A selyem,
Mit selyemgubóról fejtenek le fénylőn, lágyan,
Nem olyan selymes mint az arcod.
Az ének,
Mit trillázó pacsirta zeng bele a tavaszba,
Nem olyan édes mint a hangod.
A napfény,
Mi nyári reggelen szikrázik végig a mezőkön,
A mosolyodnak halovány árnya,
S a könnycsepp,
Mi végig harmatozza,
Az egek tiszta zokogása.
Forrás: Lélektől lélekig
„Semmi sem képes oly magasra nőni
és oly mélyre hullani, mint az ember.”
Forrás: Lélektől lélekig
„Amikor azt mondod: Feladom!,
gondolj arra, hogy ilyenkor másvalaki azt mondja:
Egek, micsoda lehetőség!”
Forrás: Lélektől lélekig
Eljött a Sors hozzám,
váratlanul éppen,
ajándékot hozott,
meglepetésképpen.
Pillangós masnikkal
körülkötve szépen.
Kibontom a dobozt,
mit rejthet a mélye?
Gyönyörű ing benne…
– Pont erre vágytam!
A Sors keze nyúlt
a „márka” jelzést
eltakarva, lágyan
rám teríté ingét,
kéjesen mosolyog:
– Viseljed sokáig,
pontosan rád szabott!
S el is tűnt már gyorsan,
mint akinek itten
semmi dolga nincsen,
csupán véres kéznyomát
hagyta a kilincsen.
A Nessus-ing rajtam,
azóta is hordom,
– kentaurnak vére kínnal ölő méreg –
ez lett az én sorsom.
Forrás: Lélektől lélekig
Valami örök tovasuhogás,
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellőhalk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tűntén kezd csak sejleni,
valami lassú, árnyhűs rejtelem,
valami, ami újul szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szívemen.
Forrás: Lélektől lélekig
Mondod: a bánatod magános,
Az örömöd ó, még magánosabb,
Sötétség vagy, ha éjszakába jársz,
De árnyék vagy, ha reád tűz a nap.
És minden árnyék külön libegés
És minden árnyék néma, külön élet,
A bánat őket összesöpri-mossa,
A fény mutatja meg a különbséget.
Mondod: a bánatod magános,
De volt-e már mély, zengő örömöd?
Ölelni vágytad a széles világot
S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött.
Vágytál röpülni, önmagadon túlra,
Nem messze, csak egy rokonszellemig, –
Az örvendezőt hűvös mosolyok
Önnön szívébe visszakergetik.
Mint kehely szélén zengő aranycsöppek:
Az örömital benned muzsikál,
Túláradna, de nincs merre-hova,
Leperegne, de csak habozva áll.
Raksz vértet, páncélt a szíved fölé,
De ver a szíved vért, páncél alatt –
Ujjongva szólnál: most boldog vagyok!
– És összeszorítod a fogadat!
Forrás: Lélektől lélekig
Nincs enyhe szó, nincs simogatás annyi,
Hogy elborítsa egy ütés nyomát;
Hogy feledtessen egyetlen göröngyöt:
Nincs a világon annyi simaság.
Nincs erdőn, tengeren oly nyugalom,
Nem jő évek során oly csendes óra,
Hogy fölriadni ne tudnánk belőle
Egy emlék-harang-kondulóra.
Hol mérgezett, fekete vér szivárog,
Nincs annyi gyolcs, mely betömné a rést,
S a sértett szív, hogy csak azért is fájjon,
Letépi mindig-újból a kötést.
Forrás: Lélektől lélekig
az út menti bokrok között botladozom
tövisek karcolják a bőröm
összeszorított fogam közt véres könnyeim
íze égeti szikkadt nyelvem
tüdőm sípol büdös levegőt szív
szemem nem látja a napfényt
eső nem mossa arcom
ajándékot követeltem tőled
s nem akartam amit kaptam
Jónásként elbujdostam
de nem hajóra szálltam s most
nem jön a cethal mely lenyel
majd végül partra köp
csak vánszorgok itt
valahol az út mellett
tudom hogy most is figyelsz rám
és megveted bolond büszkeségem
amely bajba sodort engem
de hidd el megbánás és
alázat is van bennem
és hiszem hogy egyszer az én sóhajom
hívja a földre az angyalokat
hiszem hogy egyszer az én vérem festi vörösre a folyókat
hiszem hogy egyetlen leheletem vihart támaszt
és szemem-kék színű lesz az ég
melyen át megláthatlak végre
s akkor megmutatod nekem az utat
mutasd uram oltárod hadd tegyem rá a szívem
Forrás: Lélektől lélekig
A bokrok alján szép a szerelem,
mikor a tél tavaszról álmodik;
jó hancúrozni zörgő levelen,
és jó, ha két körmös kar átszorít.
Azért, macskánk, ne menj a kertbe ki,
még gyenge vagy te, reszketős, törékeny;
bármit izen az éj, ne higgy neki,
maradj nyugton az ablak könyökében.
Künn azalatt kurjongat s figuráz
a hörcsögképű, tüskebajszú kandúr;
fortélyos énekére jól vigyázz,
fogadj szót, és ne menj az ablakon túl.
Hadd kacsingasson bedagadt szeme,
rührágta, ritka bajszát hadd pödörje,
hadd mászkáljon, mint Orbán szelleme,
a ház előtt éjjente föl-le, föl-le!
Mert jaj neked, véged van, ha kimész:
egyet-kettőt szökik és megragad
s máris szorítja két nagykörmű kéz
tigrisbundás, ártatlan derekad.
És akkor hallom majd a jajgatásod,
a rémület kéjből szakadt szavát:
(ó, édes-véres, vad összecsapások!
bokrok, mohák, hajnalok, éjszakák –)
– Ha nem tudnád még: ez a szerelem;
a kín a kéjből is mindig kicsap rád;
friss-föld-szagú tavaszi éjjelen
ezért zokognak künn a macskák.
Forrás: Lélektől lélekig
