Szerző: Mária Németh

  • Reviczky Gyula: Osztályrészem

    Az élet árnyát, fellegét is
    Szivárványszínbe’ látja lelkem.
    Csalódni és remélni mégis:
    Igy van megírva végzetemben.
    S dallá szövődik minden eszmém
    S mind, amit érzek, álmodom:
    De nyitját hasztalan keresném;
    Mi célja, haszna: nem tudom.

    Sugártalan, ködös napokba’,
    Ha rámborúl az éjek éje:
    Fölhangzik édesen zokogva
    A dal vígasztaló zenéje.
    Ez tár elém egy szebb világot,
    S ha lelkem errül álmodik:
    A könny, a kín, a vér, az átok
    Hallelujává változik.

    S megszáll a vágy, hogy letöröljem
    Könnyeit a szomorkodóknak;
    S a béke útját megjelöljem
    Azoknak én, akik csalódtak.
    Óh, fáj e furcsa, gúnyos élet;
    S lelkem gyakorta felzokog:
    Az emberek mind oly szegények
    S nem lesznek soha boldogok!

    Türelmet és szánalmat oltott
    Belém a lét nehéz igája.
    Tudom, hogy ép az sose boldog,
    Akinek boldogság a vágya.
    Tudom, hogy nemcsak én kesergek,
    Bajlódik más is eleget,
    Hurcolja némán a keresztet
    S nem vígasztalja senki meg.

    Óh, hála, hála, hogy keservem
    Nem hordozom magamba’ némán!
    Van vígaszom, lehet pihennem,
    Ha gondok árnya száll is énrám.
    Borongás, üdvösség, igézet
    Körülzsong lágyan, édesen;
    S mit suttogásukból megértek,
    Merengő, méla dal leszen.

    Saját búbánatomban érzem
    Örök bánatját a világnak,
    S a lelki szomjazók nevében
    Sóhajtom el szelíd imámat.
    És öntudatlan, önmagátul
    Szakad szívembül énekem.
    Örömet, bút, mindent elárul…
    S én nem tudom, csak érezem.

    S habár jövőmben írva látnám,
    Hogy sohasem leszek szeretve:
    S dicsőség nélkül, ifjan, árván,
    Szegényen dobnak sírverembe:
    A vágyat üdvben élni váltig
    Síró zenében önteném,
    S dalolva várnám a halált, így
    Sóhajtanám ki lelkem én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: SÖTÉTEDIK…

    Sötétedik. – Az esti napfény távozó tüzét
    Hunyorgatják még álmosan a csendes ormok,
    S az alkony, mint gyászfátylas, bús bibornok,
    Utolsó áldását a búsan felvonagló tájon csendben hinti szét.

    Midőn feléd lábujjhegyen az Álom közelít,
    Légy áldva, táj, te derűs, pihenj, ki szültél szőke Aratást és édesajkú Szüretet,
    S ki rabtartódat, az embert, bölcs mosollyal tűröd, táplálod s szereted,
    S várod nagy türelmesen, hogy bölcs lesz végre, mint te és szelíd.

    Feledd, hogy görcs kezében most a kard
    Ős, barbár fénnyel villog, s hogy ezer
    Új és finom csudájuk rútra vetkezett, s lőn gyilkolásra szörnyü szer,
    S ki már hozzád tért s arat, és… szívedre elfektette, óvd meg és takard.
    Szorítsd erősen kebledhez, fülei immár mit se halljanak,
    Szétlankadt ajka közé ágyazd mécsvirág bogos, némító gyökerét,
    Ne hallja már, hogy a szél oly furcsán szól,
    Minthogyha sírást hozna, halk ezüstöt, gyerekét,
    Mert tán halottul is még sóhajra hajolna össze a két vértelen ajak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dan Millman: Idézetek

    „… az, hogy én ki vagyok, attól függ, hogy te minek akarsz látni engem.”

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kaffka Margit: TE DEUM

    A szívem eláll, ha elgondolom:
    Mégis min múlott? Néhány vakeset!…
    – Ha egy véletlen bokron fennakad,
    Mit ábrándunk ma “törvény”-nek hímez,
    Találkozásunk e kis hazában?

    Ó, higyjünk, kedves! Nem-hinni baj most!
    Mert sok út véres, sok haza sírkert,
    Mert más glinglangot szívharang nem tud,
    Ha csucsujázza lágy boldogságát; –
    Míg zúg a szél kinn, halottak járnak,
    Tábori sátor sírlepedőjük,
    Millió mártír,… hiába mártír…
    – Jaj, higyjünk kedves! Add a kezed most!

    Messze az árok… tőled elég volt,
    Könnyem elég volt! – – Félúton intett
    Kegyelmet néked, veszni indultnak,
    Kegyelmet nékem. (Ó, daloljuk most!
    “Te deum!” –, csak így érteni ezt meg)
    – Hazák és útak felett az Isten.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arszenyij Tarkovszkij: Az ősz utolsó napja

    Az ősz utolsó napjai peregtek,
    S én alkonyán
    Epénél keserűbb,
    Szomorusággal terhes életemnek
    Jutottam
    Egy névtelen, levéltelen vadonba,
    A tejfehér köd
    Mozdíthatatlan,
    Hatalmas búrája alá,
    Hol a megőszült
    Ágakról könnycseppek potyogtak,
    Oly tiszták,
    Amilyeneket csak a fák hullatnak a
    Minden színt megfakító tél előtt.
    S ekkor csodásan
    Az alkonyati rőt
    Felhők mögül elővillant a kék,
    Mint júniusban, és az eljövendő
    Napok fényében tündökölt a múltam,
    S felsírt az erdő, várva az azúrban
    Kavargó, boldog viharok jövetelét,
    Melyekkel termő áldást küld az ég,
    S rázendített a cinkék kórusa,
    Akár egy földtől mennyekig futó
    Klaviatúra billentyűsora.

    (Fordította: Baka István)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Mióta élek…

    Mióta élek, panaszok
    rengetegében járok,
    sárgult siránkozások
    vastag avarán taposok.

    Évezredes a holt avar,
    rálépek kíméletlen,
    de a most hulló fölkavar,
    s a lábam visszaretten,

    még akkor is, ha semmiség:
    kis galagonya, nyír, som;
    fölfognám mindnek levelét:
    az én erdőm ne sírjon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Erdős Olga: Tegnap-ma-holnap

    Tegnap
    Még zöldaranyban álltak a fák,
    és rózsakék volt a kora este.
    De tudtuk, utolsót sóhajt a nyár,
    és beleremeg bágyadt teste.

    Ma
    Ködfolttal ébreszt az őszi reggel,
    a kertvégi nádas vöröslő hajnala.
    Emléked elsárgul a levelekkel,
    de velem marad tavaszunk dallama.

    Holnap
    Meztelen nyújtóznak felém az ágak,
    meghitt ösvényünk hópaplan fedi.
    Vakító fehéren tiszták a vágyak,
    ha a Nap sugarát ajkamon feledi.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Buzdítás könnyűségre

    Légy könnyű – dal – mint selyemkelyhe a kúszó hajnalkavirágnak
    mint együgyű bohóka szentek füttye és mókusfarkú móka
    mint láthatatlan léggömbökként föllengő pici hímporok
    melyeket estenkint lehel égre a jószagú boróka

    Légy könnyű – dal – mint pamacsos havas csöpp házinyúlfióka
    ki áttetsző fülével tapsol s most itt virít bugrálva most ott
    mint borzas erdei leány szikrákat kacagó szeme
    mely pisztrángokkal zizegő habos hegyipatakba mosdott

    Légy könnyű sziromkönnyű – dal – ugyan miért volnál nehéz?
    az élet percei akár hattyúszárnyról a vízhab elperegnek
    terhed hajítsd útfélre – mindent megnyer ki mindent elveszít
    és angyal oszt kalácsot a sírástól csukló gyermekeknek

    Légy könnyű könnyű könnyű – szív – mint az olvadt lélekharang
    amely az esti háztetőket kék könnyel fröcsköli tele
    mint lélek amely kínok árán cibálta el magát a testtől
    s már jeges illatos szél labdáz csillagtól csillagig vele

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Az illanó szín

    A derű színe. Eljátszik velem,
    finom kék csíkot húz a lelkemen,
    múlót, amilyent szajkó szárnya von
    völgyünk felett, borongó, hűs napon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Isten veled

    Szivárványos látásom hova lett?
    A szent öröm, mely ittasulva költ?
    A gyöngyházfényt káprázó képzelet?
    Erosszal elmegy. Megfakul a föld.

    Forrás: Lélektől lélekig