A szeretet csak van és vár.
Ül lomb-árnyban,
ül fellegekben.
A szeretet csak van és vár,
hogy tárgya legyen,
kit szeressen.
Forrás: Lélektől lélekig
A szeretet csak van és vár.
Ül lomb-árnyban,
ül fellegekben.
A szeretet csak van és vár,
hogy tárgya legyen,
kit szeressen.
Forrás: Lélektől lélekig
Csak úgy,
mintha véletlenül akadnánk össze
sűrű, vad esőben körözve
a körúton, mint egy hajó fedélzetén,
csak úgy, mellékesen
ennyit mondok: “Szeretlek.”
S te ennyit: “Ó, úgy, mint bárki más!”
Micsoda magaláztatás!
Történhetne ez augusztus havában,
nagylombú fák alatt.
Megszégyenülten
himbálnám kulcsaim az ujjamon,
s “menjünk haza” – ezt mondanám neked,
csak úgy,
véletlenül.
És szinte csak mellékesen.
Talán pont fél négy lenne, szerda délután,
és egy üzlet előtt állnánk, szivem,
hol emberek sürögnek-forognak,
s bent emléktárgyakat lehetne venni
és fennhéjázó orrú léghajókat.
Azt súgnád halkan és vigyázva:
“Igen? s hová?”
Megkérdenélek, ó, szívem virága:
“Mi lelt, mi lelt, az istenért!”
“Ó, semmi – mondanád
csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen
és szinte csak mellékesen…”
Ó, merre, hol vagy?
azon rémüldözöm most egyre,
hogy majd találkozunk egy éjszaka,
ha dúl a nyári hőség,
mikor a hold az ablak előtt áll,
sápadt-halottan, mint kit álom delejez meg,
és én megrettenek,
hogy újra, újra
megint csak sírni kezdek.
Mikor teázom,
s mikor kávét darálok,
vagy amikor felöltöm a kabátom,
szavad fejembe fészkeli magát
és gúzsba köt és újra meg újra átfon:
“Hová?” “Ki tudja, hová? A nagyvilágon
bárhová, csak hozzád közel lehessek,
miként az ág az ághoz,
hogy hozzád oly közel csevegjek
mint hab a habhoz a derűs-sugáros
alkonyatban, mikor röpítve szálldos
velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül.
Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül.
Forrás: Lélektől lélekig
Lehet menyasszonyod, vagy feleséged,
Apád, anyád, gyermeked, vagy testvéred –
Lehet szeretőd és vad szenvedély
Köthet hozzá, vagy könnyelmű szeszély –
Vagy mint a forrás: fogyhatatlan vágy,
Vagy vele-élés: mint a tenger, mély –
Köthet hozzá egy forró, kéjes óra –
Sok éjszaka vonagló lüktetése,
Mely ködpárává foszlik virradóra –
Kapaszkodhatsz egy hosszú lélek-láncba
És szállhatsz, mint méh virágról-virágra –
Ráborulhatsz egy élő-halott nemzet
Égbe meredő szirt-ravatalára –
Lehet szerelmed, mint ólom: nehéz,
S lehet illanó, s tűnő, mint a fény
És lehet, mint a koporsó: kemény.
Befogadhat egy kis hálószoba –
S egész országok fogadhatnak be –
Az ágyad és az asztalod
Minden nap rózsával lehet tele –
Lehet, hogy egy babérerdőt aratsz –
S mint játékközben a labdát a gyermek:
Egyik kedves kéz a másikba perget –
Álmodhatsz, szerethetsz és barátkozhatsz
És végül mégis egyedül maradsz:
Halálod egyedül kell elviselned.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem ma, nem holnap, tán holnapután –
suta napokat számolok bután.
Hogy rámderültek a régi napok,
ágam közt dal és kék mennybolt lakott
De bíbor nyárnak bús szüretje van.
Búcsúzon szállsz rám, kedves madaram,
száradó ágon szárnyad élni fél –
bolond nyarakon rideg tél ítél.
Erős az évad rendje: menni kell.
Gólya meg fecske tegnap mentek el,
lám, a vadkacsa holnap száll tova.
Fázós szívemen szíved tétova.
Mivel tartsalak, hisz öreg vagyok.
Esik az eső, jönnek a fagyok,
ha itt maradnál, hiába maradnál,
megtévedt madár, elhervadt nyaradnál.
Az évad rendje rendre menetel.
Ha te megmaradsz, úgy én megyek el.
Eljönnek értem, hűs földre tapodnak,
hullott árnyékát fenn égő napodnak.
Dérrel fedeznek, szórnak zúzmarával,
temetnek önnön díszem avarával,
rejtenek saját lombom aranyával,
elcsattant csókok piros zavarával.
Eljött az ősz – hát őszülni muszáj.
Csók helyett új csudát leljen a száj,
leljen búcsúszót, lelket felderítőt,
sebes szárnnyal kék egekre repítőt”
Lombom kalitja nyíljon meg neked:
láss meg hét határt, ismerj hét eget,
hét csókos évünk feledjed el hétszer –
hisz bárhová érsz, úgyis engem érsz el.
Mert ősibb a nyár minden madaránál,
ősibb az avar a nyár aranyánál,
ősibb és ifjabb a fészek az útnál
s ha hazajutnál, mindig hozzám jutnál.
Forrás: Lélektől lélekig
Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?
(Vas István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Mostanában megint későn jövök
haza, éjfél és egy között,
s vitáim, s veszekedéseim dühét itt csitítom
olcsó cigarettával a Lánchídon,
meg csönddel, halszaggal, mit nyugtatóul lövell
a víz, végtelenül és közönyösen.
De tegnap a vaszuhatag, kőrengeteg között
hideglelősen fölrítt egy tücsök,
a cső-, kábeláradatban szemfájdító zene,
hogy agyam és szám lekaszált szénák szagával lett tele,
s honvággyal teutánad.
És mozdultam is tovább, hiszen kit érdekel
ha megnő a magány és magának énekel.
De meg kellett állnom, mert ott is csak egyre rítt,
ríddogált egy tücsök, egy másik, mondta ciripeit,
és túlnan is, már Budáról, csak úgy, mintha a híd
csupa tücsök lenne, csupa száj, csupa síp,
vagy szív, mert föntről is fújták, mintha a lekaszált
csillagok közül vert, cirpelt, dobogott volna fekete nyár.
Bár az is lehet, nem is a tücsök
jajdult fel, de a híd, mert képzelet költözött
belé, gond, szó vagy szív, s megpattant valami
a mélyben, (egy cső, acélváz) s ki kellett mondani,
ki kellett mondani, ha másképp nem, csak így,
egyetlen jajdulással a maga bajait.
Lassan már, meglehet, ugyanilyen tücsök
leszek, beszélő híd, kit a kín megütött,
bordáim, ereim vasszerkezeteiben
ugyanígy megátalkodottan sivalkodik szívem.
Pedig hogy gyúltak, gyúlnának tőle is csillagok,
pedig tíz ujjam csúcsán tíz égbolt ragyog,
pedig kitárt kezemben, két part között a híd,
itt a hazatalálás, itt van végre a rím,
s itt az öröm, az új is, a fojtó, eszeveszett
csak evilági sodrás, a lázadt, fegyelmezett
áram, ahogy a folyó viszi s lerakja itt
az eget, a kupolák, falvak félvak, zöld árnyait,
s viszi tovább, örökre, mint kölyökálmokat
az ember, a vassal, búzával megtelt nehéz uszályokat.
De ki kényszerít engem, hogy önmagam fölött
sírjak, s fénytől rettenjek, mint az áramütött,
milyen erőmű kapcsolt zúgó huzalaira
s veretett meg a fénnyel, hogy nem megyek haza,
csak ácsorgok itt a hídon, míg árnyammal megtelik
a mozgó zsák, a folyó, s belefeketedik,
és víz, víz dől mindenünnen, és úgy tűnik, laza
fényeivel törékeny gát csak a csillagos éjszaka?!
S aztán néztem a várost, és láttam, hogy nyugodt
lélekkel alszik, és láttam, hogy szuszog,
és elindultam lassan, álomra hajtani
valahol a fejem, s aludni hajnalig,
mentem a zengő utcán. No, mért hallgatsz, tücsök?
A hídon rámtalálhatsz, éjfél és egy között.
Forrás: Lélektől lélekig
Alvó erdő szépe,
Szívem, aludni jó,
A hold virraszt az éjben
És csillag ég az égen,
Millió.
Alvó erdő szépe,
Szívem, el ne feledd,
Hogy várni kell az éjben,
Fehéren és kevélyen
Herceget.
Alvó erdő szépe,
Szívem, maradj magad.
Azért neked ragyognak
A csillagok s dalolnak
Madarak!
Alvó erdő szépe,
Szívem, ne menj tova,
A magány a te kerted,
Ha évek is a percek
S ha nem is jő a herceg
Tán soha!
Forrás: Lélektől lélekig
hommage à W. S.
Hópapucsba bújt a tél,
nesztelen léptekkel mendegél.
Öltött csillámló csöndruhát:
selyemnél suhogóbb, bársonynál is puhább.
Szélnek hűlt helye: elfújta önmagát.
Félhold-fényben fél a félholt világ.
Forrás: Lélektől lélekig
megcsodáltam a nagyvilág
csodálni-valóan szép
katedrálisait
de imádkozni csak itthon
gyermekkorom öreg
templomában tudnék
ha tudnék
Forrás: Lélektől lélekig
Versemet oldd föl
életed vizében: úgy,
ahogy szereted.
Forrás: Lélektől lélekig