Szerző: Mária Németh

  • Ady Endre: Ceruza-sorok Petrarca könyvén

    Itt az írás: nem legényes sorok,
    Régi epedések, régi torok
    Búgása bőgött így ezelőtt,
    Így írtak a hajdani nem szeretettek,
    Így írtak a régi, bús szeretők.

    Nem azért írok, hogy fordítsd felém
    Fehér orcád. Óh, már beérem én,
    Ha torkomon buknak a szavak.
    S szám kérdeni, kérni se, mást sohse merne,
    Mint a sírást és sírni talán szabad.

    Boldog vagyok, mert nagyon szenvedek,
    Boldog vagyok: érted vagyok beteg.
    Halálra szánt, mint rég ezelőtt,
    Mint régen a hajdani nem szeretettek,
    Mint régen a régi, bús szeretők.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Csokonai Vitéz Mihály: Zsugori uram

    Esmérek én egy vént. – Ki az? – Neve nincsen:
    Régen eladta már aztat is a kincsen;
    Sőt míg bírt is véle, magában tartotta,
    Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. –

    Hol lakik? – Ott látszik, ama kapu megett,
    Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett.
    Van két palotája a Piac-utcába,
    De azt a rácoknak adta árendába;
    Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,
    S elméjébe mindég a drágaság forog.

    Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
    Tisztelvén a Mammont örök áldozattal.
    A bús gond béesett orcájában hever,
    Mérget kedveltető kincseiből kever.
    Oly sárgák orcája sovárgó gödrei,
    Mint aranyára vert királyok képei:
    Mint a sírból feljött halott útálsága,
    Amelyről minden húst a párka lerága.

    Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába,
    Mért nem adhatja az áert árendába.
    S öszvekalkulálván saját számadását,
    Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.

    Gyász idők! – így kiált, vádolván az eget, –
    Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget!
    Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,
    Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.

    Azonba mely szörnyű károm következe: –
    Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik keze –
    Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta,
    Lantornás ablakom ketté szakasztotta! –

    Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő,
    Hogy a versbe ingyen s potomra jött elő.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Madách Imre: Metamorfózis

    Midőn a lányka csak
    menyasszony,

    Még csupa menny az egész asszony,

    Későbben amint lesz menyecske,

    Fogyton fogy a menny s lesz mennyecske,

    Míg végkép el nem fogy a menny lassan

    S csak az asszony marad meg pusztán.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Fodor Ákos: Jelentés-vázlat a jelenidőről

    valahogy úgy, mint a csecsemők:
    iszom, iszom és szomjazom,
    megkívánok és elunok,
    fogok, megszorítok és elejtek,
    elsírom magam,
    unatkozom, félek.

    Mindentől függök, de alig függök ö s s z e.

    Nagyon megörülök egy érintésnek. Vissza-
    borzadok egy másiktól.

    Nevetnem kell, nevetnem bizonyos szavakat hallva, látva.

    Figyelmem lengőajtaja készségesen nyíldogál
    kifelé-befelé, vagy ácsorog középen: elbámészkodom
    egy színen, formán, hiányon; jót csodálkozom olyasmin,
    hogy hajlik az ujjam.

    Bízom. Ragaszkodom. Hamar
    felejtek. Valahogy így.

    Jöhet
    a jövő –
    úgyis jön
    – nem hívom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Török Sophie: Néztelek, láttalak

    Néztelek, láttalak, ittalak,
    szemembe, fülembe, vérembe szívtalak,
    s azóta minden ízen átüt
    ajkadnak felejthetetlen íze.

    Már elvesztettelek, de mert öleltél,
    más illatú körülem a világ.
    Úgy érzem, más a nap, te állsz
    előtte, tested édes pirosra festi
    a fényt, szemed kékségén kékül a láthatár.

    S én boldog, itt ülök szomjas szememmel,
    számmal, füleimmel, s minden korty fényben,
    rezgő levélben téged illetnek
    áhítatos ajkaim.

    Mert voltál: a világ
    értelme is megváltozott.
    Üres szavakban te vagy a tartalom.
    Lényed ereje valóságba emel képzelt örömöket.

    S a feneketlen égbolton
    te vagy a biztos pont,
    hová értelmetlen életemet kapcsolom.

    Voltál – s mert így őrizlek, örökké vagy!
    Jöhet már öregség, magány, halál!
    Ki vehet el tőlem?
    Még holtan is álarcot hordok majd –
    porladó csontjaimban őrizve
    a te szerelmed.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fábri Péter: Vita aeterna

    Ne nézd, hová vezet, s mi fájdalomba visz
    szeretni bárkit is, kivel
    e földi körhintán csak úgy véletlenül,
    s oly szükségképpen találkozol!

    Te állsz, ő szembejön, röpíti őt a gép,
    arcodba néz, kapaszkodik,
    és jól tudom: rémítő gyorsan elforog
    – de hát nem ő akarja így!

    A kaktusz négy-öt évben nyitja szirmait,
    s négy-öt nap teltén hervad el,
    de mondanád-e: akkor kár is nyílnia,
    ha ily rövid szépségre jó?

    Hogy ki meddig miénk, az nem ránk tartozik,
    a mi dolgunk szeretni őt.
    Ha félsz, ne nézd a körhintát reménykedőn,
    tudod, hogy úgyis elforog!

    Ajándék légy, aki ön-sorsáról mit se tud,
    ki örömöt nem vár, csak ad,
    s akkor talán a hinta egyszer csak megáll,
    s a kaktusz nyitja szirmait.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Mikor már

    Mikor már nincs előre út
    és nem tudod, hová,
    mikor rádöbbensz először,
    hogy sehonnan sehová,

    mikor a szomjúság
    már elviselhetetlen,
    mikor az öntudat
    egyre kimerültebben,

    mikor tudod, hogy hiába,
    mégis ugrásra készen,
    mikor a szenvedőkért
    újra s újra a szégyen,

    mikor a percnyi hatalom
    megszállott pojácái,
    mikor a komor gépezet –
    ki merne protestálni? –,

    mikor már nincs előre, és
    nincs már hátra sem,
    mikor minden por és hamu,
    bármit, akkor sem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Búzaföldön

    A dűlőúton megyek álmodozva,
    kalászok kétfelől, amerre látok,
    mint tengerből színes kis hajózászlók:
    ki-kivillannak a búzavirágok.

    Ki-kivillannak kéken-pirosan,
    megannyi színes jel a halk hullámon,
    jeladások arról, hogy szép az élet
    és csendes tengeren a csendes álom.

    Kinyújtott kézzel csendesen megyek,
    percig kezem a kalász feje-alja,
    és áldón, mint az elsikló kalászt,
    a tűnő életet is simogatja.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Ahogyan

    Ahogyan a féloldalára dőlt.
    Ahogyan gyermeki bizalommal
    kinyújtotta a kezét.
    Ahogyan tehetetlenül.
    Ahogyan magára hagyottan.
    Ahogyan egyre nézte, várta.
    Ahogyan végül megértette.
    Ahogyan a kezét visszahúzta.
    Ahogyan a sorsát elfogadta.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Az igazi – részlet

    Egy napon felébredtem…
    és mosolyogtam.
    Már nem fájt semmi.

    És egyszerre értettem,
    hogy nincsen igazi.
    Sem a földön, sem az égben.
    Nincs ő sehol, az a bizonyos.

    Csak emberek vannak,
    s minden emberben van egy szemernyi
    az igaziból,
    s egyikben sincs meg az,
    amit a másiktól várunk, remélünk.

    Nincs teljes ember,
    és nincs az a bizonyos,
    az az egyetlen,
    az a csodálatos,
    boldogító és egyedülvaló.

    Csak emberek vannak,
    s egy emberben minden benne van,
    salak és sugár, minden.

    …mert igazi nincs,
    mert a téveszmék elmúlnak,
    de én őt szeretem, és ez más.

    Ha az ember szeret valakit,
    mindig megdobog később a szíve,
    mikor hall róla, vagy látja…
    Azt hiszem, minden elmúlik,
    de a szeretet nem múlik el.

    Forrás: Lélektől lélekig