Texasi partvidéken
Mobile s Galveston közt található
egy nagy kert csupa rózsa benne
közepén villa látható
mintha maga is rózsa lenne
Egy nőt a rózsakertben egyedül
sétálni gyakran láthatok
s hogyha a hársfákkal szegett úton áthaladok
egymásra nézünk
Mivelhogy mennonita ez a nő
gömb nem díszíti rózsafáit se gomb ruháit
kabátomról is kettő hiányzik
kishíján egy hitet vallunk hát én meg ő
(Kálnoky László fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Ki megdöbbentő lázálom-dalokkal
az elménk mélyébe hatolt,
utolsó hattyú Cárszkoje Szelóban
Innokentyij Annyenszkij volt.
Emlékszem jól: a dolgozószobába
félénken léptem untalan,
hol a már őszülő poéta várta
a jöttöm udvariasan.
Pár mondat különös varázslatával
(úgy mondta, mint mellékeset)
vetette titkos ábrándok honába
elbűvölt, gyönge lényemet.
Ó, azok a homályba hulló tárgyak
s varázsos parfümillatok,
s a hang, mely gyöngéden s baljósra válva,
már verseiből olvasott!
Valami sérelem szólt bennük sírva,
bronz kongott, zápor zuhogott,
s a falról Euripidész profilja
szemembe tűzve vakított.
… Ismerem a padot a parkban; látták
gyakorta üldögélni ott,
nézte, a fasor bíbor aranyán át
a messzi kékség hogy ragyog.
Ott alkonyatkor félelmes, de szép is,
ködön márványlap fénylik át,
s egy nő, mint félénk zerge, futva mégis
járókelők elébe vág.
Néz rájuk és zokogva énekelget,
dalolva sír, de nincs vigasz,
nem értve, hogy mindez mit is jelenthet,
csak érezvén, hogy ez se az.
Csobog a víz, a zsiliphez csapódik,
nyirkos, fűillatú homály,
és elhaló a Cárszkoje Szeló-i
utolsó múzsa hangja már.
Forrás: Lélektől lélekig
(szonett)
Az alkonyat pernyéje gyertyaszálak
kialvó lángját fojtogatta még,
de a kanyargó füstök égre szálltak,
színek fakultak, sápadozva rég.
S oly sóvár-esztelenné lett az álmom
imák és könnyek fojtó tengerén,
hogy fénylő glória ragyog hajában
s fekete fátyla áttetsző ködén.
És válaszul fülönfüggőinek
hűs ametisztjén rezdültek tüzek,
a tömjén kéken illatozó álma
szétfoszlott ekkor, árnya sem maradt…
Ezért imádom úgy a fátylakat,
s oly kedves égi glóriák sugara?
Forrás: Lélektől lélekig
Bölcs nem vagyok, de az idő
mindenre megtanít:
tömi a számba kétfelől
émelygős étkeit.
Ha elnézőbb lehetne vagy
hályogosabb szemem,
ezen a földön hasznosabb
lehetnék, elhiszem.
Hazudni kellene talán,
hajolni egy kicsit,
magam előtt se vallanám
meg bensőm mocskait.
Mondják, hogy boldogabb lehet,
ki nem kételkedik.
De mondjátok, hát mit tegyek,
ha nem könnyít a hit?
Ha a megváltás elmarad,
elvégzem egyedül.
Falánk bendő, okádj ki csak
megemésztetlenül.
Ha kiátkoznak a papok,
én felmentem magam.
Gazdátlanul szabad vagyok,
ha nincs is igazam.
Forrás: Lélektől lélekig
Tán egy beszédes kutya kéne:
jó útitárs és jó barát,
kivel este, tücsökzenére
taposhatnám az út porát.
Talán egy bot… Hiszen beérném
akármilyen görbével is:
görcsös lenne, furkó a végén
– ám kezes jószág, nem hamis!
Talán pipát, dohányt szereznék…
Meggyfapipa és szűzdohány!
Kék füstsárkány-hadat ereszt szét,
játszótársam lesz valahány!
Talán… Egyszer útrakelek majd,
még mielőtt a csönd besző.
Megtalálom. Mosolyog, sóhajt.
S felel szívem, a repdeső.
Forrás: Lélektől lélekig
Most azon muszáj elmerengnem:
hogyha te nem szeretnél engem,
kiolthatnám drága szenem,
lehunyhatnám fáradt szemem.
Mert jó meghalni. Tán örülnék,
ha nem szeretnél így. Kiülnék
a fehérhabú zöld egek,
fecsegő csillagfellegek
mellé a nyugalom partjára,
a nem üres űr egy martjára,
szemlélni a világokat,
mint bokron a virágokat.
Hajósinas koromban, nyáron,
a zörgő, vontató Tatáron,
egy szép napon munkátlanul,
mint aki örömöt tanul,
bámultam a Dunát, megáradt,
libegtetett leveles ágat,
úgy kanyarított sok fodort,
deszkát harapdált és sodort
olyan sok szép villogó dinnyét
a sárga ár, hogy el se hinnéd
és én se hinném el talán,
ha nem tenéked mondanám.
Piros almák is ringatóztak,
zöld paprikák bicegve úsztak,
most ez, majd az lett volna jó.
S állt és bólintott a hajó.
Ilyen lenne az űri szemle.
Milyen szép! – bólintva mindenre,
meglátnám, milyen kéken ég
az ég, mely hozzád illenék.
Mert a mindenség ráadás csak,
az élet mint az áradás csap
a halál partszegélyein
túl, űrök, szívek mélyein túl,
túl a hallgatag határon,
akár a Duna akkor nyáron…
Mert szeretsz s nyugton alhatom,
neked én be is vallhatom
az elmúlástól tetten érten,
hogy önmagamba én se fértem,
a lelkem azért közvagyon
s azért szeretlek ily nagyon.
Forrás: Lélektől lélekig
– Én az Ember vagyok –
mondtam én, az Ember,
de nem nyújtottam kezet.
– Én a Halál vagyok –
szólt a Halál,
és barátságosan meglóbálta kaszáját.
– Tudom, ismerlek –
mondtam,
és megpróbáltam mosolyogni.
– Én az Élet vagyok –
szólt az Élet,
és felém rebbentette galambjait.
– Örülök, hogy megismerhetlek –
mondtam kedélyesen,
de aztán váratlanul felüvöltöttem,
amikor a galambok a vállamra szálltak.
Forrás: Lélektől lélekig
„Kutyád rajongását ne értelmezd annak döntő bizonyítékaként, hogy csodálatos ember vagy!”
Forrás: Lélektől lélekig
“Nem igaz, hogy nem szeretem a háznépét. Én is tudok szeretni, mint minden élőlény, de nem kritika nélkül. Csak azt szeretem, aki szeretetre méltó. Érzelmeimnek nem adok hangos, látványos kifejezést. Aki nem érti meg csendes dorombolásomat, az nem méltó rá, hogy értelmes, jó ízlésű állatok ragaszkodjanak hozzá. Aki nem tud sokáig hallgatagon egy helyben ülni, az nem érdemli meg a társaságomat. Akinek mindig csak bravúros mutatvány kell, aki nem éri be a természetes mozdulatok egyszerű szépségével, az sohasem szerezheti meg a macska rokonszenvét. Aki mindig valami újat követel, aki folyton a változatosságot, az izgalmat hajszolja, aki nem kedveli a békét, az egyensúlyt, az állandóságot, aki azt hiszi, hogy mindig cselekedetekkel kell bebizonyítania létjogosultságát, aki nem ismeri a tűnődés szépségét, annak sohasem lesz hű macskája. Aki az élet felületes örömeit kergeti, annak a macska hátat fordít. Akit a macskák szeretnek, silány ember nem lehet.”
Forrás: Lélektől lélekig
