„Nem az az igazi barát,
aki szenvedéseink közepette
szánalommal fordul felénk,
hanem aki irigység nélkül tudja
szemlélni boldogságunkat.”
Forrás: Lélektől lélekig
Rojtos takaróm
csillagai alá rejtelek,
sátram az ég,
súgó szavaid
hallom még
onnan, hol
hegyek tartják
az eget s oly
kékes fehéren
szállnak, ahogy
suhan a bánat,
nevetését hallom még
a szokolyai lánynak
Ezernyi levélről
zúzmara könnyek
halk szerenádja
száll feléd
/szava a Fának/
Elkisér…
Talán jön
új tavasz,
nem lehet
mindig tél
Forrás: Lélektől lélekig
„Az emberiség nem fejlődik,
csak egyre ügyesebben magyarázza
a saját hülyeségét.”
Mindenki halandónak született, de szolgának senki:
más embert, annak kényére, nem szolgálhat senki.
Cürhődni, vesződni – nem, nem erre szült a világ:
el nem követett bűnökért ne fizessen holt árat senki!
Öntsenek bár gyöngyöt eléd, vágd bátran szemükbe:
kincsért áldozatot tőlem nem várhat senki!
Ha lebuktál s ezt mondják: kérj a porban kegyelmet:
válaszd a halált s veled szembe nem szállhat senki.
Az ellenség pöffeszkedhet, a pöffeteg szétreped egyszer,
a szemedbe nem köphet, bárhogy ágálhat, senki.
Csak annak érdemes élni, másnak nem, aki szabad –
aki szívben, lélekben szabad, annak nem árthat senki.
Mert nem azt sírom vissza, nem a végét,
az elégedetlenség csöndjeit,
ahogyan együtt bámuljuk a tévét,
a kifogásokat: ne most, ne itt,
a számítógépes játékkal töltött,
ketten magányos esti hallgatást,
a kapcsolatnak hívott szürke börtönt,
ahol nem vagy, csupán egy zárkatárs –
Az ösztönöket átíró bizalmat
siratom, ahogy a ló engedi,
hogy kézbe vedd a hátsó lábát, azt az
önfeledtséget, ahogy felfedi
védtelen hasát a macska előtted.
A vad meglátott, nem futott el mégsem.
Te visszanéztél rá, aztán lelőtted –
a föld szép lassan szívja be a vérem.
Noha ártatlanul, értetlenül,
bosszúvágy nélkül pusztul el az állat,
benned is tátong a lövésnyi űr,
mert jól tudod, hogy erre nincs bocsánat.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem érdekel, hogy hány csepp a tenger,
vagy hány bolygó a világegyetem,
azt akarom tudni, mire gondolsz, mikor
a fülembe súgod: szeretlek, kedvesem.
És ha az alagút végén a fény a
kivégzőosztag torkolattüze,
vajon átölelsz-e?
Forró csókkal suttogva, hogy
több ez a másodperc velem,
mint lenne tíz élet nélkülem…
Nem érdekel, hogy kié voltál mielőtt szívedhez értem,
azt akarom tudni, megállsz-e előttem,
teljességeddel, hogy szerethesselek.
És meleg télikabátként hagyod-e,
hogy átöleljen a szerelmem.
Nem érdekel, hogy hányszor estél el,
azt akarom tudni, felállsz-e,
hogy újra csókot lehelj fáradt lelkemre.
Hogy álmos hajnalon a víz tükrébe belenézve
valóban önmagad látod-e.
Nem érdekel, hogy hány szívet törtél,
vagy a tiéd hányszor tört össze.
Azt akarom tudni, vajon
karjaidban lejárt-e a törések ideje.
Nem érdekel, hogy milyen sötét fellegek takarják
el az eget, vagy a világ holnapra elsüllyed-e,
azt akarom tudni, minden hátralévő percben,
hogy milyen nektárt rejt még ajkad íze.
Nem érdekel, hogy mi az, amit már megkaptál,
azt akarom tudni, hogy még mire vágysz,
és felismered-e, ha szembe jön veled a boldogság.
Nem érdekel, hogy mi az, ami fájt,
azt akarom tudni, fájna-e, ha nem az enyém volnál.
Nem érdekel, hogy hol van az, ahol még nem voltál,
azt akarom tudni, meddig jössz el velem,
hogy megtaláljuk azt, amit egyedül nem találnánk.
Hogy neked én, nekem te, kettőnknek egymás a világ,
és az utolsó három szavad:
„szükségem van rád!”
Forrás: Lélektől lélekig
Tudd meg: szabad csak az, akit
szó nem butít, fény nem vakít,
se rang, se kincs nem veszteget meg,
az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
a látszatot lenézi, meg nem óvja,
nincs letagadni, titkolni valója.
Tudd meg: szabad csak az, kinek
ajkát hazugság nem fertőzi meg,
aki üres jelszókat nem visít,
nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
s embernek nézi azt is, aki pőre.
Tudd meg: szabad csak az, aki
ha neve nincs is, mégis valaki,
vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
tüzet fölöslegesen nem harangoz,
van mindene, ha nincs is semmije,
mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
vállalja azt, amit jó társa vállal,
és győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
többször cirógat, mint ahányszor üt,
de megmutatja olykor, hogy van ökle…
szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az,
aki oly áhítattal mondja ki,
mint Istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
és lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
meghalni tudnak, és élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
hogy azt csináld, amit akarsz,
s mindazt, miért más robotolt,
magad javára letarold,
mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
mint a reménység, napsugár, tavasz,
mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
ráönti illatát a szomjazó világra,
hogy abból jótestvéri jusson
minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
te sem vagy még szabad, te is csak…
gyáva rab vagy.
Forrás: Lélektől lélekig
Szabad teremtmény, kis Madár!
Melly kéz, kegyetlen kéz, fogott el!
Tudom: sohajtasz sorsodon,
S várod naponként a szerencsét;
Még alszik a Hajnal, s te már
Vered kalitkád szárnyaiddal.
Oh mondd ki nékem, kis Madár!
Örülsz-e vagy nem álmaidnak?
Ha hallja gazdád éneked,
Gondolja: hálálod kölessét.
Nem vélem én azt, s nem hiszem;
Te átkokat zenegsz fejére.
Ha látja, hogy bé van fejed
Szárnyadba dugva, s csendesen vagy:
Azt mondja: már megfáradott
S elnyúgodott az én Madárkám.
Nem! Nem! Te bús óráidat
Bánkodva számlálod magadban,
S hogy jobb reményed nem lehet,
Utálod a napnak világát.
Ha vagy veréb hozzád röpül,
S akar kicsípni étkeidből,
S te addig állasz ellene,
Míg messze tőled el nem űzted;
A gazda rátok néz, nevet,
S örül az ártatlan csatának;
Nem tudja, hogy barátja vagy
Annak, kit elversz a veszélytől.
Ha csípkeded rostélyidat,
Vagy ujjait tréfás uradnak;
Azt véli, hogy játszol vele,
S hogy elfelejtetted, mi voltál.
Én azt hiszem, hogy mérgedet
Szívére kívánod kiadni.
Forrás: Lélektől lélekig
Ismered-e az álomtalan éjet,
Mikor a szívünk még szűz és beteg,
Mikor fehérek még a remények,
Mikor bárányok még a fellegek?
Ismered-e a könyvek közt virrasztást
S a könnyek közt virrasztást ismered?
Mikor a csönd elringat puha karján
És várnak ránk nagy ismeretlenek?
Az éj körülfoly, mint valami tenger,
Ó tengerek, álmok, könnyek, betűk,
Ó élet, merre szívünk szállni nem mer,
Ó távol partok, távol hegedűk!
Valaki már ránk vár s dalolni késztet,
De még csalódni korán lesz, korán,
Melyik csillag az, melyben vágya éghet:
Az a szőkés, vagy az a halovány?
Ó szomorú szép, álomtalan éjek,
Engem ti nem ringattok már soha.
És nem borít el a fehér remények
S fehér virágok csöndes zápora.
Szelíd igába nem fognak a könyvek
S a könnyek áldását nem ismerem
S nem nézem a rámragyogó jövőnek
Kék csillagát a fehér éjeken…
Forrás: Lélektől lélekig