Szerző: Mária Németh

  • Babits Mihály: Karácsonyi lábadozás

    Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy
    állatban, emberben.
    Öregek mondják, hogy ritkán láttak ily nagy
    telet decemberben.
    A hó szőnyegébe puhán süpped a láb,
    mintha dunyhán menne.
    Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ
    milyen édes lenne!…

    A kis nyugtalan nő, ki a friss hegypályát
    futja hótalpakon,
    akármennyit zuhan, puha combocskáját
    nem üti meg nagyon.
    És az állástalan szegény ember, aki
    nem mer még meghalni,
    örül hogy reggeltől estig szabad neki
    havat lapátolni.

    Végig a városon nem csilingel a szán,
    mint gyerekkoromba.
    Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán.
    A kocsit gép vonja.
    Angyalok elszálló csengője se csenget
    a fehér utcákon.
    Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez
    gazdagok házában.

    Nem édes a világ, de mégis szép látni…
    És én már gyógyulok…
    Csupa szomj vagyok már, mindenre kiváncsi;
    mindent elgondolok…
    Minden éget már hogy lássam is, hogy nézzem…
    Tapintom tagjaim…
    Én nem vagyok halott, én mindent tuléltem,
    s vár a fény odakinn…

    Oh kedvesem, aki annyi rémtől védtél,
    jere, add kezedet:
    a fagyba, hidegbe, már nem rémit a tél,
    vezess ki engemet!
    Nem édes a föld, de mégis szép a hótul.
    Én megyek… indulok…
    s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul,
    ha én meggyógyulok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Havas fény

    T. D. karácsonyfája alá

    De jó is
    De jó is tudni hogy
    De jó is tudni hogy van valaki
    Van valaki odaát a havas háztetők alatt
    Ott túl a rakparti háztetők alatt
    Van valaki a havazásban ott túl aki tudja
    Tudja hogy tudom: tudja
    Vagyok

    Virágokat szelídít Ő: rétszavakat
    És madarakat
    A röpülés villámló hiányjeleit
    Örök aposztrofjait az égnek
    Létszavakat szelídít Ő: virágokat
    De mit virágokat!
    Disznóparéjt, vadsóskát, tikhúrt, papsajtot
    A rét-gyepszótár útszélremagzott
    Gizgaz-szavai-gyomokat
    És létjeleket szelídít: madáraposztrofokat
    De mit madarakat!
    A tél pohos pontosvesszőit
    Terek kövein fák promenádjain virityelő
    Izgága madárcigány-népet nyárseftelő
    Verebeket

    Ó távol Fű- és Fabarátom!
    Virág- és Verébszavú
    Assziszibeli szerzet!
    Hagyd oda most
    Kedves madaraid és kedvenc szavaidat!
    Öltsd fel ködcsuhádat
    S indulj a város alá a falakon túlra!

    Csönd tutul ott és ólálkodó sötét
    Menj hát
    Mögötted micsoda népek
    Micsoda processzió!
    Sárkánygyík-Duna és királysága
    Csúszómászó népe
    Kígyófolyók és gyorsgyíkpatakok
    sikló-Inn, sárighasú Ipoly, tekergő Tisza
    S a fenevadak:
    Két lábon táncoló nagy busa Lánchíd
    S más hidak: jámbor tigris, oroszlán
    megjuhászodott párduc
    Csönd tutul ott és ólálkodó sötét

    Menj hát Szelídszavú!
    És fedd meg
    – mint egykor –
    Az fordolt világot:

    „Atyámfia, Farkas! Kérünk téged…”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fecske Csaba: Altató

    Aludj kicsikém, aludj,
    a ráncos anyóka-éj
    a holdból aranyfonalat
    gombolyít neked,
    abból szövi a köpenyed,
    hogy majd a bálba menj,
    tündér-bálba menj.
    Aludj kicsikém!

    Aludj kicsikém, aludj,
    már alszik a réten
    összebújva a nyáj,
    alszik minden csöndesen,
    csak egy kis patak sírdogál:
    anyja, a tenger messze van,
    de én itt vagyok, ne félj.
    Aludj kicsikém!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Gyémánt

    Mindenkor idejük van a zsoltároknak.

    Gyémánthegyen állunk,
    De zsebünkben kavicsok vannak.
    Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,
    Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.
    Most könyörgések szomjazzák erőnket
    És térdünk alatt lyukassá kopnának a kövek,
    Szívünkben a csillag megfagyott.

    Igen. Igen.
    Elsüllyedtek a haditengerészek:
    Szelid révészek csónakáznak
    Isten felé.
    Még a nagyon öregek is
    Kiülnek a dolgok előtti egyszerű lócára
    S türelmet prédikálnak messze,
    A mulandóság halainak.
    Igen, igen.

    Ne higyjük el hát barátaim,
    Hogy lapdák helyett ökleinkkel lapdáztunk!
    Mindent meg kell simogatni,
    A hiénákat, a békákat is.

    Gyémánthegyen állunk,
    Szigorú hó, takard el bűneinket,
    Oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság!
    Te határtalan kristály!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: A kutya

    Oly lompos volt és lucskos,
    A szőre sárga láng,
    Éhségtől karcsú,
    Vágytól girhes,
    Szomorú derekáról
    Messze lobogott
    A hűvös éji szél.
    Futott, könyörgött.
    Tömött, sóhajtó templomok
    Laktak a szemében
    S kenyérhéját, miegymást
    Keresgélt.

    Úgy megsajnáltam,
    mintha belőlem szaladt volna
    Elő szegény kutya.
    S a világból nyüvötten
    Ekkor mindent láttam ott.

    Lefekszünk, mert így kell,
    Mert lefektet az este
    S elalszunk, mert elaltat
    Végül a nyomorúság.
    De elalvás előtt még,
    Feküdvén, mint a város,
    Fáradtság, tisztaság
    Hűs boltja alatt némán,
    Egyszer csak előbúvik
    Nappali rejtekéből,
    Belőlünk,
    Az az oly-igen éhes,
    Lompos, lucskos kutya
    És Istenhulladékot,
    Istendarabkákat
    Keresgél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Ti jók vagytok mindannyian

    Ti jók vagytok mindannyian,
    Miért csinálnátok hát rosszat?

    Néha úgy vagytok a rosszal,
    Mint a gyerek a csavargással.
    Ujjong, eltéved, sirdogál
    S hazakívánkozik.

    Ti mindannyian örültök a jónak
    S fontoljátok meg, mit mondok:
    Nem sánta az, aki
    Együtt lelkendezik a csúszkálókkal!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Egy Pilinszky-dallam

    Mikor már csaknem elveszek:
    hiányod megfogalmaz.
    Két gyengeség beleremeg,
    kettejük mily hatalmas!

    Lehetetlenségünk ragyog!
    Nincs szem, mely belenézhet.
    Taglalhatatlan állapot
    — nem része az egésznek.

    Nincs időnk. Nincs történetünk.
    S mi nincs, az múlhatatlan.
    Nem ismerünk erényt, se bűnt
    az Örök Pillanatban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Már hiába nézel

    Úgy hagytad el az ifjúságot,
    mint aki hörgő hófuvásu, téli
    estén párás szobát hagy el
    s hogy még marasztják, titkon azt reméli –
    De mind hallgatnak, senki sem szól,
    szél fú be az ajtóközön
    s ő lassan indul, keze a kilincsen
    és visszanéz és elköszön.

    Úgy hagyott el az ifjúság,
    mint a holtak. Bizony, holtak szokása
    habfátyollal takarni el
    arcukat, hogy többé senki se lássa.
    Utoljára még megölelnéd,
    de karodat lágyan lefejtik
    és ellopják és kiviszik a holtat
    és énekelve földbe rejtik.

    Ó, érettsorsú, árva férfi,
    ki lápok lángjait űzted rohanva
    s már-már elérvén, húnyni láttad
    s kezedre csöppent lucskos, éji hamva!
    Te harmincéves férfiarc,
    sokat tudó, öregedő,
    leheld vakká tükreidet, ne lássék
    titkod a sok finom redő.

    Dudolj, dudolj, szál gyertya mellett.
    Nem férfi, kinek könny csurog az állán.
    Dudolj, dudolj, dudolva gyászolj,
    fütyörésszél az ifjúság halálán.
    Teste testedben mállik el,
    míg babrálja a lágy enyészet, – –
    fényes nagy lelke száll magasra, száll, száll
    s eltűnik. Már hiába nézed.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Dsida Jenő, erdélyi magyar költő, ifjúság, elmúlás, öregedés, férfisors, idő, gyász, lélek, melankólia, emlékezés

  • Dsida Jenő: Apokalipszis

    Amerre én megyek
    lángot vetnek a hazugság-erdők,
    bennégnek a kifacsart gondolatok,
    a maszkok lehullanak.
    Néhány gitár és hegedű vijjog
    nagyon messziről:
    emlékek, emlékek, emlékek,
    nem komolyak, nem fájnak.
    Kiönt medréből a köd,
    elnyeli a sugarakat,
    elönti a tornyokat,
    templomok, házak nincsenek,
    az anyám sem mosolyog,
    keringő, szédült zuhanás
    van a szívem helyén.
    S a tetőn, bolondságok fölött
    két kitárt kart mereszt
    egy hívogató, fekete,
    borzalmas kereszt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: CSÓKOS REDŐK

    Májusvégi csóktól égő,
    lázadozó homlokomon
    szaporodnak a redők.
    Rajt feledték súlyos vétkük,

    • amikor még együtt égtünk –
      tíz, húsz, vagy száz szeretők.

    E redőktől félve-félek:
    hozzámtapadt ellenségek,
    csókok útja, búk öle;
    tíz, húsz, vagy száz szeretőknek
    megrugdosott országútja:
    egykor tüzes börtöne.

    E redők majd egyszer éjjel
    leszállnak a homlokomrul:
    mérges kígyók, ó-bűnök;
    ráfonódnak a nyakamra
    s mielőtt még belefúlnék,
    az ágyamon fölülök

    s köztük egyet: régit, régit,
    legtöbb csóktól égőt, vérzőt
    megölök! Agyonütök!

    Forrás: Lélektől lélekig