Szerző: Mária Németh

  • Pessoa / Álvaro de Campos: Diadalív a képzeletem

    Diadalív a képzeletem.
    Elvonul alatta az Élet.
    Vonul a modern kereskedelem, autók, teherkocsik,
    Vonul a hagyomány, ruhaként hordja egynémely csapat,
    Vonul mindahány népréteg, és vonul minden életstílus,
    S mikor a Diadalív árnyékába érnek,
    Egy pillanatra nekik adom a dicsőséget,
    Hogy fürödjenek valamiféle diadalban,
    Így lesznek egy percre aprók és hatalmasak.

    Képzeletem Diadalíve,
    Egyik ága Istenen nyugszik, a másik
    A hétköznapok közepében (hol közösek közhelyeink),
    Az állandó robotban, a futó benyomásokban,
    A rebbenő szándékokban, mik meghalnak mozdulat helyett.

    És ott vagyok én: képzeletemen kívül és fölött,
    Mégis benne és részeként,
    Ki győztesen pillantok le a Diadalív magasából,
    Ki elvonulok, és vagyok az ív maga,
    Ki magasból nézem a vonulást büszkén,
    Szépen és hatalmasan.

    De amikor mindent színről színre látok,
    Akkor egyenesből körbe fordul,
    Maga körül kezd forogni,
    És eltűnik a Diadalív, a vonulókkal egybeolvad,
    És érzem, én vagyok az ív, és mind a tér, amit egybefog,
    És én vagyok minden ember, ki elvonul,
    És minden vonuló jövője én vagyok,
    És mindenki én leszek, ki jönni fog még,
    És mindenki én voltam, ki maga mögött hagyott.
    Érzem ezt, és ezt érezve egyre inkább
    Én vagyok az ív tetején álló szobor,
    Ki nézi odalent
    Az elvonuló mindenséget.
    De a Világmindenség is én vagyok,
    Én vagyok az alany és a tárgy,
    Én vagyok a Diadalív és az Utca,
    Magammal ölelem át, kötöm hurokba és oldozom el magam,
    Lenézek magamra és nézem fenn magam,
    Elvonulok saját árnyékom alatt, mindkettő én vagyok,
    Transzcendens vagyok és hiánytalan,
    Megalkotom Istent egy diadalív
    Büszke építményében, mely a világot uralja,
    Egy diadalívben, mely azoknak épült
    Kik megéreznek minden érzést,
    És amely minden érzés érzésének állítatott.

    Költészet, mely mozgás és lendület,
    Szédület és robbanás,
    Költészet, mely sebesség és szenzáció,
    Mely tűzfolyóba meríti fantáziám,
    Mely lávatóban mosdat, fényvulkánban fürdet!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Mint fák a szélben

    A dombtetőn a ház előtt
    két roskatag fa. Összenőtt,
    hatalmas kettős korona,
    mint életünk sok ág-boga…

    Milyen szél tűzte őket egy halomra?
    A csíraébresztő tavaszi pompa
    ideje véget ért.
    Ki nő nagyobbra, virít szebben?

    • vívtak együtt és egymás ellen
      fényért, esélyért, életért.
      …És ág törött, gallyak szakadtak,
      mikor viharban összecsaptak…
      …de mégis támasz, mégis társ az,
      akit a sorsod melléd választ…

    Most mintha azt zúgnák szélben:

    • Vigyázz!
    • Vigyázok…
    • Érted s értem…!
    • Ha te kidőlsz, nekem is végem…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Tél közepén

    Még túl hosszú a tél:
    ez január,
    s beláthatatlan a hóförgeteg.
    Világunk álma mély …
    és dermedő minden tavaszra váró
    gondolat.

    De hinni kell,
    mert egyszer minden bánat végetér.
    Legyen bár hóözön,
    jég, fagy, lavina, köd:
    a Nap előbb-utóbb kisüt
    és az ágak között
    bimbózik a remény.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Töredék

    Hányszor építünk templomot homokra
    s rebegünk benne kéretlen imát…!
    Bálványt emelünk őrült oltárunkra,
    s szétromboljuk, mikor nem tesz csodát!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Icarus

    Icarus a tüzes naphoz futott.
    Szárnyáról olvadt már a lágy burok,
    és léghasító tolla meglazult,
    előtte végtelen volt még az út.
    Érezte már, hogy céltalan kalandoz,
    s sosem jut el a lángsugaru naphoz.
    Aztán lenézett, könnyes, méla szemmel.
    Alatta mérgesen morgott a tenger.

    Megborzadott; érezte hűlni lelkét,
    arcát belepte a halálverejték,
    hörgött vadul, mint kit vadállat űz,
    és kétkedett, mi szebb: a víz, a tűz?
    Sajnálta csendes, lombos otthonát,
    hol élhetett vón boldogan tovább,
    de húzta testét a nehéz teher le.
    Érezte, elvesz… Szárnyát zúgva verte,
    mint az, ki véres háborút izen,
    s egy percre győzött a sötét vizen.
    Tollförgetegbe lankadtan kapálva
    kigyúlt szemekkel szállt a tűzhalálba,
    érezte, bukni fog, s emelkedett.
    Ment a halálba, mind felebb s felebb,
    forgott a nap, mint egy tüzes kerék,
    s elkápráztatta könnyező szemét,
    perzselte húsát a sugárnyaláb,
    de ő röpült…
         És így bukott alább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Vágyódás

    Ha majd a sok hazugság véget ér!
    s te megszeretsz szilaj szerelmemér’,
    ha nem lesz szíved már, hogy megtagadj
    s pirosra gyullad arcodon a fagy
    s forró tüzes vér-rózsa nyíl reája;
    aranyhajad fojtó Niagarája
    elönti sápadt főm s fejem felett
    örök tavaszt ragyog rám két szemed
    és átfog két kar, perzselő, fehér…
    Ha majd a sok hazugság véget ér!!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A kimondhatatlan

    A szíved majdnem megszakad,
    szólnál, de szavad elakad,
    szólnál, de görcs és fájdalom
    fuldoklik föl a torkodon,

    oly mélyről, mintha lelkedet,
    a recsegő idegeket
    húzná magával, úgy sajog
    szád felé néma sóhajod.

    S egyszerre oly gyönge leszel,
    hogy szárnyas szédülés ölel,
    fogaid közül valami
    sírás, valami állati

    nyöszörgés kinlódik elő
    s azt hiszed: a következő
    pillanat mindent, ami él,
    elfuj, mint pókhálót a szél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Konsztantinosz P. Kavafisz: Test, gondolj arra…

    Test, gondolj arra, ne csak, hogy hányszor szerettek,
    ne csak az ágyakra, ahol hevertél,
    de mind a vágyakozásra, mely érted
    villámlott a megnyílt szemekben,
    és remegett a hangban, s valamely
    véletlen gátlás meghiúsította…
    Most, mikor minden a mély múltban rejtezik,
    úgy rémlik, mintha magadat mind ama vágynak
    odaadtad volna akkor – mennyi villám!
    Gondolj arra, hogy a rád néző szemekben,
    hogy remegnek a hangban: test, emlékezz arra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Boldog

    Boldog a levegő, e híg kő,
    mikor elvegyül
    az élő ember-lehelettel,

    boldog a csönd,
    ha meghalhat az emberi daltól,

    boldog, boldog a víz sodra,
    amint az emberi szívdobogás
    elevensége telíti,

    és boldog a szín, évszakonként
    változva az emberi arcon,

    ó, boldog a sok dajkáló elem,
    csak ember kivánna
    önmagának örülni
    és boldogtalan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Két vén fáról

    Zöld Király és Zöld Királyné,
    ha fúj a szél, lovagolnak,
    megkergetik, megfuttatják
    hol a napot, hol a holdat.

    Zöld Király és Zöld Királyné,
    ha szélcsönd van, álldogálnak,
    nézegetik árnyékát a
    két gyönyörű koronának.

    Forrás: Lélektől lélekig