Bábel
újra-épülő, szörnyeteg
tornya sötéten áll fel.
Százan
hordják a követ, vasat, márványt,
gőgös, nagyzajú lázban.
Görbe
ásóval őszi udvaron
jeleket írok körbe.
Reszket
az est a tölgyek sudarán,
amikor ásni kezdek.
Mások
minél nagyobb tornyot emelnek,
annál mélyebbre ások.
Forrás: Lélektől lélekig
Az erdő szempilláin dús cseppek ezre ül.
Egy kicsi gomba kandikál a nedves fű közül.
Mellette zúgva tombol el havasok patakja,
Nehéz sziklákat ostoroz türelmetlen haragja.
Fenn bújdosó sötét szelek vad titkot trombitálnak
A végtelenbe szökkenő imás fenyősudárnak.
Villámmal vemhes fellegek, vén ördögflotta-gályák
Az ég vizét kormánytalan, cél nélkül úszdogálják.
Alattomos, búvó ködök lelesnek a tetőrül,
Sziklán a sas fészkébe bú, a völgy kutyája szűköl.
De itt a vén fenyő tövén a kicsi gomba áll,
A fű közül a fára fel nevetve kandikál.
Olyan picinyke, rózsaszín és puha és kerek:
Barázdás férfi oldalán így néz a kisgyerek.
Mohos gyökér közt megsimul páfrányos rejteken,
Bizalmasan és csendesen és engedelmesen.
Fenn végtelenbe zajlanak a szirti orgiák:
Itt csend van, illat és meleg: egy kis, kerek világ.
Meleg sugár hasítja szét a morgó felleget,
S egy kandikáló gomba-szem az égre fölnevet.
Forrás: Lélektől lélekig
A bölcsesség nem állomás, ahová egyszer megérkezel. A bölcsesség maga az út; a te bölcsességed az, ahogyan utazol rajta. Aki túl sebesen vágtat, nem látja a tájat.
Tatiosz
Forrás: Lélektől lélekig
Télemakhoszom,
Trója ostroma
már véget ért. Nem emlékszem, ki győzött.
Talán a görögök, hisz ennyi hullát
mi, görögök, hagyunk csak idegenben…
És mégis, a hazafelé vivő út
túl hosszú lett számomra, mintha csak
Poszeidón, míg ott vesztegettük az
időt, a távot megnyújtotta volna.
Így hát nem is tudom, hová vetődtem,
milyen vidék ez. Egy koszos sziget,
viskók, bozótok, disznóröfögés,
egy elvadult kert, valami királyné,
fű és kövek… Kedves Télemakhosz,
egyik sziget olyan, akár a másik,
ha túl soká bolyongsz már, és agyad
hullámszámlálgatástól kótyagos lett,
a szennyes láthatártól könnyezik
szemed, s a víz füled bedugaszolja.
Nem emlékszem, hogy végződött az ostrom,
és nem tudom már, hány éves lehetsz.
Nőj nagyra, Télemakhoszom! Csupán
az istenek tudják, találkozunk-e.
Már nem vagy az a kisded, ki előtt
igavonókat fékeztem meg egykoron.
Ha Palamédész nem jön, együtt élnénk.
De tán igaza volt, mert nélkülem
az oidipuszi vágyak elkerültek,
és álmaid se bűnösek, fiam.
Baka István fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Légy, akire nem figyelnek!
Légy, aki az árnyékban oson!
Légy, akinek nem várják érkezését!
Légy, aki átjut a kapun!
Annyi hólyaggá fölfújt senkit,
öntelt akarnokot láttál már
erőtlenül a porba hullani,
akit évekig röptetett a szél.
Annyi páratlan tehetséget,
akit elbódított a könnyű siker.
Hitte, hatása mint a pezsgőé,
másnapra elszáll, feledhető.
Végül megkergült tőle teljesen.
Hosszútávú, halálig tartó verseny ez,
illetve nem is verseny: bajvívás az árnnyal.
Nem rókavadászat. Nem nyilvános árverés.
Aki leplezetlenül a külső nyerésre játszik,
kockáztatja tétjét. Veszít is többnyire.
Önkínzó vállalkozás ez, magányos expedíció.
Nem sebeket oszt, hanem sebeket kap közben
a merész utazó. És tanúk nélkül vonulva,
mert a döntő szakaszban nincsenek hiteles tanúk,
lerongyolódva, kábán, vaksin és betegen,
mielőtt leroskadna, még tesz néhány tétova lépést,
ám azt nem tudja már, hogy káprázatot lát-e,
vagy csakugyan az ígéret földjét, ahová eljutott.
Légy, akire nem figyelnek!
Légy, aki az árnyékban oson!
Légy, akinek nem várják érkezését!
Légy, aki átjut a kapun!
Forrás: Lélektől lélekig
El kell indulni bátran
hátra se nézve
berántani az ajtót magad után
akiket szeretsz
úgy is veled maradnak
egy ideig még bármit megtehetsz
legalábbis azt hiszed
a magad ura vagy
most még válogathatsz
a kacatok közül melyiket
viszed magaddal a vágyat
csaknem ötvenévesen
megtépázott sóvárgásodat
egy emberibb igaz világ iránt
ami egyre távolibb ködkép
mágnesként vonz mégis
hív és csalogat maga után
lódulj hát indulj el végre
ne lankadjon sohase reményed
hogy a halálban végül elérjed
Forrás: Lélektől lélekig
ha rád gondol,
a test remegése,
a kulcsolódó mozdulatok,
tompa és vak áramütések,
bizsergések és lüktetések
emléke tör fel a mélytudatból
ha rád gondol,
a torka kiszárad,
ringatják öklelő, puha hullámok,
melegvízű források, öblök,
sodorják mederfenéki áramlások,
forgó, veszedelmes örvénylések,
s a bolygó, varázslatos delej
rabul ejti ismét
ha rád gondol,
pörögni kezd és emelkedik,
elúszik messzire a civódások
mérges gőzei közül az ég
boltozata alatt, és álmában
méz csordul ajkán
Forrás: Lélektől lélekig
És nincsen könny, ami elsírhatatlan
És nincsen vers, ami megírhatatlan.
Ezerkilencszáztizennégy nyarán,
Ha elkezdtem, még folytatom talán.
Majd ha a szőlő érik a gerezden,
Majd drága ősszel tán még újra kezdem.
S tizenöt őszén lopva föllapoztam.
Nagy ég, mindennel hogy elmaradoztam,
S nagy ég, a seb még mindig eleven!
Játszam tovább? Most nem ér a nevem.
Ezerkilencszáztizenhat telén,
Kerültek újra e sorok elém.
S csak kóválygok százéves avaron.
Hol kezdődik a téboly, hol az álom?
Mint kisgyerek: «Tegnap majd megcsinálom,»
Mint kisgyerek: «Holnap már megcsináltam,»
A napokat is összezavarom.
Mikor volt, hogy a játékból kiálltam?
Tán ezredek repültek el felettem.
Tavasz! Tizenhét! Folytasd! Elfeledtem.
Forrás: Lélektől lélekig
A kertből soha nem ment el a nyár csak éppen
elfödte finom metszésű arcát a köd csipkéivel
a piros alkonyok moáré-selymét összegöngyölte
s fölfüggesztette egy égi toronyba
a költöző madarak is ittmaradtak nekünk
lehunyt szemhéjunk mögött
és dermedt ezüstbe rejtették illatukat a rétek
s a robbanásra időzített rózsák
látod ez mind az örökkévalóság
Kalandozásainak ösvényeit orsóra tekerte a záruló égbolt
hogy majd lebomoljanak április zöldszagú szeleiben
és épségben maradt benned az élet szertelensége
hogy fölkiálts ha rejtegetve is
mikor szobádba lép karcsún újra a fény
kontyba szorítva laza haját
és arcod fölé hajol
Forrás: Lélektől lélekig
A pavilon szalagján babrálgat már a szél,
szelídebb indulattal remeg a víz szine,
akár boldog menyasszony, ha álom fonta be,
csak sóhajtani ébred, majd újra elalél.
Már szunnyadnak a zászlók, a csata végetér,
vitorláit az árbóc ernyedten ejti le;
ring a hajó, akárha kötözné lánc nyüge,
matróz pihen, – amott meg kacag a friss kedély.
Ó, tenger, benne mennyi vidám kis állat él,
de mélyén polip alszik, s ha vihar feketéll,
karját a csendben alvó már nyújtja fölfele.
Ó, gondolat, öledből balsors és szenvedély
vihara közt az emlék alvó hidrája kél;
a szív még föl sem ébred, – vad karmot váj bele.
Fodor András fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
