https://verskucko.com

Szerző: Mária Németh

  • Kosztolányi Dezső: Ezek a fák

    Ezek a fák.
    a fák, a fák.
    A napsugár felé, a tág
    egekbe lustán nyújtózkodnak át
    a fák.

    Nincs vége-hossza, mindig újra fák.
    Zsibongva-élő összevisszaság
    lélegzik és arcodba vág
    az ág,
    s nem múlnak, csak most kezdődnek el,
    a völgybe le, a hegyre fel.
    A fák.

    Meddig? Tovább.
    Amerre nézel, itt és ott, a fák.
    Zsongítanak, altatva, mint a mák,
    és jönnek újra, rémszerűn, e fák.

    A fák.
    Száz és ezer, fölebb-fölebb, alább,
    semmit se tudva állanak,
    fejem fölött, fejem alatt,
    mint bűvös, ifjú csemeték,
    mint agg, szakállas remeték
    mindig kimérten, ridegen,
    sok idegen, sok idegen.
    A fák.

    A némaságba, indák, reszelős
    páfrányok közt cikáznak eszelős
    rendben tovább a fák.
    Ellenségesen, érthetetlenül
    lesnek ki, mint a szem s a fül.
    A fák.

    De mondd, mi ez?
    Ez a kimondhatatlan,
    ezernyi nesz,
    mely ágról-ágra pattan?

    E suttogás, melynek nincs soha vége,
    csak megtöri a csöndes csöndet és
    remegni kezd, s a tücskök jelbeszéde
    a szakadatlan, csöndes csöngetés?

    Mi ez az ünnep itt, ez a parázna
    örök tenyészés és a tétova
    ölelkezés a forró nyári lázba,
    az élet, élet roppant tébolya?

    Megyek az erdőn, egyedül, zilálva
    bús álmaikból a bús lombokat,
    mint villany és hő meddő óceánba,
    én árva ember, fájó gondolat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Ide hallgass

    Most kiállok az esőbe,
    elszántan és
    födetlen fővel.
    És a csattanó villám
    átszalad a szívemen,
    és a zuhogó zápor
    széjjeláztatja szénfekete
    testemet,
    és beszívnak magukba
    a föld pórusai
    ezerkilencszázhuszonnyolc
    június tizenhetedikén.

    De holnap
    rózsaként nyílok ki
    ablakod alatt
    és minden eljövendő
    igaz ember
    szíve alatt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • W. H. Auden: Kedves, tedd alvó fejed

    (Franyó Zoltán fordítása)

    Kedves, tedd alvó fejed
    Hűtlen, halandó szívemre;
    Kör és láz elperzseli
    Sok merengő gyermekarc
    Saját báját. És a sír
    Gyermek-múlást bizonyít.
    Mégis – hajnalig simulj
    Élő lényeddel reám:
    Földi, vétkes vagy, – de lám,
    Nekem hibátlan remek.

    Test és lélek végtelen:
    Két szerelmesnek, ki hitvány
    Aléltságban nyúlik el
    Fönt a szent varázshegyen,
    Vénusz ad nagy látomást:
    Világ-nagy gyönyört s reményt;
    Míg az elvont mélybe tett
    Pillantás felkölti néha
    Kő és jég közt az aszkéta
    Vad, érzéki mámorát.

    Hűség, biztonság kiszáll,
    Hogyha már éjfélre kong,
    Mint a harang halkul el,
    S kényes úrfiak henyén,
    Fontoskodva esküdöznek:
    Mindent magam fizetek,
    Bármit mond a szörnyű kártya.
    Ám ma éjjeltől egyetlen
    Gondolat vagy suttogás,
    Sem egy csók már el ne vesszen!

    Szépség, álom, éj kimúl; –
    Hadd: a hajnal lágy szele
    Álmodó fejed körül
    Legyen oly nap hírnöke,
    Mely szemet-szívet vidít,
    Érd be hát a földi léttel!
    Kínok csúcsán is legyél
    Váratlan erőktől edzett,
    Bántalom éjét virraszd át
    Örök földi szerelemben!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Ne dobd el álmaid

    Mikor ágyadon fekve alszol éjszaka,
    eltitkolt vágyaid szép álmokká válva
    életre kelnek agyad, szíved mélyén.
    Így éled át, amit nagyon szeretnél.

    Felébredve indulsz ismét tovább futni,
    keservesen valahogy előrejutni
    a szürke napok mókuskerekében,
    és álmod eltűnik a feledésben.

    S ha korlátaid közé bezárva
    úgy érzed, mindennek vége számodra,
    idézd fel újra legszebb álmaid,
    engedd feltörni titkos vágyaid.

    Ne engedd kiölni az érzést szívedből,
    ne légy csak valaki a szürke tömegből,
    képzeleteddel szabadítsd el vágyaid,
    ne add fel, ne hagyd el, ne dobd el álmaid.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabolcsi Erzsébet: Holdtölte

    Ébred a holdfény, tűnnek a felhők, lágy zene árad,
    s várjuk az álmot, az enyhet adó szép égi csodákat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lajtai Gábor: Kevés

    Kevés az út
    de járni kell

    Kevés a fény
    de látni kell

    Kevés a hang
    de szólni kell

    Kevés a perc
    de várni kell

    Kevés a szent
    de hinni kell

    Kevés a könny
    de sírni kell

    Kevés a cél
    de menni kell

    Kevés a sok
    de ennyi kell.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Czesław Miłosz: Az angyalokról

    (Zsille Gábor fordítása)

    Mindenetektől megfosztottak: patyolat ruhátoktól,
    Szárnyatoktól, még létetektől is.
    Mégis hiszek bennetek,
    Égi hírnökök.

    Arrafelé, hol visszájára fordul a világ,
    Hol csillagok s állatok vastag kelméje szövődik,
    Kószáltok ti, s lesitek: minden öltés a helyén van-e.

    Időtök szűkre szabott közöttünk:
    Egy-egy reggeli órán, ha derült az égbolt,
    Egy madár százszor is ismételt dalában,
    Vagy az almaillatban napnyugtakor,
    Ha a fény varázslatosra festi a gyümölcsöst.

    Úgy mondják, valaki csak kiötlött benneteket,
    Ám ez számomra vajmi kevéssé meggyőző,
    Hisz az emberek csak magukat szeretik kigondolni.

    Hangotok – igen, ez döntő bizonyíték,
    Hisz ily hangjuk csakis tündöklő lényeknek lehet,
    Kiknek szárnyuk van (miért is ne lehetne?)
    És súlytalan lebegnek, cikázó fényekkel övezve.

    Álmomban számtalanszor hallottam ezt a hangot,
    S ami a legfurcsább, érteni véltem
    A szférák nyelvén súgott kérést vagy parancsot:

    tüstént virrad
    egy újabb nap
    tedd meg, mi tőled telik

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Leleszi Balázs Károly: A pásztorbot tekervényei I–III

    I

    Mert a szerelem olyan, mint a megduzzadt hegyi patak.
    Sietve lefelé iramlik, őrálló sziklának ütközik, kortalan
    erői hiányt vagy láthatatlan szépségeket szimatolva
    új medreket vájnak, mígnem lecsendesedve,

    pajtaillatú mezőket s pásztorszellős legelőket fedez fel.
    Fejemet a jégbordás földre szorítom, hallom, hogy jössz,
    azt mondják, néhány perce távoztál el. Ma este
    fürkészve jár körbe a fogyó Hold. A téli táj mögött

    egy másik táj. Szerelemről már nem is beszélünk,
    bár verseimbe visszatérsz. Mikor már úgy gondolod,
    hogy távol vagyok, én mindig ott leszek melletted,
    tűzbe-merülten, melyet testembe szívtam egészen.

    Összegyűjtöm parázs elemeit – egy eljövendő időnek.

    II

    Ahhoz, hogy megtaláld a pásztortűz békességét, nem kell-e
    előtte eltévedned és megismerned a félelmet? És ahhoz,
    hogy boldog légy, nem kell-e előtte szenvedned, elmerülnöd
    a véraláfutásos éjben, a sakálvonításban? A boldogság

    sohasem a boldogság üldözése ordas szőrű vadlovakon.
    A boldogság adományként adatik meg a harc, a nyomorúság,
    a kitartás után. Erre meg így szóltál, miközben a liget
    levélszőnyegén mókusok tettek fogadalmi esküt: az a dolog

    nem hiányzik, ami nem történt meg, amit az ember még nem
    tapasztalt meg. Ennyi volt hát, gondoltam. Az elképzelt képek
    elmosódtak bennünk, bár értjük, hogy az ásványi nedvek
    a magok burkait támadják, eggyé válunk a beszélő másikkal,

    és mégis oly nehezen hajlunk a jövő virágzati ernyője alá.

    III

    És így szóltam: magányos pásztor, fújjad, fújjad csak
    fűzfafurulyádat! Emlékeid tarisznyádban, vándorsólymod
    válladon, indulj el az olthatatlan csapások iramán,
    nézd, a malomkövek kisajtolták immár a titkok olaját.

    Nyugtalan szív, az idő előrehaladt, kövesd a pillangók
    útját az aranybarázdákban, és tilinkózzál, pásztor,
    mert már megértetted, hogy a megérkezés akadályokon
    és erőfeszítéseken át érhető el, olyan ez, mint a költők

    harca a himnusszal, s keresd meg azt az ismeretlen
    angyalt, akiről már évek óta sejted, hogy a közeledben él,
    a szívedben, a karámodban, a pusztádon, ezt az angyalt
    meg kell találnod, mert ő az, aki boldog emberré tehet

    téged, amikor a görbe utakat kiegyenesíti a szívedben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Apollon Majkov: Esőben

    (Gergely Ágnes fordítása)

    Emlékszel? nem tudtuk, hogy borult be – távol,
    hirtelen lepett meg bennünket a zápor,
    futva egy bozontos fenyő alá bújtunk,
    fogvacogva féltünk, szüntelen kacagtunk,
    dőlt a víz, mi álltunk, napsugárban, itt a
    mohos fa tövében – színarany kalitka –,
    s mint ha igazgyöngyök pattognak a földre,
    pergő esőcseppek, szerte tündökölve,
    s tűlevelekről kis fejedre hulltak,
    s válladról a fűzős ing alá gurultak…
    Emlékszel – mindegyre halkabban nevettünk.
    Hirtelen mennydörgött, pontosan felettünk –
    hozzámbújtál félve és szemed lezárva…
    Áldott jó esőcske arany viharzása!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ralph Waldo Emerson: Idézet

    „Ha rokon a lelkünk, kell, hogy összetalálkozzunk.”

    Forrás: Lélektől lélekig