap várunk
többé soha nem hív…
Látod nincs több ölelés,
a vágy hiába éget,
elvesztettük a jövőt,
a végső menedéket…
Hiába reménykedtünk,
hogy ne félj, minden rendben,
már egyedül kuporgok
a csóktalan csendben…
Forrás: Szeretem a verseket
Kibújtam a bocskoromból,
kinőttem a bocs koromból.
Hogy lehet egy bocs koromból?
Ez a vers itt, bocs: karambol!
Forrás: Szeretem a verseket
Mint a madár a fészkére,
Szomju vándor hűvös érre,
Mint a gyermek anyaölbe:
Vágyom én e nyájas körbe.
Itt, enyelgő kis családom
Közt, van az én jó világom;
Künn borong bár a magasban:
Itt örökké csillagos van.
Csillogó szem, mosolygó ajk:
Ez az amit szívem óhajt,
S küszöbömet átallépve,
Ez derűl itt én elémbe.
Szívem ifjul, gyermekké lesz:
Kis örömet nagynak érez,
Körülem is ártatlan kedv
Játszi pillangója repked.
És felejtem egyelőre
Gondjaimat a jövőre:
Mi nehéz súly függ e vállon,
Nehogy kedvök búra váljon.
Gyermek-szívvel, öntudatlan
Nyugszom meg e gondolatban:
Hogy övéit el nem hagyja,
Ki mindnyájunk édesatyja.
Forrás: Szeretem a verseket
Üres a ház, üres a fészek,
Magam elé szomorúan nézek.
Itt egy szoba, ott más bezárva,
Elnémult, el, az édes lárma.
Hol tegnap még gyermekhang csengett,
Hogy szokjam meg a szörnyű csendet?
Temetőkertnél némább a házunk,
Lobog a tűz, s haj, mégis fázunk.
Vigasztalgat jó nagyanyóka:
Ne búsuljon már, nagyapóka.
Ez a világnak sorja, rendje:
A gyermekek elhagynak rendre.
Ősszel elszállnak vándormadárként,
De visszaszállnak ismét apránként.
Egyik tavaszra, másik nyárra,
S megújul az az édes lárma.
Könnybe borul szemem, de látom,
Hol van az én legjobb barátom
Jó nagyanyó titkolja, rejti,
Maga búját értem felejti.
És indulunk, kart karba fonva,
Ki a kertbe, lassan osonva.
Tekintünk jobbra, aztán balra:
Nincs-e gyermek erre vagy arra.
Lelkünk gyermekként képzelődik:
Hátha Évi erre vetődik?
Tán Lacika? Tán kis Döncike?
(Ez a bece. Ez a kicsike.)
Bolond remény, de oly jól esik,
Öreg szívet ez lecsendesít;
S megtérve, lám meleg a házunk,
A tűz nem ég már, mégse fázunk.
Forrás: Szeretem a verseket
Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek.
Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
hangoskodóból halkíts hallgatagra.
Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
ritkán hallassam hangom, mint a holló.
A közlékenység kútját tömd be bennem,
karthauzi legyek a cella-csendben.
Csak bukdácsoló patakok csevegnek,
folyók a torkolatnál csendesednek.
Ments meg zuhatag-szájú emberektől,
könyvekbe plántált szó-rengetegektől.
Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez
egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,
a túlsó partot látó révülésben
a „Készen vagy?”-ra ezt felelni: – Készen.
Forrás: Szeretem a verseket
Veled örökké! Ó mi szép,
Mily édes lesz az élet!
E nagy világban, kedvesem,
Együtt bolyongni véled!
A vándort csillag vezeti,
Mosolygó szemed engem.
Felhő takarhat csillagot,
De a te szemedet nem!
E tiszta ég el nem borúl,
Meg nem törik sugára,
Csak néha ejt szent harmatot
A mások bánatára.
Pacsirta-hangod dallama
Ébreszt föl kora reggel, –
És éjjel, mint a csalogány,
Elringatsz énekeddel.
Megyünk ki a mezőre és
Apró virágit szedjük…
S mindazt, mi gőg és hiuság,
Szivünkből kinevetjük.
De hogyha jő egy védtelen,
Az vendég lesz minálunk.
Enyhítni szomját, üdítő
Forrás-vizet kinálunk.
Járunk-kelünk a földön át
Mint két eltévedt gyermek,
Míg értünk küldött angyalok
Végtére majd föllelnek.
Akkor, szerelmem, elmegyünk
A kedves angyalokkal,
Egy földön kezdett, végtelen,
Örökbe játszó csókkal!
Forrás: Szeretem a verseket
Többé nem akarom látni
ahogy hervad a virág
Többé nem akarom nézni
ahogy széthull a világ
Én már nem akarom hallani
hogy az én szívem idegen
Szeretném valahogy megérteni
miért kell, hogy így legyen
Többé nem akarom látni
ahogy az ég beborul
Többé nem akarom nézni
ahogy a gyűlölet az úr
Én már nem akarom hallani
hogy az én szívem idegen
Szeretném valahogy megérteni
miért kell, hogy így legyen
Álmodunk, ébredünk
de mindig ugyanoda érkezünk
Álmodunk, ébredünk
de a csodákban már nem hiszünk
nem hiszünk
Többé nem akarom látni
ahogy eltorzul a kép
Többé nem akarom nézni
ahogy terjed a sötét
Én már nem akarom hallani
hogy az én szívem idegen
Szeretném valahogy megérteni
miért kell, hogy így legyen
Az ember mindig jobbat vár
hát mért nincs béke soha már
Álmodunk, ébredünk
látod, így múlik az életünk
Álmodunk, ébredünk
és a csodákban már nem hiszünk
nem hiszünk
Forrás: Lélektől lélekig
