Szerző: Mária Németh

  • Kun Magdolna: Az utolsó keringő

    Csak még egy utolsó keringőt táncolj velem,
    hadd érezzem azt, az öregség nem fáj,
    hadd higgyem csak, hogy az elmúlás is barát,
    s valahol még ránk nyitja az élet kapuját.
    Csak lágyan suhanjunk az éji csillagfényben.
    Könnyedén lebegve, mint az első randevún,
    mikor kezem kezedbe rejtetted, és annyit mondtunk,
    most már mindörökre egymáshoz tartozunk.
    Ebben a keringőben minden álmunk ott lesz,
    benne lesz az ifjúság, könny, mosoly, bánat,
    minden-minden benne lesz, ami csak a miénk,
    amit nem vett el tőlünk, sem törvény, sem gyalázat,
    mert egy utolsó tánc mindenkinek jár,
    hisz ott teljesül majd az a nem sikerült tervünk,
    amit sokszor szerettünk volna megtörténtté tenni,
    de a sors elvette a hozzá való merszünk.

    Forrás: Szeretem a verseket (Facebook)

  • Farkas István: Adj erőt

    Kicsit mosolyogj rám,
    ha találkozunk.
    Gyengéden érintsd meg
    karom, s válts velem
    néhány röpke szót.
    Így adj erőt nekem
    nélküled élni életem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Kár volna érted

    Futó sorból rontva kidőlten,
    nem is vagyok talán már,
    nem is lehetek az Időben.

    Jóság rohamaim is fogytán
    s úgy nézek messzeségbe,
    mint vén juhász hajolva botján.

    Igen: bot, egy kicsit koldusbot,
    hideg és fáradt nézés
    s otthagyott, szegény ősi jussok.

    Ki társam lenne, nekem nem kell
    s vágyottam nem vágy társul
    s aggulok éhes szerelemmel.

    Se jó, se rossz, se bús, se víg már:
    becsületes válasz megy:
    kár volna érted, hogyha bíznál.

    Engem kinullázott az Élet,
    én már dacból se adnék
    bárkinek is meleg hűséget.

    Csoda-percnek kellene jönni
    s mert nem bízok csodákban:
    csókollak, de el kell köszönni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Leleszi Balázs Károly: Tedd meg, ha teheted

    Van, amit megteszünk, amit talán
    majd egyszer megteszünk,
    s van, amit soha sem fogunk megtenni.
    Bankszámlát nyitunk,
    költségvetést készítünk,
    spórolunk, tervezünk,
    hitelt veszünk fel,
    aztán nekiveselkedünk…
    Minek is?…
    Persze olykor az is előfordul,
    hogy álmokat kergetünk…
    Holott egy kéz is elég volna,
    egy bezárt kaput kinyitni,
    a másik kezéből a csomagot kivenni,
    egy arcot megsimogatni,
    kéznyújtásban barátságot felajánlani,
    egy sebre gyógyírt hinteni,
    átölelni egy vállat,
    egy kéz is bőven elég volna felmutatni
    a helyes irányba vezető utat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Szóló sziklák között

    Állottam a völgy fenekén,
    szédületes sziklák szorosán,
    és néztem a mélyből
    az égreszökő magasokba.
    Haragoszöld fenyveseken túl
    meredek, nagy szürke falak,
    tarkahomlokú, roppant sziklaapák
    meredeztek elő
    idegen magasokba.

    Nekem, állónak szűk út szorosán,
    bújó völgy sárborított fenekén,
    szirtekközi szélben
    szólottak a sziklák.

    „Mit akarsz köztünk,
    por gyermeke, szólj.
    Férgek fia, föld unokája,
    mit akarsz a magasban,
    sártaposó?
    Ez itt az erők kőszáli világa,
    a keménység kőbirodalma,
    ez a sziklavilág.
    Itt semmi sem él,
    füvet se, fenyőt se találsz,
    ez itt a halál testvérbirodalma.
    Itten csak a felhők
    bús tábora jár,
    csak a förgetegek,
    szilajon rohanó szelek ajka dalol
    rettentő énekeket,
    miket emberi fülnek
    meghallani nem jó.
    Hangjukra a vér tüze megfagy,
    fátyol fut a szemre,
    kemény köveken
    megcsúszik a láb.

    A sziklavilág nem az embereké.
    Ez itt az erők kőszáli világa;
    férgek fia, sár unokája,
    mit akarsz te közöttünk?”

    Így szóltak a sziklák.
    Felszökve helyemről
    felkúsztam a kőmagasokba,
    és szívtam az ormi szelet,
    s megtelt a szívem
    a kemény nagyság,
    az égreszökő nagy erők
    érzéseivel.
    S leszálltam a völgybe,
    s hallottam verni völgynek
    lágy szíve erét.
    És zöld puha pázsit ölén
    csörgő kicsi forrás
    kristály vize mellől:
    az égreszökő magasokba,
    a sziklavilágba
    úgy néztem föl, mosolyogva.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Önmagamba falazva

    Mi ez? Hol vagyok én?
    Hogy kerültem ide
    megint?
    Falak, falak:
    égigérő falak
    vesznek körül
    elrendelés szerint.

    Kéz nem nyúl rajtuk át.
    Hang nem hat rajtuk át.
    Egy csillag sem üzen.
    Tán vétkeimből nőttek e falak –
    köztük vakon vergődöm,
    némán és süketen.

    Tűrnék, Uram, tudod
    békességgel más, nagy fájdalmakat –
    csak ezeket elvennéd,
    csak ezeket elvennéd!
    E vastagodó kripta-falakat.

    Adnál erőt elveszteni magam –
    vagy szabadulni: erőt a karomba.
    Voltam szabad,
    most újra rab –
    élhetek-e tovább
    így, befalazva önmagamba?

    Voltam szabad –
    az egészség mámorát kortyolgattam,
    szürcsölgettem a munka gyönyörét,
    a szeretet ős-ózonát.
    S falak, falak…
    Valakinek, aki szeret,
    aki tiszta, aki szabad
    és aki lát:
    add kezébe a jerikói trombitát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Faludy György: Csuáng Cö mondta

    „Ha egy ember véletlenül a másik
    lábára lép a zsúfolt piactéren,
    úgy magyarázgat. (»Nagy a torlódás itt,
    bocsásson meg, alázatosan kérem.«)

    Ha öcskösével teszi ezt a bátyja,
    pardón-t mond gyorsan. Ezzel elintézte.
    Ha az apa lép a kölyök lábára,
    semmit se szól, mintha nem venné észre.

    A legnagyobb udvariasság mentes
    a formalitásoktól, és a teljes
    bölcsesség tervezetlen, de kiárad,

    mint a folyók. Tökéletes szerelmet
    nem lehet demonstrálni, és a teljes
    őszinteség nem nyújt garanciákat.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Magadnak felelj

    Az megrontás, ha
    gyönyörre tanítasz, vagy
    ha bűntudatra?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Dalolj, ne félj

    (Reményik Sándornak)

    „Egy új világ van születőben!” – mondják,
    kik felkötötték az Idők kolompját.
    A vének, kiknek szája fél-sírásra:
    „Megérett a világ a pusztulásra!”
    Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem!
    Én egy órával mások előtt keltem,
    de fáradt nem vagyok,
    és bizalmasaim a csillagok.

    Én nem hiszek a tele-szájas Újban.
    Az Új csendben jön és oldott sarúban,
    vagy a magasból angyalpille szárnnyal
    a szívbe, mit az Istenség megárnyal.
    És akiben Igéjét megfogantja,
    az szánva néz a kérkedő Kalandra,
    amely ma szerteszét
    elfojtja a szemérmes Új neszét.

    Én hiszek benne, mind a világ ellen.
    Őrá esküdtem ifjú életemmel,
    s azóta minden évszakújuláson
    még-még újabbnak, ifjabbnak látom,
    és örökebbnek. Ó hogy issza fényét,
    hogy zsendül rajta új sarj, új reménység,
    mely örököt akar!
    Csak ami örök, az a fiatal!

    Ne higgy, én lelkem, csak makacs magadnak.
    Megy a karaván, kiskutyák ugatnak.
    Vénhedt ebek vonítanak a holdra:
    a hold csak hinti harmatát mosolygva.
    Eredj, én lelkem, elrendelt utadnak,
    szolgálatodra: keletről nyugatnak,
    előre, mint a nap.
    A Pillérek erősen állanak.

    Meleg a nap és hűvös szellők fújnak:
    ki mondja őket réginek vagy újnak?
    Csorog a forrás, szüntelen szülemlő:
    embernek, őznek örök anyaemlő:
    vedlik és újul az emberi öltő,
    meleg a nap, és énekel a költő.
    Lelkem, dalolj s ne félj,
    te napsugár, forrásvíz, enyhe szél!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Tájkép

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Hogy eklogáimat írassam szűz örömmel,
    mint csillagászok, az ég mellé költözöm fel,
    s tornyok szomszédja, ott hallgatom álmatag,
    hogy a harangzene a szélben hogy dagad.
    Kikönyökölök és nézem padlásszobámból
    a műhelyt, mely fecseg s dalolva-zengve lángol,
    a város száz torony- és kürtő-árbocát
    s a mennyboltot, melyen öröklét ragyog át.

    Jó ülni este, az ablakokban a lámpa
    és fent a csillagok születésére várva
    az eget szénfolyók útja csíkozza be
    és ránk ömlik a hold sápadt bűvölete.
    Így nézem majd tűntét nyárnak, ősznek, tavasznak,
    s ha a tél monoton estéi rám havaznak,
    ajtó s ablak fölé rakok nagy zárakat
    s építek éjszaka tündéri várakat.

    És álmodni fogok… Kék láthatár dereng szét,
    látok kertet, síró szökőkutat, medencét,
    csókos, madárdalos estét s reggeleket
    és minden gyermekit, mit az Idill szeret.
    S ha kint a Zendülés ablakom rázva tombol,
    fel se rezzen nehéz fejem az asztalomról,
    úgy eltölt a gyönyör, hogy ím: az éledő
    derűt akaratom maga hívja elő,
    s kiveszem a szívem napját s képzeletemmel
    a telet ragyogó tavasszá hevítem fel.

    Forrás: Lélektől lélekig