Szerző: Mária Németh

  • Nyikolaj Gumiljov: Káin utódai

    Nem hazudott a bús-szigoru szellem,
    Kinek a hajnalcsillag ad nevet,
    Mondván: „Ezen gyümölcstől istenek
    Lesztek, s mit számít büntetés a mennyben.”

    Ifjaknak megnyílt minden út a térben,
    Az agg tilos dologba foghatott,
    A szűz érett gyümölcsöket kapott,
    És egyszarvú bújt hozzá hófehéren.

    De mért hajlunk meg elgyengülve mi,
    És hisszük, elfelejtett Valaki,
    A hajdani kísértéstől riadtan,

    Ha akaratlanul két gyenge ágat,
    Fűszálat, két botocskát, zsenge szárat
    Egy kéz egymásra tesz kereszt alakban?

    Fordította: Baka István

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Könnyű dalt…

    Könnyű dalt, enyhe, ízes szerenádot
    Dalolni néked jó ma, ó, te áldott
    És megszentelt az asszonyok között!
    Míg messze ágyadon pihensz fehéren,
    Édes szájú szókkal csókolni álmod…
    Mint drága serleg, mit régi bor telít,
    Csillog a fényben, szívem oly szelíd.

    Dalolnék, édes szájú szerenád
    Csókolja álmod, s vágyam szeme rád
    Nagy messzeségből fátylasodva néz.
    Vágyam még néz utánad, s úgy izen,
    Mint égi csillogású férfiszem
    Fordul az utcán nők után ragyogva,
    Érzed-e még mohó és selymes
    Simítását…

    Óh, érzed-é a roppant messzeségben
    Ez örök, forró, alázatos, árva
    Felédnézést, mely… koldul.
    S ki női száj bíbor kapuja láttán
    Hörögve sír, és nyomorék karom
    Mint templom ajtaján a ferde koldus…

    Ó, vágy, örök vágy…
    Alázat íve görbül ferde hátán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Ikaros

    A gémet láttam, lent, a néma gémet,
    a mély, kavics-tarkázta part felett.
    Fehér kagylók közé bukott fejének
    puha párnát fakó homok vetett.

    Láttam, hűlő nap rá hogyan sugároz
    s hogy éri őszi záporok nyila.
    Tragikusabban nem zuhant Ikaros
    a tenger tajtékos szikláira.

    Hullám hullám után illant az éjbe,
    s rém lett belőle, bántó torzalak.
    És hetyke gúnnyal cirkáltak feléje
    ezüst páncélban csillogó halak.

    A gémet láttam, lent, a néma gémet:
    temetőjére halkan hullt a hó.
    Jégből a szárnya úgy dermedt az égnek,
    mint egy pólusra tűzött lobogó.

    A tél strázsálta győzelmes-kevélyen
    s a szél zúgott zimankós éneket…
    Magasan, büszkén, fényes őszi égen
    láttál-e már vonuló gémeket?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Tenger az élet

    Tenger az élet.
    Sok ezer év óta hullámzik velünk,
    sok ezer év óta hullámzik velem.
    Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen,
    szürke kis parányok, mind, mindannyian.
    Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk.

    Tenger az élet.
    Mindannyian keresünk mindig,
    keresünk egy másik vízcseppet a nagy,
    szörnyű óceánban.
    Néha megtaláljuk.
    Összesimulunk egy pillanatra,
    aztán jön egy hullám és felkap,
    vagy leránt a mélybe, és mi keresünk,
    keresünk újra tovább.
    Minden csepp egy másik kicsi cseppet,
    a mérhetetlen, szörnyű Óceánban.

    Jaj, borzalmasan nagy ez az óceán
    és egy vízcsepp olyan parányi benne.
    Sok ezer év óta keresem már őt,
    kis vízcsepptársamat, és alig lelem meg néha-néha…
    olyankor is egy pillanatra csak.

    Háborog a vihar, röpít a hullám…

    Voltam koldus, béna, nyomorék,
    hazám a templomajtó… ő talán királynő volt akkor
    és garast dobott reszkető kezembe…

    Császár is voltam… büszke, nagy, hatalmas…
    ő talán rőzsét szedett valahol az erdőn,
    de éppen akkor nem vadásztam ott,
    mert dolgom volt, más… fontosabb, nagyobb…
    pedig akkor is csak azért éltem, hogy megkeressem őt.

    Most is keresem.

    Néha belenézek valakinek a szemébe…
    aztán tovább megyek. Nem ő volt, ez sem ő volt.

    Néha belecsókolok valakinek a piros szájába…
    aztán idegenül néz össze a szemünk…
    ezt a vízcseppet sem én kerestem. Valaki más.

    Néha összesimulunk, amikor sír a tangó…
    kilessük egymás szíve dobogását…
    aztán fáradtan lehull a kezünk. Tovább.

    Egymás lelkébe belenézünk…
    csókos éjjelek virágcsodáival teleszórjuk egymást…
    aztán búcsút intünk és mosolygunk hozzá…
    és keresünk, keresünk mindnyájan, mindig,
    míg világ a világ.

    Lehet, hogy megtalálom ebben a lázas,
    furcsa életemben, amit ma élek. Lehet, hogy nem.
    Mindenütt, mindig csak őt kerestem.

    Űz, hajt a vágy, hogy a szemébe nézzek,
    mert régi magamat látom meg benne,
    páfrányos erdők örökzöld csendjének meseóriását.

    Hogy megszorítsam a kezét és a lelkébe
    csókot leheljek, szebbet, szentebbet,
    mint amilyent valaha asszonyszájra adtam.

    Egy pillanatra csak.

    Aztán jöhet ismét a hullám, leránthat a mélybe
    vagy sugárszálon az égig emelhet…
    valaki utánam csodálkozik…

    Aztán lehetek harmatcsepp márciusi ágon,
    lehetek százöles tengermélybe zárva:
    mindörökre őt fogom keresni
    és ő engem fog keresni mindörökre.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    Ne légy gyámoltalanul jó,
    hanem okos, bátor, nyugodt.
    Az élet eltapossa a gyöngét,
    akár jó, akár rossz.

    Légy jó: mert a jóság a legjobb
    üzlet: a jóság mindig győz:
    de légy erős.
    Az erős ember, az erős lélek is
    tönkremegy, ha gonosz:
    de ha az erős jó:
    akkor az övé az élet koronája.

    Móricz Zsigmond

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    Szeretek élni.

    Néha persze rajtam is eluralkodik
    a vad, kétségbeesett,
    elviselhetetlennek
    tűnő szomorúság,
    de ha már túl vagyok rajta, tudom,
    hogy pusztán létezni, életben lenni
    nagyszerű dolog.

    Agatha Christie

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Egy hálaadás

    Nemigen van világ. Ami mégis
    lenni tűnik: többnyire érvénytelen. De szobák
    vannak, itt, ott. Egy-egy szoba mindenütt van.
    Szoba, ahol üldögélni, feküdni, föl-alá járkálni jó; ahol
    meg lehet szólalni, de nem muszáj.
    Ahol együtt lehetsz, vagy egyedül lehetsz, ahol még
    a csend is lehetséges – szobák, ahol
    nem erőszakolnak meg, nem fosztanak ki,
    nem aláznak meg ok nélkül, szünet nélkül.
    – Jó, hogy vannak szobák.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Vallomások

    Többé nem remélek. Jöhet
    ellenség, barát,
    jöhet bőkezű idegen: többé nem okoz csalódást
    senki, semmi. Elég volt. Másoktól semmit se várok.
    Az eljövendő korokra nem hivatkozom.
    Magamat igazolni, fölmenteni nem törekszem.
    Többé nem védem magam.
    Nincs erőm naponta újra
    kezdeni és csalódni
    naponta újra. Meguntam az egyformaságot,
    a változást, a világ csodáit. A hiábavaló küzdelmet
    meguntam. Porszemek vagyunk, s a szenvedésnek
    nincs határa a földön. A gondolkodás
    fájdalmat okoz és annyit ér, mint a fohászkodás.
    A barbár tűz így is, úgy is végigsöpör a világon,
    és újra és újra elindul a hajtóvadászat,
    visszatér a megaláztatás, az üldöztetés.

    Legjobb meg sem születni,
    vagy gyorsan
    visszahanyatlani a porba. Öntudatlanul,
    heverni álomtalanul? Sütkérezni mint gyík a napon?
    Az állati lét is elviselhetetlen. A növényi lét is.
    Szenved, a mozdulatlan, árva kő szenved a földön.
    A kocsonyás űrben kettéhasadnak és szétfröccsennek
    a száguldó elektronok, az ősi csillagzatok, spirálok,
    a pörgő, alkalmi alakzatok, a mozdulatlan,
    égi ábrák. A lét bizsergő, tépő fájdalom.

    *

    És mégis! Mi az, ami így
    ujjong bennem?
    Mi az, ami visszatart az önkéntes haláltól?
    Torkomat sírás fojtogatja.
    Miféle gyerekes áhitat űz csúfot belőlem?
    Féltő buzgalommal figyelem a torz világot.
    Minden s mindenki élni akar,
    és jelt hagyni maga után.
    Szétszóródnak a szélben az apró magvak,
    és sziklák repedéseiben, kősivatagban
    megerednek a fák. Lengenek, lombosodnak.
    A gyönge virágok illatoznak, és,
    gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű,
    kiáltják a füvek. Mégis gyönyörű,
    kiáltja lezuhanva a haldokló madár.
    Mégis gyönyörű, kiáltom én is valahára.
    A lét lebegő, könnyű pára,
    gyorsan kioltható, kicsi láng.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bertók László: Időben, térben távolodni

    Időben, térben távolodni. Eltávolodni. S odakötve
    maradni mégis. Papírsárkány a szélben. Afféle.
    Engedelmeskedni a mélyebb (magasabb?) erőnek
    (akaratnak?, iránynak?), de nekifeszülni, kitartani,
    röpülni. Van ilyen? Lehet így? Így lehet csak?
    Megtagadni (elfeledni?) az anyai ölet (szemet,
    szívet, szeretetet), de érezni (fogni, bekapni,
    harapni), tartani a fogak közt a zsinórt (a kampót),
    ami a titokkal, a megnevezhetetlennel, a lényeggel
    összeköt, s ha tetszik, ha nem, meg-megrándul,
    kifeszül, ellazul. Megérteni, hogy milliárdnyi
    hasonló (személyes, egyedi) „összeköttetés”
    létezik, s nem csupán emberi, állati, növényi, de
    „elemi” szinten is, s mind a tulajdon horgán tátog
    (úszkál, lóg, röpül), s azt hiszi (hiheti), hogy ő a
    legfontosabb, a legkedvesebb, a leghasznosabb,
    mi több, bizonyos pillanatokban az egyetlen, a
    kiválasztott. Várni a kedvező szelet (napot,
    csillagállást), a magasabb figyelem lankadását (?),
    az ollót (?), a madzag elöregedését (?),
    s véghezvinni (elkövetni), még ha előre vagy
    hátra (látszólag) tapodtat sem, amiért „tudatosan”
    vagy „öntudatlanul” éppen ott vagy, amiért
    „létezel” (tevékenységedbe merülsz, nem merülsz,
    kínlódsz, örvendezel). Például azt, hogy
    madár vagy. Hogy messziről madárnak látszódj.
    S hogy „emelkedettebb” pillanataidban (erősebb
    széllökések közben?) magad is annak hidd magadat.
    Hallgatózni (fülelni), pislogni a fészken (mintha
    fiókáiddal a szárnyad alatt), s ha zajt hallasz,
    mozgást látsz, mindaddig ott maradni, amíg
    végveszélybe nem kerülsz (kerültök), s hirtelen
    föl nem kell röppenned. Akkor is,
    csipogva-csattogva, támadásra készen csak a
    szomszéd ágra (látó- és hallótávolságra) szállni,
    riasztani a környezetet, támadni, ha muszáj,
    feszíteni, rángatni, tépni a zsinórt. Átélni,
    bizonyítani, hogy ha nem csupán a saját életedről,
    hanem az életről van szó, akkor képes vagy
    felnőni a végtelenhez, akkor a szádba (a testedbe)
    akasztott horgon te tartod a mindenséget,
    hiába száll veled.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Öreganyó dünnyögése

    Ha tücsök leszek, fekete tücsök,
    majd megállj, még visszahívnál –

    Nem lesz aki ágyba küldjön
    és az orrod megtörölje,
    mászkálhatsz a kerítésen,
    pottyanhatsz a csúnya földre.

    Jó lesz, jó, neked is, nekem is jó…

    Lesz akkora házam, mint a makk-héj,
    meg se mutatom neked,
    holdfényt fonok békarokkán, mák-olvasót pergetek.

    Jó lesz, jó, neked is, nekem is jó…

    Majd kérnél tőlem süteményt, de
    nem ülök a pamlagon:

    nedves fű
    közt lakom,
    harmatgyöngy
    ablakom,
    majd megállj, még visszahívnál.

    Forrás: Lélektől lélekig