Pszichodrámát írt a rozmár.
Közege a sarki szőrmés osztály,
témája a tömör
fehérség-csömör.
Hőse egy zord jegesmedve,
ki bundáját befestette,
hogy ezzel elérje,
csak a bőre alatt maradjon fehérje.
Hogy legyen a műnek valóságtalaja,
színhely: a Szahara.
Ne nevess korán!
Holnap szerepelhet egy színház műsorán.
Forrás: Lélektől lélekig
Mondd, láttad már te is, hogy este tíz után,
mikor a fák az utcát átölelve tartják,
s a gesztenyéken lassan, nagyon lassan
felizzanak a gyertyák,
s mikor mindnyájan hazamennek,
kik mindezt látva látták,
s a kapuk alól kidől a huzat
megingatni a lámpát,
s mikor szemben két árny egymásra hajlik
s a villanykapcsolóba markol,
s a foszló-sárga ablak-négyszögek
sorban lehullnak a falról,
és igaztalan szájad
minden szerelmest elátkoz:
nekik csönd van a csókhoz
– neked nincs az íráshoz,
mert széttört üveggolyók az éjszakák,
szállnak, zuhognak, felragyognak,
neszezve ütődnek a fáknak
s az ablakodnak,
mondd, tudod te, mi az, hogy este tíz után
neked minden zizeg, világít, hat érzékedre
hatszáz üvegszilánk zuhog
– mondd, láttad már a mások éjszakáit?
Mindig a másokét!
S voltál-e megbocsátó, míg a csont
is pattogott fejedben,
mint az óra? Mondd!
Mert úgy tudd meg, hogy én tíz éve látom,
még csak ki sem kell nyitni a szemem.
S egyszer a seb sebezni is tanít.
Ha erre jársz, gondold meg, idegen.
Forrás: Lélektől lélekig antológia
Szerettem volna, ha hozzám bújsz,
szép szóval szíven simogatsz –:
ne törjünk egymásra – már úgyis
ránk tört ez ideges tavasz;
az első ibolyák s az első
ibolyántúli sugarak
járatják bennünk a rügyedző,
újratavaszodó tudat
s remény s rettenet örök táncát
– kín a szülés s a születés –;
fagy-ütötte, tetszhalott kívánság
után a beteljesülés
ne vég legyen –: kezdet, új vágyé,
küzdelemé, tovább, tovább,
hogy önmaga elől világgá
ne bujdoshasson a világ – –
bújj hozzám, honomul, honodhoz.
ölelj, biztass – csírát a rög –:
szemedből vetítsem világgá
a megszelídített jövőt.
Forrás: Lélektől lélekig antológia
„A Kék Madarat nem kell távoli országban keresni. A Kék Madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is.
De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük mások örömét.
Mert a Kék Madár maga a boldogság, és kalitkája az emberi szív.”
Forrás: Maurice Maeterlinck – A kék madár
Irdatlan nagy úton elvesztettek engem,
jó meleg tenyérből hideg földre estem.
Hideg földre estem, nyitott szemmel, ébren,
bitang jószág lettem, látom, tudom, érzem.
Mikor földre estem, bár meghaltam volna,
önnönmagamnak is bár elvesztem volna!
Távolodni léptét így hallgatom, élve,
fájdalmam ragyog csak körülsötét éjbe.
Nagyon nehéz voltam? terhes úti járom,
azért hagyott engem ismeretlen tájon?
Vagy nagyon is könnyű? nem érezte súlyom,
s úgy ejtett el engem véletlen az úton?
Ha visszafordulna, még visszatalálna,
még senki se lépett a lába nyomába.
De messze van az már, nem keres az engem.
Ragyog a fájdalmam. Ki talál meg engem?
Forrás: Lélektől lélekig antológia
Szeretném egyszer elfeledni Véled,
amit Te juttattál eszembe;
s érezni forró közelséged,
amely elér a Végtelenbe.
Forrás: Lélektől lélekig antológia
Leszaladok én minden ágról
mint testekről letépett fátyol.
Az emberbánat értem eljő
– magával visz egy őszi felhő!
(Meggyilkol a gondolat-erdő)
Vagy szétszaggat egy nyári orkán
vagy kés leszek egy hóhér torkán!
Talán nem is gyűlölök senkit,
De szeretni sem tudok semmit.
Bennem tűzhányók tüze lobban
s özönvizek hullnak rá nyomban.
Hej, így van ez minden világgal,
ha telt sok beteg igazsággal.
Pajtás, nézd meg, hogy merre mentem
s ha eltűnök, ne kutass engem.
Írd rá a ködre, szent fejfámra:
Protagoras kihajtott ága
(Vén szadisták fiatal ága).
Mezőtúr, 1922
Forrás: Lélektől lélekig antológia
