Szerző: Mária Németh

  • Kálnoky László: Az a kis ember ott belül

    Az a kis ember ott belül
    ugrál, torz fintort vág, nevet;
    fejedben lakik, agyvelőd
    az ágya, ablaka szemed.
    Ha torkod sírás fojtogatja,
    s keserűséged könnybe gyűl,
    szemtelen hangján felkacag
    az a kis ember ott belül.

    Az a kis ember ott belül
    tarka zászlókkal integet.
    Nem látja más, csak te tudod,
    mi van a homlokod megett:
    cirkuszporond és arzenál,
    hol minden együvé vegyül,
    mert rendet sohasem csinál
    az a kis ember ott belül.

    Az a kis ember ott belül
    szájas demagóg, lázadó.
    Te vagy a buta nép neki,
    téged uszít és téged óv.
    Kigúnyol hagyományt, tekintélyt,
    és ha a hallgató bedűl,
    kaján szamárfület mutat
    az a kis ember ott belül.

    Az a kis ember ott belül
    élősdid, kis belső tetű,
    húsodtól s véred italától
    torkiglakott tekintetű.
    Megvárja, míg a szív megáll,
    a szemgolyón át elrepül,
    és egy új testbe költözik
    az a kis ember ott belül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • .kaktusz: [cím nélkül]

    „Igazad lehet, mikor azt mondod,
    ahhoz, hogy az embert szeressék,
    ahhoz előbb az embernek
    saját magát kell szeretnie.
    Hogy szépnek lássák,
    ahhoz önmagát is szépnek kell látnia.
    De hát a szemek.
    Könnyű szeretni az olyannak önmagát,
    aki mosolygó arccal jött a világra,
    könnyű szépnek látni magát annak,
    aki mindenki számára szépnek született.
    Mert azt,
    hogy szeretetre méltó valaki,
    vagy sem,
    azt a szemekből lehet kiolvasni.
    A szemek tanítanak meg szeretni,
    vagy gyűlölni önmagunkat.
    És a világot.
    Mások szemei.
    Hogy mások milyennek látnak.
    Bennünket.
    De a mosolytalan arc
    olyan szemekkel találkozik,
    amik azt sugallják,
    rajtad nincs mit szeretni.
    Ezért nem tanul meg
    szívből mosolyogni.
    A szemek döntik el,
    hogy szép,
    vagy csúnya valaki önmagának,
    szereti,
    vagy nem szereti valaki önmagát.
    Pedig a szemek nem mindig igazak,
    mert az önmagát nem szeretők szemei
    ellenségessé lesznek,
    ha szeretetre méltóval találkoznak.
    Gyűlölik a világot,
    nem néznek a szemébe,
    félnek a visszajelzéstől,
    félnek,
    meglátják benne szeretetlen
    önmagukat.”

    Forrás: Lélektől lélekig

    .

  • Edgar Allan Poe: Idézetek

    „Vannak különös éjszakák, mikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Hat szonett a csodálkozásról

    I.

    A munka mámorától ittasultan
    Gondolatom ha olykor elpihen
    S lassan elúszik mély vizeiben
    Az éntelennek, a jövőm s a múltam
    Vagy éjjel, hogyha hullaként kinyúltan
    S mintha megállna virrasztó szívem,
    Fekszem az éjszakai semmiben
    És semmijében annak, ami voltam:
    Egyszerre sajgó semmiségem éje
    Ketté hasad s mellemre rázuhan
    A halhatatlan kérdés meredélye:
    A semminél sötétebb lenni mélye:
    Lehet-e semmi ami van? – s hogyan,
    Hogyan lehet az, hogy valami van?

    II.

    Kérdezted már, mi az, hogy “Én vagyok”?
    Vérzik az ujjam, tüske szúrt belém.
    Látom, hogy vérzik – az ujjam, nem én!
    De mért szisszentem akkor oly nagyot?
    Én érzem, hogy a vérző ujj sajog.
    A drót lennék a lámpa belsején?
    A drót a fényes, de nem ő a fény.
    Én nem a fényes, én a fény vagyok.
    Nem is a fény, nem is a fájdalom –
    Más, ami érez, és más, amit érez:
    A fényt is én csak érzem, gondolom.
    Csodálkozás, nyiss nékem ablakot!
    És gyújts nekem fényt a meztelen énhez,
    Mondd meg nekem, mi az, hogy “Én vagyok”?

    III.

    Mondd, látod ezt a fejedelmi hársfát?
    Milyen egyetlen, milyen szuverén!
    Érzed-e láttán, amit érzek én:
    A mélyek és a magasok varázsát?
    A napra húzó mélyzöld kupolán át
    Ezer ágán és ezer levelén,
    Egy miniatűr kozmosz kebelén
    Érzed az élet izgató talányát?
    Látsz-e a lengő kupolákon túlra,
    Hová a szemnek nincsen más fel-útja
    Hallod a hívást a mély lombokon?
    Én hallom, érzem, olykor szinte látom.
    Hallod? nem hallod? botszívű barátom?
    S csodálkozol, hogy én csodálkozom?

    IV.

    Csak egy perc, – mondod, – csak egy pillanat,
    Ki tudna minden percet számbavenni.
    Csak egy pillanat, annyi mint a semmi.
    Már nem is volt – csak egy szemvillanat.
    De míg egy szó átlépte ajkamat,
    Hány ember jött e jajvilágra! Mennyi
    Hunyta szemét le örökre pihenni!
    S hányon betelt üdvösség, kárhozat!
    Tán egy naprendszer robbant szét szilánkra,
    Egy máson tán kigyúlt az élet lángja
    S egy történelem indult ez alatt.
    S hány mérfölddel vitt közelebb magadhoz
    S magadat a bizonynál bizonyabbhoz
    Ez a pillanat, – csak egy pillanat!

    V.

    Csodálkozom azon, hogy megszülettem,
    Csodálkozom azon, hogy meghalok,
    Hogy lábam alatt egy világ forog
    És egy mindenség kering körülöttem.
    Én nem keringek. Amit szemre vettem,
    Hallok, tapintok – ízek, illatok: –
    Énbennem vannak, – s én én maradok
    És ők sincsenek megkétszerezetten.
    Én én vagyok, olyan, mint minden ember,
    És mégis, mint a Hold a végtelenben,
    Egyedül úszom és fogyatkozom.
    S egy messze láng mindig megújít engem
    S a Teljes Fény elönti homlokom.
    S én úszom, úszom és csodálkozom.

    VI.

    Csodálkozás! Te vagy az ember-elme
    Első ügyetlen-édes mozdulatja,
    Ami ösztönből lélekké avatja,
    S te utolsó, beérett szenvedelme.
    Belőled él az ihlet áhitatja,
    Te nélküled a szív nem énekelne,
    Szürkére fagyna szava és szerelme,
    Te minden alkotásnak édesatyja!
    Mikor elhangzott az első legyen
    S az újszülött angyalok lábhegyen
    Hallgatták a Hallhatatlan szavát,
    Akkor születtél s el sem is enyészel,
    Mert az Isten szívére te kísérsz el
    Pihegő dalt és dadogó imát,
    Az ezredeknek ezredein át.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • .kaktusz: Tudod

    Tudod arra gondoltam,
    hogy ki kell mondani.
    Semmit nem szabad visszafojtani,
    mert az olyan,
    mint az alattomos,
    lassan ölő méreg.
    A visszafogott érzés öl.
    Szabadon kell engedni,
    nem szabad visszafogni
    se a bennünk élő Istent,
    se a bennünk élő ördögöt.
    Ki kell nyitni a palackot,
    különben szétrobban.

    Próbáltam,
    mind a kettőt próbáltam
    visszaszorítani,
    a szeretetet,
    a gyűlöletet is,
    de nem sikerült.
    Hiába mondogattam
    Magamnak mondogattam,
    ez nem én vagyok,
    nem tudok ennyire szeretni,
    nem tudok így gyűlölni.
    Hiába minden próbálkozás,
    mint az erővel visszatartott folyó,
    egyszer csak áttört a gáton
    a szeretet is, a gyűlölet is.
    Kimondtam magamnak.
    Szeretek,
    és amit sokkal nehezebb volt,
    gyűlölök.
    És mindez most,
    oly sok év után jött két ember.
    Két érzés.
    Azt hittem,
    együtt ez képtelenség,
    hogy a kettő
    nem fér el együtt a szívben,
    de most már látom.
    Megfér.
    De tudod,
    ha nem mondom ki,
    akkor megfulladok.
    Ki kellett mondanom.
    Gyűlölök,
    és éjjel, ébren,
    gondolatban,
    embert öltem.
    Kívántam, ne éljen.
    Úgy éreztem,
    nincs más megoldás.
    Ő öl, ha őt nem ölik.
    Aztán, mentem hozzád,
    és meggyóntam.
    Neked.
    Te szót se szóltál,
    fel se oldoztál.
    Nem mondtad,
    legyek jó,
    hogy ne legyek gonosz.
    És mégis megszűnt a teher.
    Most már úgy érzem,
    kell lennie más útnak is,
    mint a halál.
    De ha nincs,
    akit szerethetek,
    akit annyira szerethetek,
    hogy a legalantasabb bűnömmel is
    hozzá mehetek,
    akkor nem lett volna soha
    feloldozás.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Idézetek

    „Megtudtam, hogy ami egy emberből látszik, szavai, véleményei, cselekedetei, rokonszenvei és gyűlöletei, az még egyáltalán nem ő – legtöbbször csak visszfénye valaminek vagy valakinek, aki megmásíthatatlan; hét fátyol rejti a világ elől, s ott él minden emberben, mélyen a kitapintható felületek mögött.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit: Fehér galambot

    Fehér galambot, fekete hollót
    ingembe raktam, vigyen a szélben,
    vigyen az égi hullámverésben.
    Látom a földet mélyen alattam,
    látok egy írást messzi fölöttem,
    szép betük arról, mivégre lettem.
    E zűrös élet mágnes-köréből
    nem illik nékem följebbre törni,
    sem nem a földi hadakkal ölni,
    tettel vagy szóval ölni, gyűlölni.
    Mire beborúl a heves égbolt,
    nehéz vizei mossák a földet,
    magamat látom a tisztaságban,
    e csillogó föld nekemvaló lett.
    Mire kihajt a tövises ezüstfa,
    mire kinyílik szagos virága,
    csillag-rengeteg sárgaréz torka
    a te szép neved kitrombitálja,
    lezuhanok a fényes világra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Tavaszvárók

    Megládd, megint futunk a berken át,
    feledve tél jegét.
    A záros kert-ajtón s a kerten át,
    ha felszikkadt a rét.
    Most hűs estére hűsebb éjszakát
    borít fehér sötét.
    De majd megint futunk a berken át
    s fogjuk köröskörűl az almafát,
    feledve tél jegét,
    ha felszikkadt a rét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Határ Győző: Áttűnés

    mint a tűz fészkéig leégett
    hamu-porhanyó
    fenékig hamuhodni –
    elülni volna jó

    végnyughelyet meglelni
    betelni volna jó
    nyugalmat is feledni –
    telelni volna jó

    se igét se igézet-metaforás
    felesküvést
    se tömjént se madonnát se
    gyertyafüstölést

    a pattant húr: nincs mivel –
    nem szól és nem remeg
    legyen meg áttűnésem:
    legyen már végre meg!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Líra

    Visszhang vagyok,
    – csak akkor szólok vissza,
    ha megszólítotok,

    szívhang vagyok,
    – csak azt dobogom vissza,
    amit ti mondotok,

    hangszív vagyok,
    – hangom a Föld beissza,
    s ha leszek, a ti hangotok.

    Forrás: Lélektől lélekig