https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Sárhelyi Erika: Illúzió

    Mintha vágy volna, de csak emlék,
    mintha most volna, ami oly rég,
    mintha valóság, pedig mákony,
    üvegen pára, homokban lábnyom.

    Mintha itt lenne, ami távol,
    mintha engedne, ami gátol,
    mintha megélném, szinte látom,
    éber kómában, álomhatáron.

    Mintha még hívna, aki elment,
    mintha csak volna, ami nem lett,
    mintha tükör, pedig egy ablak,
    ki-bezárt fényből ketrec magamnak.

    Mintha már múlna, ami mégsem,
    mintha láng gyúlna a sötétben,
    mintha költemény, de csak szándék,
    egy vers, ami szív, szív, ami játék.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csoóri Sándor: Titkokat súg a hó

    Nem tudom, hova indul velem
    ez a januári hóesés? Megunt körutak
    kényszerképzete vagyok: kirakatok
    tükör-szemében újra és újra fölbukkanó bűntudat.
    Én e városba élni jöttem: ideget
    s álmot fölajánlani, zöld emlékeit
    huszonegy tavaszomnak, most pedig
    muszájból győznöm kéne: megtérdepeltetni
    rangos senkiket a hóban a saját kapujuk előtt.
    Néha óriásnak képzelem magam,
    aki betonfelhőket lököget arrébb,
    néha egy porszem rokonának. Cserélgetem is
    alakomat, mint a menekülésre
    kényszerített Isten. Lökdös a szél
    a királyt választó Duna felől: beljebb, beljebb!
    A Vígszínház fodros homlokán vénasszony egykedvűség.
    Megnézem jól magamnak s elfordulok.
    Titkokat súg a hó fülembe, megyek tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wisława Szymborska: Megemlékezés

    Erdőn szerették egymást,
    napfényt szórt a harmat,
    a hajuk teli lett lágy
    földdel és avarral.

    Kisfecske szíve,
    könyörülj rajtuk.

    Kifésülni a földet
    lementek a tóra;
    csillagos halak úsztak,
    látták lehajolva.

    Kisfecske szíve,
    könyörülj rajtuk.

    Füstölgött a fák képe
    a hullámok fodrán;
    kisfecske, add, hogy mindig
    emlékezzenek rá.

    Kisfecske, felhő-tüske,
    levegő-horgonya,
    javított Ikarosz-sarj,
    üdvözült égi frakk,

    Kisfecske, cifra írás,
    perctelen mutató,
    kora-madár gótika,
    mennyei kacsintás,

    Kisfecske, hasító csend,
    kacagó gyászruha,
    szeretők aureolája:
    könyörülj rajtuk.

    (Kerényi Grácia fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wisława Szymborska: Feljegyzés

    Az élet: az egyedüli megoldás

    a lombba boruláshoz,
    a homok leheletének felszippantásához,
    a magasba röppenéshez;

    hogy kutya is legyen,
    s hogy simogassuk a finom meleg bundáját;

    hogy megkülönböztessük a fájdalmat
    mindattól, mi nem belőle ered;

    hogy belehelyezkedjünk a történésekbe,
    elvegyüljünk a látvány forgatagában,
    kiválasszuk a lehető legkisebb tévedést.

    Vissza nem térő lehetőség,
    hogy egy pillanatra felidézzük,
    miről is szólt a beszélgetés
    ki-kihunyó lámpafénynél;

    hogy egyszer, legalább egyszer
    megérintsünk egy követ,
    bőrig ázzunk a ki-tudja-hányadik esőn,
    elveszejtsünk egy kulcsot a fűben;

    és szikraként lövelljük tekintetünk a szélben;

    és mindvégig semmit se tudjunk
    valami roppant lényegesről.

    Zsille Gábor fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wisława Szymborska: Pillanat

    Egy zöldellő domb kaptatóján megyek.
    Fű, aprócska virágok a fűben,
    akár egy óvodásoknak készült képen.
    Az ég ködfátylas, itt-ott már kéklő.
    A kilátás a környező halmokra átúszik a csendben.

    Mintha sosem lettek volna itt különféle földkorok,
    magukban morgó szirtek,
    tornyosuló szakadékok,
    lángok közt izzó éjek,
    sem sötétben gomolygó nappalok.

    Mintha sosem torlódtak volna egymásra a mezők,
    lüktető lázban,
    jeges borzongással.

    Mintha valahol máshol háborogtak volna a tengerek,
    tépték volna cafatokra a láthatár szélét.

    Helyi idő szerint pontosan fél tíz van.
    Mind a maga helyén és egyezményes rendben.
    A völgyben patak csörgedez, kis patak módjára.
    Ösvények húzódnak ösvénymód, öröktől örökké.
    Egy erdőnek álcázott erdő örökkön örökké, ámen,
    s a magasban madarak szállnak, szálló madarak
    szerepében.

    Ameddig a szem ellát, a pillanat itt az úr.
    Egy eme földi pillanatok közül
    fennmaradni rendeltetett.

    Zsille Gábor fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Rendhagyó napok

    Kizökkent az idő: felemás, rendhagyó, hiteltelen.
    Átmeneti. Olyan, amikor semmi sem látszik végleges-
    nek, amikor nem is illik, nem is szokás véglegeset
    tenni. Azt mondja ilyenkor az ember: “Járok-kelek,
    beszélek, csinálom ezt-azt, de csak azért, mert élek.
    Mégis úgy, hogy szavaim és cselekedeteim se okok
    se következmények ne legyenek.”

    Üresjárat-napok, üresjárat-órák.

    Az éjjel meghalt egy fiatal férfi. Nagyon komolyan,
    nagyon véglegesen, semmiféle szokásra, illendőségre
    nem hederítve.

    S az idő, lám, nem zökkent vissza, nem igyekszik
    rendjével igazolni e szörnyű véglegességet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Jelentés

    1

    Jelentem a völgyemből, emberek:
    a mogyoró-barkáról por pereg,
    a vakondok férget nyomozva túr
    s útszéleken zöld már a pipehúr.
    Ha volna kislibám vagy kiscsibém,
    napfény ragyogna minden kis pihén,
    látnák a zöldet, mely bátran kibújt,
    s csipegetnék a zsenge pipehúrt.

    2

    Jelentem a völgyemből, emberek:
    szitál ködből a hűvös permeteg,
    remeg a szirma-hulló rózsa-sor,
    borzong a nyír s a mogyoró-bokor.
    Halkul a megmaradt madár-világ,
    de hangoskodnak fenn a vadlibák,
    s ahol szőlőt nevelt a napsugár,
    éjjel falánk vaddisznó-csorda jár.

    3

    Október. Itt a nagy halotti tor,
    a völgy, mint ossziáni táj, komor.
    A szemfedőt terítgeti a nyír,
    a kőbányában árva vércse sír.
    A Nagy-Villám ködrésen ideint,
    az útja csupa sár. Láttam Kaint:
    iszalagot vitt s kereste a fát,
    melyre felkösse bújában magát.

    4

    Ezek itt nem az “őszi hegedük”,
    ezek októbervégi orgonák.
    Orkános ős-idő üzen velük,
    földig hajolva hallgatják a fák.
    Jaj-kórus is búg, óriási kar:
    apokaliptikus zarándokok?
    Milyen felséges zene-zivatar!
    Akit szíven fog, nem sír: felzokog.

    5

    Jelentem a völgyemből, emberek:
    az erdő fái búgó hangszerek.
    Pár napja fújja egy erős tüdő:
    a viharosan hűlő ősz-idő.
    Tudom, valakit várnak fenn a fák,
    azért harsognak, mint a harsonák.
    Jön – látja már egy ormos messzi táj -:
    a jegesmedve-bundás Tél-király.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Assisi, jöjj…

    Vadjárta út ez, vadcsapás,
    moha-szegélye zúzmarás.

    Halkul a léptem. De a vad,
    az őz s a szarvas megszalad.

    Pedig kezem fegyvertelen.
    Assisi, hívlak. Jöjj velem.

    Nagyobb erőd van, több hited,
    a szarvast megszelídited.

    A farkashoz is volt szavad:
    megállt a gubbiói vad,

    mert csodát tett keresztjeled…
    Az erdőn hadd járjak veled.

    Assisi, szólj. Én hallgatok.
    Űzött és nyugtalan vagyok.

    Assisi, mellettem haladj.
    Lelkemnek békességet adj.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tom Bodett: Idézetek

    „Azt mondják, a földi boldogsághoz a következők kellenek: legyen kit szeretnünk, legyen mit csinálnunk és legyen miben reménykednünk.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Hó – film

    Alig látlak a havon át
    csak úgy ahogy egy babonát
    amire rápereg a hó
    a dús az örökkévaló
    a hó egészen eltakar
    alig látszik a láb a haj
    örökké pergő filmen a
    leány futása és maga
    a befedő a takaró
    leereszkedő film a hó
    látni világos résein
    lehulló fényes éveim
    az éppen arra villanó
    arcodat mit befúj a hó
    látlak az ajtórácson át
    mint lépcsőházi babonát
    az örök havas udvaron
    látom a fényt a homlokon
    egy törött másodpercre csak
    látom a havas szájadat
    a lábadat a lefutót
    s a hót a hót a hót a hót
    hogy örök filmre veszi fel
    lepergő hószemcséivel
    a fogadat a fejedet
    fehéren mit a szeretet
    filmszalagjára rögzített
    alig látni hogy mennyi lett
    alig látni a havon át
    ezt az egyetlen babonát
    mit vakos szemmel nézek a
    homályos lépcsőházban a
    rácson keresztül mindig úgy
    mint aki börtönbe szorult
    és úgy tekinti a világ
    minden esőjét és havát
    mint ami nem vele hanem
    az Istennel egyenesen
    az Úrral esett volna meg
    amiközben ő bentrekedt
    s csak nézi ezt a babonát
    a havon át a havon át…

    Forrás: Lélektől lélekig